Mintha álom lett volna. (Szavak száma: 498)
A következő tavasszal, amikor a sok hó már elolvadt s a bokrokra kicsalta a rügyet a napsugár: egy vén róka csatangolt végig az őserdő leégett részén, amelyet a nagy tűz óta mindenki került, mint a gyász és elmulás tanyáját.
A róka egymaga ődöngött az egész környéken, ahol mindössze is egy hollónak a szavát lehetett hallani. A holló nagyokat sikkantott, valóságos kürthangokat adott, ami nagyon eltért rendes, nyugalmas korrogásától. A róka idegesen piszkálgatta ki füléből a csiklandós hangokat s meg-megrázta a fejét.
- Mi az ördög lelheti Gyászt, hogy úgy bomlik? kérdezte magában, s arra vonult, hogy kiváncsiságát kielégítse. A dágványos felé kellett kerülnie, hogy útját rövidítse, besurrant az égett sűrűbe, a patak mellett.
A bokrok feketén, kormosan meresztgették beteg, vagy halott galyaikat. Az óriás-bükk, amely roppant ernyőként borúlt volt a bozótos fölé, csonkán, összeégve mutogatott merev, hideg ágaival a világ minden tájéka felé. A holló a halott bükkfa fölött keringett s valamit szidott, ami odalent volt.
Amikor Ravasz odaért, rémülten szökött vissza. De minthogy semmi se mozdúlt: megint előrebújt s óvatosan dugta ki az orrát a kormos bokrok közül.
Egy hatalmas fekete csontváz guggolt a nagy bükkfa tövében. Hosszú karjaira támaszkodott, mintha éppen fel akarna kelni.
A róka sokáig nézte-nézte. Egyszer csak felvillant a szeme. - Nini, mondta, ez Cézár!... A szegény mellbeteg gorilla, aki valószinüleg meg se moccant a tanyájáról, úgy érte itt a nagy tűz.
Elősompolygott s körülszaglászta az összepörkölődött csontvázat.
- Ime, az utólsó a nagyhatalmak közül, vakogta halkan. Mind elmentek, mind, csak ez maradt itt. A királynak végkép nyoma veszett. Senki se tudja, mi lett belőle. Utóljára a sziklafal között látta egy átröpülő szajkó. A Vörös ördögöt hiába hivom a köve alól: nem jön, nem is sziszeg. Bizonyos, hogy elpusztúlt; hisz ő legkevésbé menekülhetett. India gyöngyét egy bagoly úgy látta összemarva, végvonaglásban. A nagyhatalmak eltüntek már valamennyien, - mintha ittlétök csak rossz álom lett volna.
A holló még folyvást nagy lármát csapott a magasban. A róka rászólott: - Mit zajongsz annyira, Gyász? Talán megint gyűlésre hívod a szabadokat?
- Ördögöt, mordult fel a félszemü holló. Kell is nekünk gyűlés, összetartás! Kiki csinálja a maga dolgát, mint régen. Akkor volt boldog világ. Ezentúl megint úgy lesz.
A fiskális vállat vont. Befelé-nyelven mormogta:
- Mintha én máskép csináltam volna valaha! Csak az ostobák lehetnek igazi rabszolgák.
És fennhangon tette hozzá, kifelé-nyelven:
- Az egész tavalyi esztendő álom volt, rossz álom.
- Az! az! korrogta a holló, és elkezdett úszni a levegőben, egyenes irányban, amerről egyik pajtásának a hívását hallotta.
A róka is tovább ment. A patak partjáról még egyszer visszanézett. A gorilla csontváza úgy mosolygott rá, mintha hívná.
Ravasz megborzadt; lába közé kapta a farkát és sietve loholt el.
Az őserdő csöndjében csak egy harkály kopogtatása hallatszott.
Verőfény játszadozott és táncoltatta enyhe sugarait.
A langyos levegőben, a vágás felől, ibolya-illat szálldosott erre, szellőparipák hátán.
Az uj élet reménységét hirdette a tavasz felséges, üde lehelete.
VÉGE.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése