128. mese

Az obsitos (Szavak száma: 1112)

Volt egyszer a világon egy obsitos katona, ki, ha valakinek az ablaka alatt elment, mindig igy kérte az Istent:

- Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert különben föl nem veszem!

Meghallja ezt egy csizmadia s azt mondja a feleségének:

- Asszony! hallod-e, hogy ez az obsitos mit kér az Istentől: “Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert különben föl nem veszem.” - Ugyan édes felesé­gem, tréfáljuk meg ezt az obsitost, majd ha visszajön, dobjunk ki az ablakon kilenczven­­kilencz forintot, vajjon fölveszi-e?

Hogy az anyjuk is beleegyezett, a csizmadia szépen kiolvasta a kilenczvenkilencz forintot, zacskóba kötötte s mikor az obsitos visszafelé jött, kidobta az ablakon. Az obsitos szeren­csésen föl is vette s leülvén a csizmadia lóczájára, mely ugy az ablak alatt állott, megolvasta a pénzt.

Csak egy forint hiányzott.

Itt az obsitos csak elkezdi fenszóval, hogy azt mindenki hallhassa:

- Én édes Istenem! köszönöm, hogy meghallgattad a kérésemet, valahára adtál száz forintot. Igaz, hogy egy forinttal adósom maradtál, de majd megadod, ha ezen nem, ugy a más világon.

- De a ki inge van, ezer dikics és sámfa! nem addig van az, atyafi, kiáltott ki az ablakon a csizmadia, mert a pénzt én dobtam ki az ablakon, nem pedig az Isten adta!

- Már ezt nekem az Isten adta s azért vissza se adom, válaszolt neki az obsitos, mert igaz ugyan, hogy egy forint hiányzik, de azzal adósom is maradhat, majd megadja; mert tudom, hogy ennek is csak az volt az oka: hogy nem volt az öregnek apró pénze s igy nem tudta ki­csinálni. Azért biz én az apám fiának sem adom vissza!

Itt lelkem teremtette, biró elé kerül a dolog; de mielőtt ide elmentek volna, azt találja mondani az obsitos a csizmadiának:

- Majsztram! azt csak átláthatja kigyelmed, mert hisz irástudó okos ember, hogy én ilyen ringyes-rongyos ruhában csak nem mehetek a biró elé?! Azért, ha azt akarja majsztram, hogy elmenjek: adjon reám becsületes ruhát.

Mit volt mit tenni az egyszeri csizmadiának a feleségével behozatta a jobbik ruháját s ráadta az obsitosra s aztán csak igy állitottak be a biró elé, ki előtt a csizmadia elősorolta az egész dolog mibenlétét, az ő keserves állapotát, hogy az obsitos igy el akarja, ugy el akarja tulaj­do­nitani kilenczvenkilencz forintját.

- Igaz-e az? kérdé a biró.

- Megkövetem alásan az érdemes biró urat, válaszolt az obsitos, már hogy volna az igaz; mert ha ez is igaz, akkor az se igaz, hogy ez a köntös, mely most rajtam van, mondom, ez a köntös sem az enyém.

- Bizony nem is a kendé, hanem az enyém! pattant fel a csizmadia.

- No lássa biró uram, micsoda tökkel ütött töksi ember ez itt, la!... Hej, majsztram, fordult a csizmadiához, nehezen vannak ott itthon, s ezzel az obsitos a homlokára mutatott; mert vagy valami szeg, vagy tán ép a küllő hiányzik a kerékből, de Isten és ember láthatja, hogy nincs ki a négy fertály.

A biró aztán kimondta az itéletet, melynél fogva az obsitos elmehet Isten hirével - pénzt és ruhát magával viheti -; de a szegény csizmadiát kiporolták s megkenték az alfelét mogyoró­hájjal.

No, ez abba maradt. - Az obsitos tovább ment s a mint mén mendegél, egyszer elő-utó-talál egy papot, ki szürke lovon jött ép szemközt rá.

- Ki vagy? kérdé az obsitos.

- Az Isten fia, válaszolt a pap.

- Ép jó, hogy elő-utó-találtalak; mert apád adósom maradt egy váltó forinttal. Azért addig innen egy tapodtat se mégysz, mig az egy forintomat ki nem fizeted!

Itt a pap megijed; sok pénz volt nála, mit ezalatt szépen becsúsztatott a csizmája szárába; de ezt a szem-füles obsitos azonnal észrevette, de erről hallgatott, mint hal a vizben.

- Édes barátom, felelt a pap, nekem egy krajczárom sincs, de ha adós maradt az atya, kérd, imádkozzál, majd megfizet.

- No ha nincs, jól van; de jöszte velem ide a kereszt alá, imádkozzunk együtt; mert szent ember létedre a te kérésed foganatosabb lesz, mint az enyém.

Mit volt mit tenni a papnak, leszállt a szürke lóról, s aztán mindketten letérdepeltek a kereszt alá; de mielőtt hozzáfogtak volna az imádsághoz, megszólal az obsitos:

- Nézd, itt van kilenczvenkilencz forintom, se több, se kevesebb, akár kutasd ki a zsebem, mely sommát én ide mellém leteszem a földre. Ha lesz a zsebemben, az bizonyosan az Isten adománya s én annak a feleközepét neked adom; ha pedig a te zsebedbe is ad az Isten, minthogy az imént mondád, hogy egy krajczárod sincs, az is Isten adománya lesz s annak meg te adod a fele-közepét nekem.

Mit volt mit tenni a papnak, egyik szavát csak nem ölthette a másikba, kénytelen kelletlen beleegyezett.

Imádkoznak. Elmondnak egy Miatyánkat, meg egy Hiszekegy-gyet s ekkor megszólal az obsitos, mondván:

- Keresd a zsebed, van-e már?

A pap benyult a zsebébe, s csak keres, csak keres, de biz ott nem lelt – minthogy nem is volt benne - egy krajczárt sem s aztán felelt az obsitosnak, hogy nincsen.

- No, ha nincs, ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos benyúlt a lajbija zsebébe, kivett belőle két krajczárt s az egyiket a papnak adta.

A pap elvette a krajczárt, gondolta magában, hogy jó lesz valami ügyefogyottnak s maga mellé letette.

Aztán ujra az imádsághoz láttak; ismét elmondtak egy “Miatyánk”-ot, meg egy “Hiszekegy”-gyet s aztán ujra megszólal az obsitos:

- Van-e már?

- Nincsen, felelt a pap.

- Ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos ujra benyult a lajbija zsebébe kivett belőle két krajczárt, melynek egyikét a papnak adta.

A pap ezt is elvette - gondolván magában, jó lesz valami ügyefogyottnak - s ezt is maga mellé letette a földre.

S aztán harmadszor is az imádsághoz láttak. Ujra elmondtak egy “Miatyánk”-ot, meg egy “Hiszekegy”-gyet s ekkor harmadszor is megszólal az obsitos, kérdvén:

- Van-e már?

- Nincsen, felelt a pap.

- Ugy az enyémben lesz. Benyul az obsitos a lajbija zsebébe, de biz onnan egy krajczárt sem vett ki, minthogy nem is volt benne s aztán csak elkezdi:

- Az enyémben sincs; de tán nem nézted jól meg?

- Ha nem hiszed, felelt a pap, hát nézd meg magad.

Itt az obsitosnak sem kell több, izibe kiforgatja a pap zsebjeit, lehúzza a csizmáját; hát ott megleli a tászlit, (= tárczát) megnézi, hát két száz forint volt benne.

- No ládd, ugy-e, hogy adott az Isten!... Ennek fele-közepe engem illet; minthogy ketten imád­koz­tunk s én is megfeleztem az Isten adományát, feleközepe pedig téged; de nekem mégis több jár egy forinttal, minthogy apád az imént adósom maradt. S az obsitos ugy tőn, miként mondá: kilenczvenkilencz forintot adott a papnak; száz egyet pedig megtartott magának. Igy tett szert az obsitos pénzmagra.

Eddig volt, mese volt.