A háború (3. rész, szavak száma: 742)
Egy pillantást váltott a királlyal, aki mogorván nézte, hogy mit csinál.
A tigris tekintetében ez volt: Mit akarsz velem, no?!... Csak nem tiltasz el a kedvtelésemtől? Király vagy ugyan, de ezt hiába próbálnád, meg se próbáld!... Amig embervérrel jól nem laktam, addig nem vagyok alattvalód, nem!...
Az afrikai hős ezt gondolta: - Mi itt most valamennyien a dicsőség harcát vívjuk s ez itt mindössze is csak - éhes. Mindene a vér, hogy megihassa. Tulajdonképen mégis csak hitvány.
Elfordította fejét a tigristől, mintha megvetését akarta volna vele éreztetni.
India gyöngye felhasználta a jó alkalmat, amikor szabadúlhatott a király delejes tekintetétől, s egy hatalmas szökéssel eltünt a bozótban.
A szegény leskalpozott vadászt (a skalpozást még a medve művelte volt) természetesen vitte magával.
*
Hajnalban záporszerű eső kezdett szakadni s esett egész nap, mintha dézsából öntötték volna. Mindössze is csak percekre csöndesült a nagy zuhogás, de egészen meg nem szünt. Az erdő csupa lucsok volt, s a hegyoldalakat állandóan fehérszürke felhőfoszlányok lepték el.
Ebben az időben önkénytelenül is fegyverszünetre vágytak a háborus felek. A Menydörgők teljességgel nem nyomozhattak, s az összeköttetést egymás közt, előnyomúlás esetén, - fenn nem tarthatták volna. Békén maradtak hát a sátraikban s csak az őrszemeket váltogatták időnkint.
A szabadok közül, mintha valamennyien eltüntek volna, egy sem mutatkozott. Valószínü, hogy őket is ez a rossz idő szoritotta be titkos rejtőző helyeikre; az odvakba, a dőlt fák alá, a barlangokba, a legsűrűbb sűrűségekbe. A Menydörgők még éjjel sem hallották a hangját egyiknek sem. Pedig az eső bolondúl tartósnak mutatkozott. El nem állt másnap sem, mindössze is csöndesedett időnkint, mintha uj erőt gyüjtött volna. Azután megint rákezdte, még pedig néha oly erővel, hogy felhőszakadásnak is beillett volna.
A hegyi patakok megáradtak és zúgva-morogva-csattogva rohantak le a völgybe, ahol mindenütt tavakat alkottak. Közben háznagyságú szikladarabokat sodortak magokkal, s a patakmeder némely pontját egészen betemették, úgy, hogy uj irányt kellett vennie a rohanó víznek.
Majdnem nyolc napig tartott ez az istenitéleti idő, ami özönvízzel fenyegetett, s ezalatt a Menydörgők egy lépéssel se juthattak előre. Sőt minden erejöket lefoglalta az, hogy táborhelyöket az elemi ellenség ellen, a zuhogó víz ellen, védelmezzék. Ahol lehetett, levezető árkokat ástak; egész nap áztak-fáztak; sokan megbetegedtek, némelyek kedvetlenűl akarták abban hagyni a fárasztó, keserves táborozást. Nagybajúszúnak minden erélyére és férfiasságára szüksége volt, hogy a fegyelmet fenntartsa.
- Éhezünk, felelték neki a többiek, ennivalónk elfogyott s vadászni nem lehet.
- Vágjatok le egy pár lovat, mordult rájok a vezér. Az éhenhalás ellen az is jó lesz. A lovakat úgy se vihetnők tovább, mert már a hegy lábánál vagyunk. A csúszós hegyoldalokon ezek a síksághoz szokott állatok csak bajunkra lennének. Aki pedig legény a talpán, az velem jön, ha fejsze esik is eső helyett. Nehány szarvas majd csak akad, amit elejthetünk.
Kiválasztotta a Menydörgők közül a legjavát s elindúlt velök szakadó esőben, hogy élelmet szerezzen az éhes tábornak.
S az idő, mintha csak erre várt volna, ekkor hirtelen megváltozott. A felhők eloszlottak. A nap kisütött. Az erdő megpihent. A patakok még zúgtak, mert a hegyekből nem folyhatott le oly hamar a víz; de már nem sodorták a szikladarabokat. Az ég mosolygott s csudálatos enyhe kékséggel ragyogott, mintha csupa nefelejts borította volna. Amellett hűvös volt. A fák közt bújkáló szél meglibbentette a Menydörgők kabátját, akik erre begombolkoztak.
- Nini, legények, mondta Nagybajúszú meglepetten, ősz van.
Csakugyan ősz volt. A nyárvégi hosszú esőzés után egyszerre, átmenet nélkül, köszöntött be az ősz. Ebben a hűvöses levegőben már nem izzadtak többé a vadászok. Jókedvüen indultak neki a rengetegnek; az erdei tisztásokat készültek becserkélni, ahol bizonyosan kint lesznek most a zamatos legelőre igyekvő fűevők.
Ők is bizonyára vágynak szegények a verőfényre, amit annyi ideig kellett nélkülözniök.
Kora reggel volt s a fákon még milliónyi esőcsepp ragyogott. A sok esőtől buján zöldelt minden, de ez nem téveszthetett meg senkit sem, mert a szinte tavasznak látszó üdeségből hiányzott valami, ami nélkül még a nyár sincsen. Hiányzott az illat.
Ehelyett nehéz, dohos levegő kavargott a völgyekben, ahol az árnyékban állandóan nyirkos volt a talaj.
A Menydörgők végig járták az erdő egy részét, de alig hogy egy-két félénk őzet láttak. Azok is nagyon vadak voltak s a legkisebb gyanús jelre odább állottak.
- Nagyon meg vannak ezek riadva, mondta Nagybajúszú. Tudom is, hogy miért. A ragadozó vadak most valamennyien az erdei fűevőket hajkurásszák, minthogy a mi nyájainkhoz nem férhetnek.
Az egyik Menydörgő végre megsebzett egy szarvast. A szegény állat béllövést kapott s még messzire elvitte a sebet. A Menydörgők időt engedtek neki, hogy lepihenjen s megbetegedjék, - azután majd könnyen elbánnak vele, gondolták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése