NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
AZ ÁLLATOK EREDETE
A TENGERI HOLLÓ
Egyszer egy kis veréb magányosan búslakodott a fészkén, sírdogált, mert várta, de hiába várta a párját, az csak nem tért haza. Odaszállt hozzá egy holló, és megkérdezte:
- Miért sírsz, veréb?
- Siratom a páromat, elszállt, és nem tért haza. Nagyon szerettem őt, mindig pompás kukacokkal etetett engem.
- Ne búslakodj tovább, inkább gyere hozzám feleségül. Nézd, milyen szép nagy csőröm, milyen hosszú szakállam van, és nézd, milyen előkelően tudom forgatni a fejemet! És látod, milyen széles a szárnyam? Ha feleségül jössz hozzám, a szárnyam alatt alhatsz, s finom falatokkal etetlek.
- Nem leszek a feleséged. Nem tetszik nekem a nagy csőröd, a hosszú szakállad, sem ahogy a fejedet forgatod! Nem akarok a szárnyad alatt aludni, nem akarok tőled finom falatokat!
A holló elszállt, megkereste a vadludakat. Úgy érezte, nem lesz nyugta, míg feleségre nem talál. De a vadludak megriadtak és szétröppentek, mikor meglátták a hollót; mire odaért, már csak két vadliba tollászkodott a parton. Így szólt a holló a vadludakhoz:
- Feleségül kértem egy ostoba verebet, de az nemet mondott. Szívesen feleségül vennélek benneteket!
- Rosszkor jöttél, holló - mondták a vadlibák. - Éppen most indulunk nagy útra, átkelünk a tengeren.
- Veletek megyek - örvendezett a holló.
- Ugyan hogy jöhetnél velünk? A tengeren most nem úszik jéghegy, hol pihennél hát meg útközben? Te nem tudsz leszállni és a víz tükrén lebegni, ahogyan mi pihenünk útközben!
- Akkor is veletek tartok! Majd a levegőben pihenek!
Nyomban feleségül vette a két vadlibát, s mikor azok felröppentek, elszállt velük a holló is. Hármasban röpültek egy ideig, de aztán a holló fáradt lett, nagyon fáradt.
- Gyorsan, gyorsan! - kiáltozott rémülten. - Csináljatok valamit, hogy leszállhassak, megpihenhessek! Álljatok egymás mellé, símuljatok egymáshoz a vízen!
A két vadliba feleség úgy tett, ahogy a holló mondta. Egymáshoz símultak a tenger tükrén, a holló meg rájuk telepedett s elaludt.
Közben a vadliba feleségek meglátták, hogy társaik egyre messzebb és messzebb szállnak fönt a magasban. Lerázták hátukról az alvó hollót, s ők is felröppentek, mentek a társaik után.
- Jaj nekem! - rikoltozott a holló. De többet aztán nem szólt, nem szólhatott, mert elmerült, a tengerbe fulladt. Ennek a hollónak a szelleméből lett az első tengeri holló, mely már a víz színén is meg tudott pihenni, ha hosszú útjában kifáradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése