977. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A VÖRÖS HATTYÚ (2. rész. Szavak száma: 1078)

Odzsibvé kora hajnalban fölkerekedett; egész álló nap futott, majd ahogy beesteledett, messzi­ről keserves nyögdécselést hallott. A varázsló nyögött, és egyre a kunyhójába hívogatta. Az ifjú belépett, s nem talált odabent mást, csak az öreget: kopasz koponyája csupa vér volt.

A fiatalember nyomban észrevette, hogy a kunyhó belsejét középütt kettéosztották. Az el­vá­lasztott részből időnként különös surrogást hallott, s ebből sejtette, hogy a hattyú lakik ott. A varázsló elmondta neki a bánatát; megkérte, legyen segítségére, és jutalmul a kincseit ígérte neki. Aztán kikérdezte, milyen álmokat látott, mikor magányba vonulva böjtölt. Az ifjú elme­sélte neki álmait. Az öreg, ahogy hallgatta őket, egyszer csak fölkiáltott:

- Ez az! Te vagy az igazi! Te adhatod vissza életemet; de vállalkozol-e rá, hogy a skalpomat visszaszerzed?

Az ifjú vállalkozott rá. Lelkére kötötte a varázslónak, jól figyeljen, és álljon készen, mihelyt ölyv rikoltását hallja, mert ezzel jelzi majd neki, hogy sikerrel járt. Azzal másnap hajnalban útnak indult, és délutánra egy népes, nagy faluba ért. A falu közepén pózna nyúlt magasba, annak tetején lógott a varázsló skalpja. Időnként harci üvöltés hangzott fel, a falu lakossága ugyanis hadi táncot járt a pózna körül.

Mielőtt bárki is észrevette volna, az ifjú gyorsan kolibrivá változott, és a skalp felé röpült. De néhány harcos fölfigyelt rá; erre kolibriból pihévé változott, s úgy lengedezett lassan a skalp felé a fuvalomban. Mikor a pózna tetejéhez ért, leakasztotta róla a skalpot, és lassan-lassan ellengett vele, alig néhány lábnyira az indiánok feje fölött, mert nagyon nehéz volt neki a skalp. Alatta zúgott, háborgott a fölbolydult tömeg, neki azonban sikerült némi előnyt szerez­nie. Akkor ölyüvé változott, és a varázsló kunyhója felé nyilamodott. A varázsló pedig, mihelyt meghallotta az ölyv rikoltását és szárnysuhogását, kidugta fejét a kunyhó ajtaján, úgy, ahogyan előre megbeszélték. Odzsibvé olyan hevesen vágta fejére a vampumskalpot, hogy az öreg egész testében megrázkódott, és reszketve a földre hanyatlott. De a skalp jól megült a fején.

A fiatalember, miután visszaváltozott ölyüből ifjúvá, belépett a kunyhóba; de sokáig kellett várakoznia, míg a varázsló magához tért kábulatából. Az végre föleszmélt a kunyhó előtt; fölegyenesedett fektéből, s a következő percben ott állt az ámuló Odzsibvé előtt, nem mint öregember, hanem mint szép, sudár ifjú. Köszönetet mondott szabadítójának, s még néhány napig magánál marasztotta, a vörös hattyút azonban egy árva szóval sem említette neki.

Mikor eltelt a néhány nap, és Odzsibvé nekikészült, hogy hazainduljon, gazdagon megaján­dékozta vampummal, ruhákkal és mindenféle egyéb kinccsel. Az ifjú most sem említette neki, mennyire vágyakozik a vörös hattyú után. Elszívták a búcsúpipát; akkor a varázsló még egyszer köszönetet mondott neki, s így szólt hozzá:

- Barátom, örökre hálás vagyok neked. Szívesen veled mennék, de hivatásom miatt itt kell maradnom. Amit adtam neked, abból életed végéig megélhetsz. De látom, valami még nyomja a szívedet, csak nem akarsz beszélni róla. Tudd meg hát: megfogadtam, hogy aki visszaszerzi a skalpomat, jutalmul megkapja érte a vörös hattyút.

Erre kinyílt a kunyhó különválasztott részének ajtaja, s ott állt a vörös hattyú gyönyörűséges ifjú lány képében.

- Ez az én édes húgom - mondta a varázsló. - Vidd magaddal, és bánj jól vele; megérdemli. Örömest megy veled rokonaid és barátaid körébe.

Búcsút vettek mindketten a varázslótól, és lassan útnak indultak Odzsibvé hazája felé.

Két vagy három napig vándoroltak, akkor elérkeztek az első öregember kunyhójához. Az szívesen fogadta őket, s egy zsák kincset adott a fiatalembernek különféle jó kívánságok kíséretében. Ugyanígy történt a másik két öregembernél is.

Utána az egyik faluba értek. A törzsfőnök barátságosan behívta őket a kunyhójába, lányát pedig Odzsibvé busásan megajándékozta kincsekkel a zsákból, melyet az öregembertől kapott.

Másnap, mikor útra készültek, azt kérdezte tőle:

- Van egy szép, derék bátyám, eljössz-e hozzá feleségül?

A lány nem sokat kérette magát, s apja is beleegyezett a dologba. Így indultak tovább.

Másnap a másik faluba értek, s minden ugyanígy történt. Mikor másnap hajnalban útra készü­lődtek, Odzsibvé ott is megkérdezte a törzsfőnök lányától:

- Van egy szép szál kisebbik bátyám, eljössz-e hozzá feleségül?

És ez a lány is velük tartott; és nemcsak a lányok mentek velük, hanem sok család is; úgy vonultak a dombokon és prériken át, mint egy népes törzs, és nemsokára Odzsibvé otthonához értek. Odzsibvé ott kivált a csoportból, előrement, és belépett a két bátyja kunyhójába. Minden csupa piszok és hamu volt odabent. Két bátyja meg gyásza jeléül bekormozta arcát, és bána­tosan üldögélt a kihamvadt tűzhely mellett. A kisebbik még úgy is tett, mintha észre sem vette volna öccse érkeztét. Csak akkor élénkült föl, amikor Odzsibvé elmesélte, milyen szép felesé­get szerzett nekik. Hanem akkor aztán volt vigalom, örvendezés; ugrálni, szökdécselni kezd­tek, mintha megháborodtak volna, s alig lehetett rávenni őket, mossák meg arcukat, s készül­jenek föl asszonyaik fogadására.

Egy darabig boldog békességben éltek. Egy idő múltán azonban a két idősebbik testvér mor­golódni kezdett, hogy Odzsibvé annak idején elpazarolta az apjuktól maradt varázsnyilakat; követelték, szerezzen helyettük másikat. Igazában azonban meg akartak szabadulni tőle, hogy szolgálójukká tegyék a feleségét.

Odzsibvé vállalkozott rá, hogy új varázsnyilakat kerít. Addig vándorolt, míg el nem ért egy mélységes mély lyukhoz; az a lyuk az elköltözött lelkek világába vezetett. Ahogy leereszke­dett, tágas, szép mezőség tárult a szeme elé. A mezőn először egy csapat bivallyal találkozott. A bivalyok emberi szóval szóltak hozzá; megkérdezték tőle, hogyan került ide, s mi járatban van; Odzsibvé meg elmondta nekik, hogy varázsnyilat keres.

- Te vagy az első ember, aki lemerészkedett országunkba; halandó eddig még sohasem járt itt - mondta neki a vezérbivaly, és csordájával együtt egy kicsit hátrahőkölt, mintha félne tőle. - Fordulj gyorsan vissza, mert bátyáid bántalmazni akarják a feleségedet. Bátorságod jutalmául ott, annak a fának tövében három varázsnyilat találsz; hanem aztán soha többé ne merészked­jél erre a vidékre.

Odzsibvé megfordult; nyugat felé valami fényességet látott, de nem a nap volt. Megkérdezte a vezérbivalytól, mi az.

- Az a jó lélek lakhelye.

- Hát amott az a fekete felleg?

- Az meg a gonoszság fészke.

Odzsibvé nem kérdezett többet; fölvette a fa tövéből a három varázsnyilat, és jó szellemei segítségével sikerült hamarosan kikapaszkodnia a napvilágra. Nagyot lélegzett a friss, földi levegőből, és útnak indult hazafelé.

Sokáig vándorolt, míg végre föltűnt előtte a faluja. Ahogy a kunyhójuk elébe ért, hallja, hogy odabent javában azon veszekszik a két bátyja, melyiküknek legyen a szolgálója Odzsibvé felesége. Az asszony azonban nem akarta szolgálni egyiküket sem, hanem egyre csak holtnak hitt urát siratta keserves állhatatossággal.

Odzsibvé haragosan toppant a kunyhóba. A két gonosz bátya, mikor meglátta, abbahagyta a veszekedést; íjuk után kaptak, hogy végezzenek öccsükkel. Odzsibvé azonban gyorsabb volt, megragadta íját, és megfeszítette rajta a húrt. A gonosz testvérek eszeveszetten menekültek, és soha többé nem mertek visszatérni a falujukba.

Attól fogva boldogan élt feleségével, a vörös hattyúval.