NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
A
CSILLAGFIÚ (1. rész. Szavak száma: 881)
Volt egyszer egy falu, élt ebben a faluban két lány. Minden éjszaka fenn aludtak a tetőn. Este lefekvés után mindig sokáig fecsegtek, beszélgettek, nevetgéltek.
Az egyik egyszer megkérdezte a másikat, melyik csillag tetszik neki a legjobban az égen.
- Látod ott azt a nagy, világos fényű csillagot? - mutatott a lány délkelet felé. - Az a legszebb csillag az égen, ő az én szerelmesem, és ha csak megpillantom, máris arra vágyom, bárcsak a felesége lehetnék.
Akkor este nem is szóltak egymáshoz többet. Beburkolóztak takaróikba, és mély álomba merültek.
Reggelre kelve a csillagba szerelmes lány eltűnt. Senki sem tudta, hova lehetett. Egy ideig keresték, kutattak utána, de nyoma veszett. Aztán meg is feledkeztek róla.
Elmondom
hát, mi történt vele.
Arra ébredt, hogy idegen országba került. Nem tudta, hol van, megrémült, és sírni kezdett.
Emberek jöttek oda hozzá, vigasztalták, nyugtatgatták, hiszen nincs mitől félnie, mert ez a hely a csillagok hazája, azé a csillagé is, amelyet ő annyira szeret.
És ekkor odalépett hozzá ember alakban a délkeleti ég világos fényű csillaga. Nem volt már egészen fiatal, de még ereje teljében. Arra kérte a lányt, ne sírjon, szárítsa fel könnyeit, aztán elmesélte, hogy a nyugatra tartó csillagoktól hallotta, hogy szerelmes belé, elhatározta hát, hogy felemeli magához.
A lány csak sírt, panaszkodott, kérte, hogy engedje haza, de a csillag megtagadta kérését, hiszen a lány kívánsága szerint történt minden. Feleségül fogja venni, gondoskodnia kell ezután a háztartásáról.
Napokig sírt, sírdogált még a lány, de végre megadta magát sorsának, feleségül ment a csillaghoz.
Megfigyelte, hogy az emberek, akik között élt, esténként, nem sokkal napszállta előtt, vizet hoznak egy fatálban, mind megmossák az arcukat, azután bölényzsírral kenik be a fejüket és a testüket.
A férje ilyenkor megkérte, maradjon itthon, és vigyázzon, amíg visszatér, mert hosszabb utazást kell tennie, vele együtt mindenki elmegy, de reggelre visszatérnek.
A fiatalasszony többször érdeklődött, mi is hát utazásuk célja, míg végül az ura elmondta, hogy ezek az emberek, akikkel itt együtt élnek, mind-mind csillagok. A hatalmas csillagvilág egy bizonyos csoportja, és esténként el kell menniük, hogy föltűnjenek az égen.
A fiatalasszony így hát biztos lehetett abban, hogy az ura nem más, mint az a világos színű csillag a délkeleti égbolton, amelyre barátnőjével beszélgetve rámutatott.
Telt-múlt
az idő, az asszonyka boldogan élt a csillagok között, és már-már
meg is feledkezett hazájáról és honfitársairól.
Szokása lett, hogy naponta elment répát keresni, legszívesebben a kellemes völgyekben gyűjtögette a répát. Mikor az ura megtudta, figyelmeztette, hogy sohase menjen a völgybe répáért, hanem mindig inkább a dombokra és hegyekre, de ha mégis a völgybe menne, ne ásson nagyon mélyre a répáért.
Az asszony nem sokat törődött az ura figyelmeztetésével, sőt elhatározta, hogy végére jár, mi is rejlik szavai mögött. Elindult hát a völgybe, és jó mély lyukakat ásott a répa gyökere körül bölénycsontból készült kapájával, mikor egyszerre csak átszakadt a föld. Óvatosan kihúzta a kapát, kitágította a lyukat.
Semmi kétség, lyukat vágott az égen!
Le is nézett a lyukon át a földre, hazája éppen alatta terült el. Keskeny, sötétlő csíkok jelezték az erdős-bozótos folyóvölgyeket, a kószáló állatok akkoráknak látszottak, mint a hangyák.
És ekkor újra eszébe jutott minden: az ismerős táj, az otthon és az emberek.
Betemette a lyukat, és hazatért.
Parancsot adott a szolgáknak, hogy ezentúl az elejtett bölények ínait mind odahozzák neki, az ínakat napokon át áztatta, puhította a patakban, aztán erős kötelet font belőlük.
Közben félbe kellett szakítania a munkát, pedig még nem fonhatott elegendő kötelet, de az ideje betelt, és fia született. Otthon kellett maradnia, és minden idejét a kicsinek kellett szentelnie mindaddig, amíg a fiúcska annyira meg nem erősödött, hogy már csúszni-mászni is tudott a földön.
Ekkor újra munkához látott. Hosszú hónapokon át áztatta a bölényínakat, fonta a kötelet. Mikor úgy gondolta, már elegendő, elment a völgybe, lyukat vágott az égen, botot fektetett a lyukon át, rákötötte a kötelet, és leengedte. Látta azonban, hogy a kötél rövid, még nem ér le a földig.
A munkát folytatnia kellett.
Elhatározta, hogy a hosszú kötélen kívül néhány rövidebbet is fon, és ezt a nyakába akasztja, amikor a hosszú kötélen leereszkedik. Úgy is tett.
Megvárta a napszállta óráját, mikor a csillagemberek már úti előkészületeikkel voltak elfoglalva, hátára vette a fiúcskát, sietett a völgybe a lyukhoz, rákötötte a botra a kötelet, és kezdett mászni lefelé.
Mászott, mászott lefelé egész éjszaka és a rákövetkező napon, végre is a kötél végéhez ért. Ekkor letekerte a nyakáról az egyik rövidebb kötelet, és hozzákötötte a hosszú kötél végéhez. De a kötél így is rövid volt. Letekerte hát a nyakáról a másik rövid kötelet is, hozzákötötte, és mászott, mászott tovább lefelé.
Ekkor észrevették a csillagemberek, hogy az asszony nincs közöttük. Az ura rettentő haragra gerjedt, iszonyatos vihart támasztott, mely az égen vágott lyukon át lesüvített a kötél mentében. Sisteregve villám csapott a kötélen kúszó asszonyba, és halálra sújtotta.
A fiúcska azonban életben maradt, a villám csak egy csillag formájú jelet vágott a homlokára.
Sírva csúszott-mászott halott anyja körül. Időről időre visszatért hozzá, majd ismét elkalandozott.
A csillagok gondoskodtak róla, hogy éhen ne haljon, el ne pusztíthassák a vadállatok és a ragadozó madarak.
Így élt és nőtt, növekedett a fiúcska mindaddig, míg egyszer csak lábra nem állt.
Egy este céltalan kószálás közben nyílvesszőket meg egy íjat talált. Megtanult vadászni az erdőben, nyulakat és madarakat ejtett el, a húst nyersen ette meg. Szilvát és vadszőlőt is szedett, az erdei gyümölcsök is ízlettek neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése