Csitt!
Csendesen! (Szavak száma: 1311)
Mindjárt
ebéd után látogató ment Katiczához és Terihez. Senki ki nem találná, ha meg nem
mondanám: a látogató nem volt más, mint az édes apa; a Katicza és Teri
apuskája.
Ne
gondolja senki, hogy ez csak amolyan apró-cseprő dolog! Nem bizony; nagy, nagy
esemény ez. Az apus csak egyszer egy évben szokott látogatást tenni a
gyerekszobában: karácsonykor, mikor ott állítják fel a temérdek apró gyertya
lángjától sugárzó, aranyos, ezüstös diókkal, rezgő ezüstcsillagokkal, a kis
Jézuska ajándékaival földíszített nagy karácsonyfát, a melynek legtetejében egy
szép, fehérruhás, fehér szárnyú angyalka mosolyog... Olyan czukros - czukorból
való angyalka!...
Katicza
és Teri persze nagyon szívesen látták a ritka vendéget. Odahúzták az asztal
mellé a legnagyobb széket, a melyet a gyerekszobában találni lehetett, - de
fájdalom, az apus még ezt is kicsinek találta; nem akart leülni, pedig Teri
váltig tessékelte, sőt még le is törűlte a kötője szélével a széket. S mondta,
a hogy az anyustól hallotta:
-
De, kérem, apus, csak tessék leülni, csak tessék! Csak egy perczre, kérem, még
elviszi az álmunkat!...
No,
ezt már nem akarta az apus, ezt már nem!... Kénytelen-kelletlen beleerőszakolta
magát az apró székbe, s így szólott:
-
Tudjátok, gyerekek: te is tudod, Katicza, te is tudod, Teri, hogy anyuskátok ma
reggel kelt fel abból a nehéz, nagy betegségből, melyben két hosszú hétig
sínylődött. Úgy-e mig beteg volt, imádkoztatok minden este, föltérdelve
ágyatokban, hogy a jó Isten meg a jószívű angyalok, a kik az égből lenéznek
rátok, hallgassák meg forró kéréseteket, imádságtokat, küldjenek gyógyúlást
anyuskának? A jó Isten, a jószívű angyalok meghallgatták forró kérésteket,
imádságtokat; anyuskátok meggyógyúlt, s ma reggel már föl is kelt az ágyból, a
hol hosszú két hétig sínylődött...
Az
apus elhallgatott egy kicsit, aztán így folytatta:
-
S most arra kérlek benneteket, Katicza, Teri: olyan csendesen legyetek egész délután,
mint mikor mesét hallgattok. Mert anyuskátok a másik szobában alszik; fel ne
ébreszszétek valahogy!...
-
Oh, dehogy! - mondta Katicza. - Hisz nem vagyunk mi olyan kis lányok!
Kikisérték
az apust az ajtóig; Teri módosan meghajtotta magát:
-
Örűltünk a szerencsének. Tessék meglátogatni máskor is!
Mikor
az apus után becsukódott az ajtó, Katicza az ajkára illesztette a mutató újját.
-
Csitt! Csendesen, Teri!... suttogta.
Lábújjhegyen
ment az ablakhoz, lekuporodott a kis zsámolyra, s egy képes könyvet nézegetett.
Teri
egyet pördűlt a sarkán.
-
Csitt! Csendesen, Katicza! - suttogta, s lábújjhegyen ment a sarokba, a hol a
babaágy dagadó fehér vánkosai között lehúnyt szemmel feküdt az ő szép babája.
Dísz-baba
volt ez igazán, mert Teri még sohasem játszott vele. Soha, sohasem!... Egyszer
vette csak a kezébe; akkor, mikor a babaágyba fektette, s azóta csak nézte,
nézte, vágyakozva, sóvárogva... Mert ígéretet tett egyszer, akkor, mikor azt a
nagy babát, a Lajos bácsi ajándékát eltörte, hogy ha még egyet kap, nem játszik
vele...
Az
anyus kételkedően mosolygott akkor:
-
Nem fogod megtartani az ígéretet, Teri! - szólt szelíden.
-
De megtartom, anyuskám, majd meglátod! - mondta Teri hevesen, bár titokban már
bánta a hirtelen tett ígéretet.
Hányszor
megbánta már azóta!..
Most
is csendesen, mozdúlatlanul nézte a babát, a mely nyitott szemmel feküdt a puha
vánkosokon. Teri fájdalmas tekintettel nézte a baba leomló selyempuha szőke
haját, hajnalpiros arczát - aztán hirtelen lehajolt s egy csókot nyomott a baba
homlokára...
Olyan
csend volt a gyerekszobában, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett.
Katicza elmélyedve olvasott. A kanári csicsergett csak néha halkan s a
falióra ketyegett: «Tik, tak, tik, tak...»
Egyszerre...
mi volt ez? Teri és Katicza egyszerre kapja fel a fejét. Halk nyöszörgés
hallatszik a szoba egyik sarkából. Nini, hisz ez Manczika, Manczika, a ki eddig
délutáni álmát aludta fehér függönyös bölcsőjében.
A
nyöszörgés mind erősebbé válik. Katicza tanácstalanúl néz Terire. Ha Manczika
sírásba fog s az anyus felébred? Istenem, mit legyen?
-
Vedd ki a bölcsöből! - mondja Teri, - az anyus is ki szokta venni, ha sír.
-
S azután?... Azután mit csináljak vele?... s Katicza szorongva intett a bölcső
felé.
-
Aztán - tanácsolta Teri - aztán sétálsz vele, és azt mondod neki: «Csicsíjja,
babuska, nem szabad rossznak lenni, nem szabad sírni! Aludj, babus, csicsíjja.»
Katicza
elgondolkozott. Aztán hirtelen a bölcső fölé hajolt, s kiemelte a kis Manczit.
Hányszor kérte már anyuskát, hogy engedje meg egy piczit csicsítgatni a babát,
de anyus mindig azt mondta: «Gyönge vagy még te ahoz!» - No hát most
megmutatja, hogy nem gyönge...
Lassan
sétált föl-alá a szobában, s halkan dúdolta:
Csicsíjja, babuska,
Alszik az anyuska!
Maradj csak csendesen,
Aludj csak, kedvesem!
Alszik az anyuska!
Maradj csak csendesen,
Aludj csak, kedvesem!
Mikor
harmadszor járta végig a szobát, lihegve állt meg.
-
Jaj... nem birom tovább... Nagyon nehéz... leülök egy kicsit... Adj egy széket,
Teri!
Alig
ült aztán le, Manczika, a ki a sétálás közben elcsöndesedett, újra kezdte a
nyöszörgést. Mindig hangosabban, mindig erősebben... A két kis lány szorongva
tekintgetett a szomszéd szoba ajtaja felé.
Katicza
újból felállt és sétálni kezdett. Az arcza kivörösödött, majd elsápadt a nagy
megerőltetéstől; a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Meg-megállt, s
olyankor gyorsan, kapkodva vett lélegzetet... De ha arra gondolt, hogy a
Manczika sírása felébreszthetné beteg édes anyját - akkor erőt érzett két
gyönge kis karjában, zihálva a fáradtságtól, szaggatottan, halkan dúdolta a
csendesítő dalt:
Csicsíjja, babuska.
Alszik az anyuska!
Maradj csak csendesen,
Aludj csak, kedvesem!
Alszik az anyuska!
Maradj csak csendesen,
Aludj csak, kedvesem!
Teri
a nyomában lépegetett. Lábújjhegyen, s szorongva tekintgetett hol a másik szoba
ajtaja felé, hol a Manczika sírásra összehúzott kis szájára, könnyes, gömbölyű
arczára.
Különös,
de nagyon megindító látvány volt: a két kis lány, a mint lábújjhegyen lépeget
egymás után... Elől Katicza, Manczikát ringatva a karján: barnafürtös
fejecskéje fáradtan hajlik a baba fölé... Utána Teri, komolyan, szorongva
tekintgetve hol jobbra hol balra...
Különös,
de nagyon megindító ez; a hogy lépeget a két szerető szívű kis lány fel s alá a
szobában, s dúdolja mind a kettő fáradtan, halkan zümmögve a csendesítő dalt:
csicsíjja, csicsíjja!
-
Nagyon elfáradtam... susog Katicza. (Nem mer hangosan beszélni mert hátha
felébreszti az anyust). De oh, jaj! Alig ült le, a Manczika szája sírásra
görbűlt, kék szeme tele lett könynyel, s hangosan, egészen hangosan, sírni
kezdett! S ha egyszer Manczika isten igazában sírni kezdett, nem használt akkor
semmiféle csendesítő!
Katicza
megpróbált felállani. De nem tudott. Csüggedten, fáradtan emelte szép szemét
Terire:
-
Találj ki valamit, Terikém! Te olyan okos vagy!
Teri
ránczba szedte a homlokát: gondolkozott. Egyszerre megvillant a szeme,
verőfényes mosoly futott végig az arczán. Odasietett a babaágyhoz...
Egy
pillanatig ott állt. Aztán lehajolt s kiemelte a babát a dagadó, hófehér
vánkosok közűl. Egy perczig szorongva nézte drága kincsét. Anyuskájára gondolt,
megkeményítette a szívét, odafutott Katiczához, s Manczika elé tartotta a
babát:
-
Nesze, Manczika... neked adom. Nem bánom, ha széttéped is - csak ne sírj, csak
ne ébreszd föl az anyust... A hangja remegett, ragyogó szeme könnybeborúlt...
Oh, de mit meg nem tenne az ő anyuskájáért!
Manczika
abbahagyta a sírást. Nefelejcskék szeme tágra nyílt, úgy bámúlta azt a furcsa
holmit, a mit Terike itt tartogat a szeme előtt.
Jaj,
de szép! Jaj, de furcsa! De jó lenne megfogni!..
Kinyujtja
két kis kezét... hopp! megvan! S e felett való örömében a szájacskája nevetésre
nyílik! Pufók kis arczán még úgy csillognak a könnyek, mint nyári eső után a
gyémántként ragyogó esőcseppek a rózsa szirmán, de rózsabimbó-szája mögűl már
elővillannak gyöngyszem fogacskái... S egyszerre, a mint magához öleli a
babát, mintha kis angyalok csöngetnének ezüstcsengőjükkel - rákezdi a
kaczagást!...
S
az édes kaczagásra boldog nevetés felel a szomszédszoba ajtajából. A két kis
leány megriadva néz oda: az egészséges alvástól kipirosodott arczczal
anyuskájuk áll az ajtóban. Talán hallott, látott is mindent?... Ki tudja! -
Meglehet...
Hozzájuk
fut, s mindhármukat egy öleléssel öleli át.
-
Édes drága kincseim! - szól boldog szeretettel.
S
ekkor... ekkor furcsa dolog történt. Manczika eltolta magától az anyust.
Magához szorította a babát, s piczi gödröskés mutató ujját az ajkához illeszti,
mintha csendre intené az anyuskát. Gagyog valamit. De ki érti a Manczika
gagyogását?...
Az
ablakon bekandikáló napsugár, a ketyegő óra, az ajtónál leselkedő czicza: ők
értették csak, mit mondott Manczika. Azt mondta:
-
Csitt, csendesen! Alszik a baba!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése