2012. március 15., csütörtök

115. mese


Csitt! Csendesen! (Szavak száma: 1311)
Mindjárt ebéd után látogató ment Katiczához és Terihez. Senki ki nem találná, ha meg nem mondanám: a látogató nem volt más, mint az édes apa; a Katicza és Teri apuskája.
Ne gondolja senki, hogy ez csak amolyan apró-cseprő dolog! Nem bizony; nagy, nagy ese­mény ez. Az apus csak egyszer egy évben szokott látogatást tenni a gyerekszobában: kará­csony­kor, mikor ott állítják fel a temérdek apró gyertya lángjától sugárzó, aranyos, ezüstös diókkal, rezgő ezüstcsillagokkal, a kis Jézuska ajándékaival földíszített nagy karácsonyfát, a melynek legtetejében egy szép, fehérruhás, fehér szárnyú angyalka mosolyog... Olyan czukros - czukorból való angyalka!...
Katicza és Teri persze nagyon szívesen látták a ritka vendéget. Odahúzták az asztal mellé a legnagyobb széket, a melyet a gyerekszobában találni lehetett, - de fájdalom, az apus még ezt is kicsinek találta; nem akart leülni, pedig Teri váltig tessékelte, sőt még le is törűlte a kötője szélével a széket. S mondta, a hogy az anyustól hallotta:
- De, kérem, apus, csak tessék leülni, csak tessék! Csak egy perczre, kérem, még elviszi az álmunkat!...
No, ezt már nem akarta az apus, ezt már nem!... Kénytelen-kelletlen beleerőszakolta magát az apró székbe, s így szólott:
- Tudjátok, gyerekek: te is tudod, Katicza, te is tudod, Teri, hogy anyuskátok ma reggel kelt fel abból a nehéz, nagy betegségből, melyben két hosszú hétig sínylődött. Úgy-e mig beteg volt, imádkoztatok minden este, föltérdelve ágyatokban, hogy a jó Isten meg a jószívű angya­lok, a kik az égből lenéznek rátok, hallgassák meg forró kéréseteket, imádságtokat, küldjenek gyógyúlást anyuskának? A jó Isten, a jószívű angyalok meghallgatták forró kérésteket, imádságtokat; anyuskátok meggyógyúlt, s ma reggel már föl is kelt az ágyból, a hol hosszú két hétig sínylődött...
Az apus elhallgatott egy kicsit, aztán így folytatta:
- S most arra kérlek benneteket, Katicza, Teri: olyan csendesen legyetek egész délután, mint mikor mesét hallgattok. Mert anyuskátok a másik szobában alszik; fel ne ébreszszétek vala­hogy!...
- Oh, dehogy! - mondta Katicza. - Hisz nem vagyunk mi olyan kis lányok!
Kikisérték az apust az ajtóig; Teri módosan meghajtotta magát:
- Örűltünk a szerencsének. Tessék meglátogatni máskor is!
Mikor az apus után becsukódott az ajtó, Katicza az ajkára illesztette a mutató újját.
- Csitt! Csendesen, Teri!... suttogta.
Lábújjhegyen ment az ablakhoz, lekuporodott a kis zsámolyra, s egy képes könyvet nézege­tett.
Teri egyet pördűlt a sarkán.
- Csitt! Csendesen, Katicza! - suttogta, s lábújjhegyen ment a sarokba, a hol a babaágy dagadó fehér vánkosai között lehúnyt szemmel feküdt az ő szép babája.
Dísz-baba volt ez igazán, mert Teri még sohasem játszott vele. Soha, sohasem!... Egyszer vette csak a kezébe; akkor, mikor a babaágyba fektette, s azóta csak nézte, nézte, vágyakozva, sóvárogva... Mert ígéretet tett egyszer, akkor, mikor azt a nagy babát, a Lajos bácsi ajándékát eltörte, hogy ha még egyet kap, nem játszik vele...
Az anyus kételkedően mosolygott akkor:
- Nem fogod megtartani az ígéretet, Teri! - szólt szelíden.
- De megtartom, anyuskám, majd meglátod! - mondta Teri hevesen, bár titokban már bánta a hirtelen tett ígéretet.
Hányszor megbánta már azóta!..
Most is csendesen, mozdúlatlanul nézte a babát, a mely nyitott szemmel feküdt a puha vánko­sokon. Teri fájdalmas tekintettel nézte a baba leomló selyempuha szőke haját, hajnalpiros arczát - aztán hirtelen lehajolt s egy csókot nyomott a baba homlokára...
Olyan csend volt a gyerekszobában, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Katicza el­mé­lyedve olvasott. A kanári csicsergett csak néha halkan s a falióra ketyegett: «Tik, tak, tik, tak...»
Egyszerre... mi volt ez? Teri és Katicza egyszerre kapja fel a fejét. Halk nyöszörgés hallatszik a szoba egyik sarkából. Nini, hisz ez Manczika, Manczika, a ki eddig délutáni álmát aludta fehér függönyös bölcsőjében.
A nyöszörgés mind erősebbé válik. Katicza tanácstalanúl néz Terire. Ha Manczika sírásba fog s az anyus felébred? Istenem, mit legyen?
- Vedd ki a bölcsöből! - mondja Teri, - az anyus is ki szokta venni, ha sír.
- S azután?... Azután mit csináljak vele?... s Katicza szorongva intett a bölcső felé.
- Aztán - tanácsolta Teri - aztán sétálsz vele, és azt mondod neki: «Csicsíjja, babuska, nem szabad rossznak lenni, nem szabad sírni! Aludj, babus, csicsíjja.»
Katicza elgondolkozott. Aztán hirtelen a bölcső fölé hajolt, s kiemelte a kis Manczit. Hány­szor kérte már anyuskát, hogy engedje meg egy piczit csicsítgatni a babát, de anyus mindig azt mondta: «Gyönge vagy még te ahoz!» - No hát most megmutatja, hogy nem gyönge...
Lassan sétált föl-alá a szobában, s halkan dúdolta:
Csicsíjja, babuska,
Alszik az anyuska!
Maradj csak csendesen,
Aludj csak, kedvesem!
Mikor harmadszor járta végig a szobát, lihegve állt meg.
- Jaj... nem birom tovább... Nagyon nehéz... leülök egy kicsit... Adj egy széket, Teri!
Alig ült aztán le, Manczika, a ki a sétálás közben elcsöndesedett, újra kezdte a nyöszörgést. Mindig hangosabban, mindig erősebben... A két kis lány szorongva tekintgetett a szomszéd szoba ajtaja felé.
Katicza újból felállt és sétálni kezdett. Az arcza kivörösödött, majd elsápadt a nagy megeről­te­téstől; a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Meg-megállt, s olyankor gyorsan, kap­kodva vett lélegzetet... De ha arra gondolt, hogy a Manczika sírása felébreszthetné beteg édes anyját - akkor erőt érzett két gyönge kis karjában, zihálva a fáradtságtól, szaggatottan, halkan dúdolta a csendesítő dalt:
Csicsíjja, babuska.
Alszik az anyuska!
Maradj csak csendesen,
Aludj csak, kedvesem!
Teri a nyomában lépegetett. Lábújjhegyen, s szorongva tekintgetett hol a másik szoba ajtaja felé, hol a Manczika sírásra összehúzott kis szájára, könnyes, gömbölyű arczára.
Különös, de nagyon megindító látvány volt: a két kis lány, a mint lábújjhegyen lépeget egy­más után... Elől Katicza, Manczikát ringatva a karján: barnafürtös fejecskéje fáradtan hajlik a baba fölé... Utána Teri, komolyan, szorongva tekintgetve hol jobbra hol balra...
Különös, de nagyon megindító ez; a hogy lépeget a két szerető szívű kis lány fel s alá a szobá­ban, s dúdolja mind a kettő fáradtan, halkan zümmögve a csendesítő dalt: csicsíjja, csicsíjja!
- Nagyon elfáradtam... susog Katicza. (Nem mer hangosan beszélni mert hátha felébreszti az anyust). De oh, jaj! Alig ült le, a Manczika szája sírásra görbűlt, kék szeme tele lett könynyel, s hangosan, egészen hangosan, sírni kezdett! S ha egyszer Manczika isten igazában sírni kezdett, nem használt akkor semmiféle csendesítő!
Katicza megpróbált felállani. De nem tudott. Csüggedten, fáradtan emelte szép szemét Terire:
- Találj ki valamit, Terikém! Te olyan okos vagy!
Teri ránczba szedte a homlokát: gondolkozott. Egyszerre megvillant a szeme, verőfényes mosoly futott végig az arczán. Odasietett a babaágyhoz...
Egy pillanatig ott állt. Aztán lehajolt s kiemelte a babát a dagadó, hófehér vánkosok közűl. Egy perczig szorongva nézte drága kincsét. Anyuskájára gondolt, megkeményítette a szívét, odafutott Katiczához, s Manczika elé tartotta a babát:
- Nesze, Manczika... neked adom. Nem bánom, ha széttéped is - csak ne sírj, csak ne ébreszd föl az anyust... A hangja remegett, ragyogó szeme könnybeborúlt... Oh, de mit meg nem tenne az ő anyuskájáért!
Manczika abbahagyta a sírást. Nefelejcskék szeme tágra nyílt, úgy bámúlta azt a furcsa holmit, a mit Terike itt tartogat a szeme előtt.
Jaj, de szép! Jaj, de furcsa! De jó lenne megfogni!..
Kinyujtja két kis kezét... hopp! megvan! S e felett való örömében a szájacskája nevetésre nyílik! Pufók kis arczán még úgy csillognak a könnyek, mint nyári eső után a gyémántként ragyogó esőcseppek a rózsa szirmán, de rózsabimbó-szája mögűl már elővillannak gyöngy­szem fogacskái... S egyszerre, a mint magához öleli a babát, mintha kis angyalok csönget­nének ezüstcsengőjükkel - rákezdi a kaczagást!...
S az édes kaczagásra boldog nevetés felel a szomszédszoba ajtajából. A két kis leány meg­riadva néz oda: az egészséges alvástól kipirosodott arczczal anyuskájuk áll az ajtóban. Talán hallott, látott is mindent?... Ki tudja! - Meglehet...
Hozzájuk fut, s mindhármukat egy öleléssel öleli át.
- Édes drága kincseim! - szól boldog szeretettel.
S ekkor... ekkor furcsa dolog történt. Manczika eltolta magától az anyust. Magához szorította a babát, s piczi gödröskés mutató ujját az ajkához illeszti, mintha csendre intené az anyuskát. Gagyog valamit. De ki érti a Manczika gagyogását?...
Az ablakon bekandikáló napsugár, a ketyegő óra, az ajtónál leselkedő czicza: ők értették csak, mit mondott Manczika. Azt mondta:
- Csitt, csendesen! Alszik a baba!...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése