Gyí,
lovam! Gyí, Fakó (Szavak száma: 825)
A
hányszor Sarolta néni látogatóba ment Magduskáékhoz, mindig nagy csomag játékot
vitt magával.
Gizikének
babát, Ferikének csörgőt, Magduskának czifra ruhácskát és Jenőkének egy egész
katulya szép huszárkatonát.
Ferike
meg Magduska nagyon örűltek az ajándéknak, de Jenő meg Gizike egészen más okból
örűltek olyan nagyon a Sarolta néni látogatásának.
Tudták,
hogy megint lesz mese. Jenő meg Gizike nagyon szerették hallgatni a mesét.
Sarolta
néni rendesen úgy szokta, hogy egyik térdére ráültette Gizikét, a másikra
Jenőkét, aztán így kezdte a mesét:
Egyszer
volt, hol nem volt, a régi, dicső Magyarországban, volt egyszer egy kis vitéz
levente. Alig volt még tizenkét esztendős és már olyan bátor volt, mint valami
kapitány...
Mit?
Még hogy nem hiszitek? No várjatok csak, hadd mondom el tovább. Aztán ti
lássátok, hogy volt-e még gyereknek annyi bátorsága, mint a mennyi volt a kis
vitéz magyarnak?...
Épen
akkor láttam, a mikor felkészűlt ős Budavárába. Felült délczeg paripájára, maga
mellé ültette egyetlen kis hugát, Emősét, aztán «Gyí lovam! Gyí Fakó!» mentek
fel Budára, a budai várba, a királyi palotába.
Pattog
az ostor, szágúld a paripa. Virágos réteken, tarka mezőségen jutnak el odáig.
Vándor fecskemadár, szép tarka pillangó mutatja az utat: merre kell menniök. És
már-már látszik is messziről a várlak magas tornya.
-
Gyí lovam! Gyí, Fakó!
Csak
egy-két ugrás még, és ott vannak a várban, várnak udvarában, a hol annyi a
nyíló fehér rózsa, piros rózsa, dupla szegfű, liliom.
Mindenik
virágot fehér galamb őrzi, egyet-egyet csipeget a gyöngyöző harmatból, illatos
levélből, ebből táplálkozik a sok fehér galamb, királyi gerlicze.
Turbékoló
gerle mind azt turbékolja:
-
Hova ilyen szágúldva, kis vitéz levente?
De
az most nem felel, szóba se áll velök, sietős az útja.
Sok
katona őrzi a várlak kapuját, mind azt kérdi tőle:
-
Hova ilyen szágúldva, kis vitéz levente?
Szól
a kis levente, erős, bátor hangon:
-
Hol van a király, magyarok királya?
Nyílik
most a díszes, czímeres várkapu, aranyos küszöbön átugrat lovával kis vitéz
levente. Kis Emőse nagyot néz a sok czifraságon, meglátja azt a sok ragyogást,
csillogást, és szivecskéje szinte elszorúl a sok csoda miatt.
És a mint ujra kérdezi kis vitéz
levente:
-
Hol van a király, magyarok királya? - hát mennek a csatlósok, mennek a vitézek,
megy nyomban utánok díszmagyar ruhában, megy maga a király is, magyarok
királya!
Kis
vitéz levente leugrik lováról, letérdel a porba.
Kérdi
is a király, magyarok királya:
-
Mit keresel itt, fiam, kis vitéz levente?
És
a kis levente bátor szóval felel:
-
Közel az ellenség, veszedelemben a hazám. Engedd meg, nagy király, magyarok
királya, hadd menjek el én is, védeni hazámat! Kardot, éles kardot köss az
oldalamra. Nem bánod meg, király, magyarok királya!
-
Hát a kicsi-kis hugoddal azalatt mi lészen?
-
Ha szabad, jó király, magyarok királya, kicsi-kis hugomat, itt hagyom a várban.
Hadd legyen szolgálód, hadd tisztítsa fényesre a sok ősi kardot.
Tetszett
a királynak kis vitéz levente bátor fellépése, szép, okos beszéde és bár
mosolyogva nézte a gyermeket, komoly hangon mondott ilyen feleletet:
-
Jól van hát, kis fiam, eredj a csatába! Itt van ősi kardom, kösd az oldalodra.
Kísérje utadat jó Isten áldása! Emőse itt marad a királyi várban. Jó dolga
lesz, fiam, gondom lesz reája...
Kis
vitéz levente elment a csatába, kicsi-kis Emőse ott maradt a várban.
Elmúlt
már azóta két hosszú esztendő. Siratja a bátyját kicsi-kis Emőse, mert nem ad
hírt magáról, kis vitéz levente.
Egyszer
csak, gyönyörű karácsony estéjén, lovas jön szágúldva, lobogót lengetve, messziről
bólingat, messziről integet kis vitéz levente!
Kíséri
egész had jó magyar katona, messziről kiáltják: «Megnyertük a csatát!»
Emőse
ráborúl hős, vitéz bátyjára, csókolja, köszönti.
A
vár udvarában nyíló piros rózsa, dupla szegfű, liliom, mindenik virágot fehér
galamb őrzi és a virág, galamb, mind csak őt köszönti:
-
Isten hozott, derék, kis vitéz levente!
Mennek
a csatlósok, mennek a vitézek, mind, csak mind azt mondja:
-
Megnyerted a csatát, kis vitéz levente! Kezedben a zászló, ellenség zászlaja!
Üdvözlégy körünkben.
Diszmagyar
ruhában, megy maga a király is, magyarok királya:
-
Üdvözlégy váramban, kis vitéz levente, kezedben a zászló, ellenség zászlaja,
üdvözlégy körünkben! Megnyerted a csatát, vitézűl harczoltál, azért reád itthon
fényes jutalom vár; ezentúl te leszel legelső vezérem, és a kis Emőse első
udvarhölgyem!
És
lőn nagy vigalom a királyi várban, gyöngyözött a jó bor, aranybillikomban,
csatlósok, vitézek, maga a király is, felköszöntik szépen, aranyos beszédben
kicsi-kis Emősét, kis vitéz leventét!...
És
ha meg nem haltak, akkor most is élnek.
Így
fejezte be a mesét Sarolta néni Jenő meg Gizike úgy sajnálták, hogy nincs
tovább ez a szép mese.
Azontúl
legnagyobb örömük az volt, ha bebújhattak apa fegyverszobájába, ott aztán
Jenőke ráült a hintalovára, Gizikét maga mellé ültette és: «Gyí, lovam! Gyí,
Fakó!» játsztak kis Emősét, kis vitéz leventét.
-
Gyí lovam! Gyí Fakó! - mennek ők is fel a budai várba, a vár udvarába, a hol
annyi a nyiló piros rózsa, fehér rózsa, dupla szegfű, liliom! Mindenik virágot
fehér galamb őrzi és az valamennyi turbékolva hívja, odacsalogatja Gizikét,
Jenőkét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése