Aranyos Katicza, meg a tündér-babák (Szavak száma:
826)
A
selyem-szakállú tündér-apónak volt egy czukor-palotája, egy nagy láda apró
pénze, meg két aranyos babája. Egy fiú meg egy leány. Szerette a tündér-apó a
palotáját is, meg a pénzét is. No, hanem a két kis babáját aztán úgy szerette,
hogy oda nem adta volna őket a világ minden czukor-palotájáért, de még az apró
pénzéért sem.
Mikor
a tündér-apó egy este a térdén ringatja, beczézgeti ibolyaszemű tündérkéit,
egyszer csak az egyik jobbról, a másik balról csókolja meg az arczát, s azt
mondják neki, hogy:
-
Tudod-e, apuskánk, merre van az ezüst-tó?
-
Hogyne tudnám, bimbócskáim! - mondja a tündér-apó.
A
babák tovább kérdik:
-
Hát azt tudod-e, hogy az ezüst-tóban arany-halacskák is vannak?
-
Azt is tudom!
A
mosolygó babák még egy csattanós csókot czuppantottak a tündér-apó arczára.
-
No, ha ilyen okos ember vagy te, apuskánk, akkor azt is találd ki, hogy mit
akarunk mostan mondani neked.
A
tündér-apó átöleli az egyiket jobb karjával, a másikat balkarjával s így felel
a két kis babájának:
Páros bimbó
himbál rajtam,
Ezüst-tóban arany-hal van.
Halacskákért - csibe-máj! -
Két kis baba szíve fáj.
Nagyszakállú tündér-apó
A ki tudja, hol van a tó,
Azt mondja, hogy: á-bé, ab!
Kis czipellő, nagy kalap!
Holnap délig, délebédig,
Hazahozza a halat!
Nagy
örömmel tapsolnak a tündérkék. Hiszen épen azt akarták kérni az apuskájoktól, a
mit az olyan szépen ki is talált, meg is ígért nekik.
Másnap
útban volt a tündér-apó. Hanem mire az ezüst-tóhoz ért: Deczember nevű haragos
ember olyan csikorgó hideget lehelt a földre, hogy az aranyhalacskákra halászó
tündér-apónak - lelkem-adta! - tóba fagyott a hosszú selyem-szakálla! Nem birta
kihúzni... Nem tudott haza menni.
Kondúl
a harang tizenkettőkor:
-
Bim-bam! Dél van!
Várják,
várják a tündér-gyerekek otthon: mikor toppan be az ajtón édes apókájok. De
biz’, az csak nem megy.
Száll azonban egyszer a fehér hó-madár. Csőre koppan a
jég-virágos ablakon:
Tündér-fiú! tündér-lány!
Hallgassatok csak én rám!
Apókátok ezüst-tónál
Jégbe-hóba didereg...
Befagyott a nagy szakálla,
Haza jönne - nem lehet! -
A tündér-gyerekek ijedten kapkodják elő a meleg
bundát:
Aranyos, édes,
Hó-madárka!
Vidd oda, hozzá,
Takard rája!
Elröpűl a hó-madár. Kis idő múlva megy a másik.
Megkoppan a csőre a jég-virágos ablakon:
Tündér-fiú! tündér-lány!
Hallgassatok csak én rám!
Nem fázik már apókátok,
Ölel, csókol titeket,
Azt üzeni: küldjétek el
Dél-ebédjét, ha lehet!
Szedi-veszi a két gyerek a nagy kosár pecsenyét,
czukrosságot:
Aranyos, édes
Hó-madárka!
Itt van az ebéd,
Vidd hozzája!
Ráadásúl vissza is üzenik:
Jó apukánk! légy nyugodtan!
Nem hagyunk mi téged ottan!
A
hó-madár fölrepűlt, vitte, vitte az ebédet a tündér apónak. - Hanem akkor már a
tündér-babák is magukra öltötték a téli ruhácskájokat; leszaladtak az udvarba
és azt mondták a szállongó hó-pihéknek:
-
Gyémántos pihék! Szépen kérünk, vezessetek az ezüst-tóhoz!
Tízével
is röppentek a hó-pihék:
-
Szívesen vezetünk, tündér-babák! Hanem hát van-e aczél-talpú czipőcskétek?..
Tükör-sima arra az út: nem lehet azon másként menni, csakis éles aczél-talpon.
A
kis tündérek sírva fakadnak... Nincsenek nekik aczél-talpú czipőcskéik! De még
csak azt se tudják: hol teremnek azok a csodálatos czipők, a miknek a talpa
éles aczélból lenne...
-
Nagy baj! Nagy baj! - sopánkodtak a hópihék. - Aczél-talpú czipők nélkűl a
legjobb akarattal sem vezethetünk el titeket.
Szerencsére
oda vetődik a tánczos-lábú czinege. Megérti a tündér-gyerekek baját. Nosza!
Elfut gyorsan a kovácshoz... Addig járja, addig aprózza előtte a legislegszebb
tánczát, mig a nagy kalapácsú mester azon tüzesen ki nem szikráztat, ki nem
kalapál három pár éles aczél-talpat. Kettőt a gyerekeknek, egyet meg a tündér
apónak... Felkötik a tündérkék az aczél-talpakat, hanem alig lépnek vele:
Ákom-bákom!.. pitty!.. poty!.. gurúlnak erre is, arra is a tükörsima jégen...
-
Jaj! Istenkém! Nem birunk mi ezzel boldogúlni!
-
Dehogy nem! Dehogy nem! - kaczagja messziről egy csengő hangú, piros arczú
kisasszonynénike. - Nézzétek! Hogy siklik az én aczéltalpam... Ugy repülök,
mint a fecske. Pedig én nem is vagyok tündér, hanem csak: aranyos Katicza...
Hipp-hopp! Adjátok ide a kezecskéiteket! Majd megtanítalak én titeket: hogy
kell az aczéltalpú czipőben járni.
Jobb
kezével megfogta a tündér-fiút, bal karjára fűzte a tündér-leányt. Olyan
gyönyörűen siklottak a vezető hó-pihék után, hogy még a jég-madár se állhatta
meg szó nélkűl.
Csiri, csiri, csin!
A mióta élek:
Soha ilyen szépet!
Elértek
az ezüst tóhoz. Megtalálták a tündér-apót. Körűlfogták, ölelgették
csókolgatták. Aztán addig hízelegtek a haragos Deczembernek, míg az egyszer
csak úgy ellágyúlt egy pár szem-pillantásra, hogy a tündér-apó a
selyemszakállát is, meg az arany-halacskát is kiránthatta az ezüst-tóból.
No,
bezzeg, volt öröm, dínom-dánom!
Mikor
haza értek, az öreg tündér-apó nyomban kiadta a parancsot a czukor-ácsnak, hogy
egy czukor-palotát építsen az aranyos Katiczának... A tánczos-lábú czinegét,
meg a hó-madarakat mézes búzával édesgette a jégvirágos ablakba és megengedte
nekik, hogy a kis tündérek karácsony fáján rakhassanak maguknak fészket.
A kis halacska meg ott lubiczkolt a
kristály-fürdőjében. Aranyos pikkelye, kedves bohóskodása nagyon, nagyon
tetszett a tündér-babáknak. Hanem azért, szó a mi szó: bizony, csak esténkint
kerűlt ő kemére a sor. Mert a tündérleány egész napokon a tükör-sima jegen
siklott, korcsolyázott az aranyos Katiczával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése