A kigyóbőr. (Szavak száma: 6236)
Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl,
még az üveghegyeken is túl, kidült-bedült kemenczének egy csepp oldala se’
volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem volt, volt
egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopaszhegyen hét sugár jegenyefa, ennek minden
ágára egy-egy ringyes-rongyos pendel akasztva s ennek minden korczában,
ránczában egy-egy véka bolha, - s ezen bolhacsordának az legyen pásztora, ki az
óperencziából hozott mesémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig csak egyet is
elugrat: akkor az a bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s
csipdessék agyon!
Volt egyszer hát egy szegény ember, s ennek egy magtalan
felesége. Már tiz éve, hogy házasságban éltek, még se’ volt egy fia
gyermekök, csak akkorka sem, mint a kis-ujjam. Egyszer boszuságában, emigy
fakadt ki a szegény asszony: Istenem! adj nekem egy gyermeket, ha mindjárt
fél-kigyó, fél-ember lesz is! Kérése foganatos volt; az asszony érezte hogy
vastagodik, s méhének gyümölcse megmozdult a szive alatt.
Itt, eljön a szülés ideje, s az asszony lebetegszik; de
uramfia! az asszony gyermeke, kérése szerint, fél-kigyó, fél-ember volt; úgy
annyira, hogy midőn a bába e csodát meglátta, el akarta metszeni élte fonalát,
de az anyja nem engedte, mondván, a mivel meglátogatott az isten, békén
viselem; ölébe vette össze-visszacsokolta, mintha ez lett volna a világon a
legszebb gyermek. S e csodaporonty is pihent a hófehér mezőben s a két szép
aranyalma bimbójából szítta a méznél édesb anyatejet.
Már 17 éves s 11 hónapos volt e csodabogár, s még se’ járni,
se’ beszélni nem tudott; mindig ott ült úgy a kemenczepánkon mint egy hat akós
hordó; csak mikor kigyófarkát maga alá csapta s megzörrent sárga pikkelyes
nadrágja: ez volt a beszéd, ez az élet jele.
Midőn ép 18 éves volt, se’ több, se’ kevesebb, világ
csodájára megszólal a csodaszülött s legelső szava ez volt:
- Édes anyám!
- Mit kivánsz, kedves fiam?
- Úgy-e édes anyám, lakozik itt ebben a városban egy király?
- Lakik fiam, lakik.
- Úgy-e, van annak egy 16 éves, világhirű szép leánya?
- Van fiam, van.
- Úgy-e édes anyám, azt most kérik férjhez?
- Most fiam, most.
- No ha most kérik férjhez: úgy menjen el édes anyám a
királyi rezidencziába s mondja meg a királynak, hogy köszöntetem szépen adja
nekem azt az egyetlen 16 esztendős leányát feleségűl.
Itt, másnapra kelve a szegény asszony felöltötte legjobb
ringy-rongy ruháját s beállitott a királyhoz. Köszön neki e szózat szerint:
- Adjon isten jó napot felségednek!
- Fogadj isten, szegény asszony! hát mi járatban vagy?
- Nagy az én szívem szomorúsága s most is azért fordultam
felségedhez, hogy azt tetézzem! A mint felséged is tudhatja, van nekem egy
csodaszülött fiam, - de, ha már megvan, hát hagy legyen!... ez a fiu 18
esztendős koráig néma volt, s isten csodájára ma szólalt meg legelőször s azt
mondta nekem, hogy kérjem meg az ő számára felségednek egyetlenegy világhírű
szép leányát. Azért ha kerékben törnek, elevenen eltemetnek is, itt állok
felséged előtt.
A király semmitsem szólt, hanem ebrúdon hajitatta ki a
szegény asszonyt a rezidencziából.
Haza bandukol a szegény asszony nagy sirva-riva s
elpanaszolja a fija előtt, hogy mi történt vele.
A csodaszülött csak biztatta, csak vigasztalta, hogy jóra
viszi mindazt a köszörű, s megkérte édes anyját, hogy forduljon ki egy kicsit a
szobából.
Hogy kiment a szobából a csodaszülött anyja: a fiú leszállt
a kemenczepánkról, megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr s ime! oly szép
legény vált belőle, hogy tündérek között is megjárta volna, hogy az első székbe
üljön; de elébb betette az ajtót, kihúzta a kilincsmadzagot s az ablakot is
beterítette, hogy azon semmiféle teremtett állat be ne lásson.
Aztán kezébe vette a kigyóbőrt s megrázta hétszer,
közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a szolga lelkek.
- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
- Nem egyebet, mint azt, hogy tüstént, ebben a
szempillantásban, teremtsetek elő nekem érczvirágból, sáraranyból,
ezűstszálból font kosárkát, s abba szedjetek a tündér kertből, a boldogság
fájáról mindenféle aranyalmákat. Alig hangzott el a parancs utolsó igéje, ime!
már az asztalon állt a csodaszülött kivánsága. - Abban a kigyóbőrben, melyet az
emberek csodájára kellett neki viselni, állt minden bűvereje.
Aztán a csodaszülött ismét magára vette a kigyóbőrt,
levetette a závárt, befűzte a madzagot, levette a teritőt az ablakról, s
bekiáltotta édes anyját.
- Édes anyám! itt van ebben az érczvirágból, sáraranyból,
ezüstszálból font kosárban aranyalma, vigye ezt el a királykisasszonynak
ajándékba, mondja, hogy én küldtem a nevenapjára.
Elviszi a szegény asszony az ajándékot a királykisasszonynak
s leteszi a puszpángfa asztalra.
Itt a királykisasszony megörül az ajándéknak, egyenest
berohant vele az apjához s kizúditotta az aranyalmákat az asztalra. Megörül
ennek a király, hivatja a szegény asszonyt, hogy jőjön be a fehér házba. Bezzeg
nem vettette ki most ebrudon mint tegnap, hanem oda ültette maga mellé az
aranylóczára, megfogta a kezét, azt a fekete kérges kezet, melyben a retek is
kikelt volna, s azt mondta neki:
- No szegény asszony, menj haza, mond meg a fiadnak: hogyha
holnap reggelre az én házamat a te gunyhóddal aranyhíd köti össze: neki adom a
leányomat.
Hazamegyen a szegény asszony s elmondja a fiának, hogy mit
üzent a király: hogyha holnap reggel az ő házát, meg a mi gunyhónkat aranyhíd
köti össze: akkor neked adja egyetlen-egy világhirű szép leányát. A
csodaszülött mindezekre nem szólt semmit, csak a fejét hajtogatta, csak
mosolygott.
Hogy leáldozott a nap; hogy a szegény ember házában is
lepihentek: a csodaszülött úgy éjféltájban fölkelt, levetette a kigyóbőrt s
megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös szavakat mondván, megjelentek a
szolgalelkek.
- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
- Nem egyebet, mint azt, hogy e viskót a király palotájával
aranyhíd kösse össze, s rádásul az aranyhid alatt ezüst-folyó csergedezzék s
ebben aranyhalak ficzkándozzanak. Az ezüst-folyóból, zöldbársonyszigetek
merűljenek fel s ezen terüljön el egy virágtenger, tengernyi virág, a virágokon
aranyos lepkék szedjék a virág-izt s minden hajnalban, rózsatányéron vigyék
királyi mátkám ajakára, hogy annak édessége költse fel a hajnali álomból. Alig
röppent el az ige: a varázsszóra teljesítve lőn a csodaszülött parancsa.
Reggelre kelve fölébredt a király hajnali álmából, hirtelen
az ablakhoz szaladt s kitekintett rajta, s imhogy sóbálványnyá nem változott
csodálkozásában, midőn ott látja az aranyhidat, aranyhid alatt ezüst-folyót,
ezüst-folyón zöldbársonyszigetet, zöldbársonyszigeten virágtengert, tengernyi
virágon mindenféle dalló, éneklő madárkákat s virág-ízt gyüjtő aranylepkéket. A
világhirű szép királykisasszony pedig, midőn a legédesb hajnali álom tejét
színá, rászállt ajakára látatlan alakban a virág-ízt hozó lepke, s annak
mézével édesitette meg ajakát. Alig izlelte a virág-ízt, álmot látott, s azt
álmodá: hogy őt egy gyöngyadta csodaszép királyfi látogatta meg, oda lépett az
ágyához, megölelte s megcsókolta.
Hogy a csókra fölébredt a világhirű szép királykisasszony:
az ágyában egy aranyhajszálat és egy aranykigyópikkelyt talált. Fölvette mind a
kettőt s a kebelébe dugta. A dologról senkinek sem szólt semmit; de mikor
bejött hozzá édesatyja, tudtára adni szerencséjét, vagy tán szerencsétlenségét,
s mikor kérdezte tőle, hogy hozzá megyen-e a csodaszülötthöz, azt felelte, hogy
hozzá. Harmadnapi határidőt tűztek ki a menyegzőnapjául.
Három nap, nem sok idő; de mátkásoknak harminczhárom
esztendő!
Három napja volt még a csodaszülött fél-kigyó fél-embernek,
három ajándékkal kedveskedett mátkájának, a következő renddel:
Midőn az első napon mindenki szemeit lecsukta az álom: leszállt
a csodaszülött a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr.
Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a
szolgalelkek.
- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
- Nem egyebet, mint azt, látjátok-e azt a nagy vadonerdőt az
ezüstpatak mentében? No, ha látjátok, úgy azt, egy szempillantás alatt,
vigyétek el a forrótenger kellőközepébe s hagyjátok ott. Mikor letettétek,
jőjjetek vissza, s annak a helyén találtok majd egy kerekdombot: arra a
kerekdombra ültessétek a boldogság kertjét a kerek föld legszebb virágival.
Mikor aztán ezekkel készen lesztek, a kert kellőközepén emeljétek fel a
boldogság palotáját, két szerető, egy boldog pár fészkét, gyémánt oszlopokon,
szivárvány-bolthajtásra, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy
esztendőben. Czímerül a palota tetejére, hozzátok el tündérország
napvilágosságu karbunkulusát, hogy ott semmiféle világitásra ne legyen szükség.
Hét szobát, a mátkám számára, a nap hét szinével fessetek ki, s a földjét
ugyancsak olyan bársonynyal vonjátok be, nyolczadik legyen a mátkám
hálókamrája. Erre legtöbb gondot forditsatok; mert ez lesz a hűség kamrája:
azért ezt az ártatlanság szinével, tiszta fehér bársonynyal vonjátok be s
csináljatok bele termőaranygalyból font nyoszolyát, igaz-gyöngygyel
kiczifrázva, gyémántszeggel kiverve.
Alig hangzott el a parancs varázs-szava: már teljesitve volt
az s ott állt a tündöklő palota, tündöklő kert közepén, ugy a mint rendelve
volt; aranyos fészek, egy pár aranyos madár számára.
Reggelre kelve a mint meglátta a király, meg a felesége, meg
a királykisasszony az ajándékot s a mint megértették, hogy ez jegyajándék:
szivöknek imhogy szárnya nem támadt, imhogy el nem repült, ugy repesett.
Az első nap ez volt a
jegy-ajándék. A második nap, midőn az álom rózsaujjával a szegény ember
viskójában mindenkit megkötözött: leszállt a kemenczepánkról a csodaszülött
fél-kigyó, fél-ember megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt
hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek:
- Mit parancsolsz, kedves
gazdánk?
- Nem egyebet, felelt a
csodaszülött fél-kigyó fél-ember, mint azt: szálljatok le a mély tengerfenékre,
keressétek fel ott a tündérkirálynét, ki a vizek felett uralkodik, s menjetek
be a vízi palotába, melyet nagy bajúszú czethalak őriznek s mondjátok meg a
királynénak, hogy köszöntetem s adja át nektek azt a gyöngyház-szekrényt,
tizenkét szobaleányával együtt, a mely megilleti az én mátkámat nászeste előtti
napon. Mikor ezt a kezeitekhez kaptátok, tegyétek le világhirű szép mátkám
puszpángfa-asztalára, hogy a mint szemét legelőször fölveti a hajnali álomból,
erre vesse az ő tekintetét.
Alig hangzott el a varázs szó,
már teljesitve volt a parancs; ugy annyira, hogy mikor a királykisasszony
fölvetette a szemét, legelőször a gyöngyház-szekrényt pillantotta meg, s aztán
körül tekintvén, intésére tizenkét, szebbnél szebb szemérmes szobalány várt.
Hirtelen kiugrott az ágyból, csak valami nagy kendőt vetett a nyakába, rohant a
gyöngyház-szekrény nézésére.
Először kivűlről nézte meg össze-vissza,
sokat mondogatta magában nagyokat nyelve: be szép, be gyönyörű! aztán
megnyomott egy kis aranygombot s tüstént felpattant a gyöngyház-szekrény
teteje.
A szoba egyszerre megtelt azzal
a jóféle illattal, melynek szaglása után megifjodott az ember. Ebben a
gyöngyház-szekrényben voltak különféle apró kis szelenczék.
Felnyitja az elsőt. Ebben volt
tündér bűvös-szer, melyet hajnal hasadáskor, apró-cseperke tűndérkék
méhszárnyakon gyűjtöttek össze a virágokról. Egy csepp belőle, az ősz hajat is
aranyhajjá változtatta.
Felnyitja a másikat. Ebben
szép-ir volt, melyet tűndérek szedtek össze, ezerféle virág-irból. Egy csepp
elég volt belőle, hogy a legránczosabb, mohotkás arczot is, oly szépségűvé
tegyen, mint mikor a fehér rózsára piros szint lehel a hajnal!
Felnyitja a harmadikat. Ebben balzsam volt. Egy csepp belőle, egy egész
kádvizet oly balzsamfördővé változtatott át, hogy abban, ha a
legnyomorultabb béna koldus fördött volna is meg, mégis 24 éves tündérszépségű
ifjúvá változott volna.
Felnyitja a negyediket. Ebben
asszonyoknak való csecse-becsék voltak melyeknek csak azok tudják hasznokat
venni: azért ezeket el se beszélem.
Aztán a szobaleányok szépen
felöltöztették a királykisasszonyt: az egyik kifonta sarkig érő hosszú haját, a
másik megkente a bűvös szerrel s ime! az aranyhajjá változott; a harmadik
fördőt készitett s cseppentett bele balzsam-irt s ime! alig hogy megfördött
benne a királykisasszony, eddig is szép volt, de ezután hétszerte szebb lett;
a negyedik megmosdatta a szép-irban s ime! oly tündöklő szépségű lett az arcza,
mint mikor a fehér rózsára piros szín van lehelve! ugyannyira, hogy mikor
egészen felöltöztették, s beszaladt a szülőihez, azok alig ismerték meg s
kérdezték magokban: ez a tűndérkirályné-e a mi leányunk? És ezt mind a csodaszülött
fél-kigyó, fél-ember cselekedte!...
A második nap ez volt az
ajándék. Következett a harmadik nap, az utolsó nap.
Valjon mit küld most az én
mátkám jegyajándékul? kérdezgette magában a szép királykisasszony. Szinte már
számot tartott rá, annyira megszokta, tán ha elmaradt volna, beborult volna
fényes napja, tán nemcsak beborult volna, hanem esett volna is?! esett volna
gyöngy-csepp, kék égből, a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember tündöklő egéből?!
Itt eljőn a harmadik nap estéje, s midőn a láthatlan álom
rózsa-ujjával a szegény ember viskójában mindenkit lekötözött: leszállt a
kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, megrázkodván, lehullt róla
a kigyóbőr. Megrázza ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mormogván, tüstént
megjelentek a szolgalelkek.
- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
- Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember,
mint azt, hogy hozzatok az én mátkám számára a nap fényes tárházából ékes
mennyasszonyruhát, a hold sátrából ezüst fátyolt, a csillagok táborából arasznyi
övet. Mikor ezeket mind elhoztátok, menjetek el a legmagasabb hegy tetejére,
mely az eget támasztja. Annak a hegynek legmagasabb csucsán van egy
virágcserép-alakú kőszál, ennek a kőszálnak tetején virit a lotus-virág,
égi-virág, melyet a tűzmadár begyéből öntöz égi harmattal. Ezt az egyszáron
nőtt égi virágot hozza el nekem a tűzmadár s tegye föl az esketés napján
menyasszonyom fejére.
Alig hangzott el a parancs varázs-szava, az teljesitve lőn;
a szolgalelkek három dió-szekrénybe zárva elhozták a menyasszonyi ruhát,
ezüstfátyolt, csillaglátta övet; s a tűzmadárnak is meg volt hagyva, hogy mihez
tartsa magát.
Reggelre kelve, hogy fölébredt a királykisasszony, első
tekintete az asztalra esett s meglátja ott a három aranydiószekrényt.
Vizsgálgatja, forditgatja össze-vissza s mondja magában: be szép, be gyönyörű!
de valjon mi lehet ezekben? Megnyom egy kis aranygombot, azonnal felpattan az
aranydiószekrény fedele s kihull belőle a csillaglátta arany-öv, mely nem volt
nagyobb egy ember-arasztnál. Itt kezébe veszi a másik aranydiószekrényt is,
megnyomja az aranygombot, felpattan a fedele, s kihull belőle a bársony
szőnyegre a hold sátrából hozott ezüstfátyol. Hirtelen a fejére illesztgette,
természetesen jólállt neki! Annyira megörült a jegyajándéknak, imhogy ki nem
bújt a bőréből; össze-vissza csókolgatta, s ugrált mint a gyermek, midőn vásárfiát
kap. De, csakhamar a harmadikat is kezébe veszi s kérdezgeti magától, hát ebben
valjon mi lesz?
Megnyomja az aranygombot, felpattan a diószekrény fedele s
kihull belőle olyan fehér selyem menyasszonyruha, mely magától is megállt a
szoba pádimontomán, mégis dióhaj volt a szekrénye! s a selyemruha fehér földjén
kék csillagok tündököltek; nem híjában hozták ezt a szolgalelkek a nap
tárházából, oly kimondhatatlan gyönyörves volt, hogy ki se látom mondani!
Ugrált örömében a királyleány s szaladt egyenesen király atyjához, hogy neki
milyen jegyajándékot küldött a vőlegény!
- Van itt leányom különbnél-különb, szebbnél-szebb ajándék,
csakhogy a vőlegény milyen?!
Beborult a királyleány fényes napja, szótlanul bandúkolt ki
uraatyja szobájából, s ment egyenesen a hálókamrájába. - Itt, benyúlt a
kebelébe, elővette az aranyhajszálat és az aranykigyópikkelyt. Hol az egyiket
nézegette, hol a másikat s mikor az aranyhajszálra tekintett: nevetett az egyik
szeme; mikor az aranykigyópikkelyre nézett: könybelábadt a másik szeme; olyan
volt ekkor, mint midőn süt is a nap, de az eső is esik.
Az esketés előtti estvén, midőn a láthatlan álom
rózsa-ujjával a szegény ember viskojában mindenkit megkötözött: a csodaszülött
fél-kigyó, fél-ember leszállt a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a
kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván, megjelentek
a szolgalelkek.
- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
- Nem egyebet, mondja a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember,
mint azt, hogy holnap reggel kilencz órakor olyan üveges hintó álljon a házam
előtt, melynek mindene, a ráftól kezdve a legutolsó szegig, vert-ezüst legyen.
Ebben az üveges hintóban pedig hat, tátostejet szopott, hámtól szűz,
seregélyszőrű csikó legyen fogva, - s ezen hat lónak a szerszámán minden, de
minden a legutolsó rézcsattig, tiszta vert-arany legyen.
Másnap reggel kilencz órakor, a parancs szerint, a szegény
ember háza előtt ott állt az üveges hintó, elől kocsis, hátul huszár, csak a
parancs szóra várt; de arra nem sokáig kellett várnia, mert izibe bele ült a
vőlegény, áthajtatott az aranyhídon s bevágtatott az apósa palotájába, a
királyi rezidencziába.
Itt megtörténik nagy pompával, királyi czeremoniával az
esketés; midőn azonban az oltár előtt állna az egy pár cseléd, egyszerre
távolról gyenge ének hallatszott, mely mindinkább erősebb erősebb lett. Ime a
templomba hat fehér hattyú repül be, ember nemhallott hangon énekelve, középütt
szállt a tűzmadár, szájában hozván a lotus-virág koszorút s azt a menyasszony
fejére tette. Mikor aztán ezzel is készen voltak, a mint jöttek, ugy el is
távoztak. Ugyanekkor a menyasszony a vőlegényre tekintett, hát látja, hogy a
mellett kétfelől, két igen szép tűndérifjú áll, s a feje fölé napsugárból font
koszorút tartottak; de ezt csupán a menyasszony látta, rajta kivül senki, egy
teremtett lélek se. Az emberek ugyan látták a fényt, tekintgettek körül, hogy
honnan jön a világosság forrása; de semmitsem láttak; a halandó szem nem
láthatott be a tündértitokba.
Mikor eljött a lefektetés ideje: a menyasszonyt
hálókamrájába, tizenkét galambfehér ruhájú nyoszolyó-lány kisérte be s a
hegedősök húzták a menyasszonyaltató nótát, melynek hallatára sírt is, nevetett
is az ember. Úgy éjféltájban a vőlegény is bejött, s ekkor a tizenkét
nyoszolyó-lány odahagyta a hálókamrát.
Alighogy kettecskén maradtak: a vőlegény berekesztette az
ajtót, megnézte, hogy jólvan-e becsinálva az ablak, aztán megrázkodott s
lehullt róla a kigyóbőr, s ime! egy gyöngyadta, 24 éves, tűndérszépségű ifjú,
leeresztett aranyhajjal, lépett a szemérmes, lesütött szemü menyasszony elé,
ki tűndérek között is megjárta volna királynak. Aztán megölelték, megcsókolták
egymást, s a vőlegény ezt sugta menyasszonya fülébe:
- Haj, szivem szép szerelme, mondanék én neked valamit, csak
asszony ne volnál, csak megtudnád a titkot őrzeni! mert nekem egy nagy titkom
van; de a titok, csak addig titok, mig egy tudja; mihelyt csak kettő tudja is,
mingyárt nem az; de minthogy mi most egygyé lettünk, ha te azt nekem erőshit
alatt fogadod, hogy azt senkinek, ha mindjárt tulajdon édes anyád kérdezné is,
el nem beszéled: akkor én azt elbeszélem neked.
Az asszony igérte, eskűjével megpecsételte s a lelkét
lekötötte, hogy senkinek egy árva szót sem szól.
- Különben, folytatá a vőlegény, ha te azt valakinek
elárulnád s fogadásodat megtörnéd: beborulna a mi napunk, s még azt a fényes
csillagot is, mely a fejünk felett ragyog, feketének látnád. Hogy mikor derülne
az ki, vagy valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja.
Az asszony újra erősitette, hogy hallgat, mint hal a vizben.
- Hát csak azt akarom mondani, szivem szép szerelme, hogy én
nem vagyok csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt sokan gondolják, hanem
vagyok ép kéz-láb, mint más ember. Hogy ezt a kigyóbőrt kell viselnem: ez átok
rajtam. Én egy tűndérkirálynét szerettem, de mivel hűtlennek gondoltam, hű
létére, cserbe hagytam: ez engem megátkozott; hogy mindaddig viseljem e
kigyóbőrt, mig attól házastársam egy évi, egy napi s egy órai titoktartása föl
nem oldoz. Ha ezt meg tudod állni: boldogok leszünk; ha pedig elárulod
valakinek, ha mingyárt tulajdon édes anyádnak is: boldogtalanok.
Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mindkettő egymás
vállára hajtotta le a fejét, s ugy aludtak el, mint egy pár madár az aranyos
fészekben.
Csak a királyné nem alhatott, csak az törte magát, hogy
valjon leányával mi történt. Ennek megtudása végett álmatlanul virasztotta át a
tengernyi éjszakát s még alig pitymallott, mikor kikönyökölt palotája ablakán,
várta, hogy e házasságot tiszta vagy borus arczczal nézi-e a nap; ha borus lesz
tündöklő isteni arcza: e házasság akkor boldogtalan lesz s az istenek nem
helyeslik; ha pedig nyájas, sugárzó: akkor ez örömöt, boldogságot hirdet.
Már a hajnal fel szállt az égre s utána csakhamar a tündöklő
arczú nap is. A nap szépen sütött; arcza felhőtlen volt.
A királyné örömében majd kibujt a bőréből s mondogatta
magában:
- Oh, hála neked tündöklő nap, boldog lesz egyetlenegy
leányom házassága; mert maga az ég is mosolyog felette.
Innen szaladt a hálókamra ajtajához, s ott várta az egypár
cselédet, kezében tartván egy kalán mézt, melyet azoknak meg kellett izlelni,
hogy, valamilyen édes az a kalán méz: oly édes legyen a házasságuk.
Soká, soká kellett neki ott várnia; háromszor is az ajtóhoz
ment, meg vissza tért, mig egyszer valahára csakugyan megnyilt az ajtó, s
kilépett rajta a vőlegény és a menyasszony; mindkettő arcza ragyogott az
örömtől, a boldogságtól, nem volt az borús, hanem fényes mint ama tündöklő
nap!
Aztán megizlelték a kalán mézet, melyet a küszöbnél álló
anyós nyujtott oda s tartott a szájukhoz, mondván:
- Hogy a milyen édes ez a méz: házasságotok oly boldog, oly
édes legyen.
Aztán a királyné a leányára tekintett, hogy mit olvas le az
arczáról, de oda íratlan betűkkel csak boldogság volt írva.
A királyné azt gondolta magában, hogy ezzel a leánynyal,
valaminek kellett történni, de majd megkérdem tőle, hisz az anyjának csak
megmondja!
No ez abban maradt, hanem két hét mulva, a mézes-mákos hetek
eltelte után, a királyné kérdőre vonta a leányát, s szép szóval, kéréssel,
fenyegetéssel kicsalta belőle a titkot; a világhirű szép királykisasszony
mindent kibeszélt a mit a férje mondott.
- Hát leányom, igazán oly szép fiatal ember az a te férjed!?
kezdé beszédét a királyné.
- Azt anyám, nyelv ki nem mondhatja!
- De gyermekem, minek várunk mi még egy évet, egy napot és
egy órát? Sok idő az! Mondanék egyet, kettő lesz belőle: ma, éjfélután
befüttetem a kemenczét, úgyis kenyeret süt a gazdasszony s égessük el azt a rút
kigyóbőrt. Majd, én úgy éjfélután két órakor, valami szín alatt, beküldöm a
szolgálót, te pedig nyisd ki az ajtót. - Ha a férjed feltalál ébredni s kérdi,
hogy mit akar az a leány? majd megtanítom én a szolgálót, hogy azt mondja, hogy
a köntösödet, melyet reggel szoktál magadra venni, elfelejtette bevinni s most
azt hozta be, pedig a kigyóbőrért küldöm be.
Ha a szolgáló a kigyóbőrt kihozza a hálókamrából, én aztán
bevetem az égő tűzes kemenczébe.
Úgyis történt. - Úgy éjfélután két órakor zörget a szolgáló
a hálókamra ajtaján, hogy ereszszék be. - Hogy meghallotta az ifjú királyné,
fölkelt a férje mellöl s kinyitotta az ajtót; de erre a férje is fölébredt s
kérdezte a szolgálót, hogy mit akar.
- A reggeli köntöst elfelejtettem behozni, azt hoztam be,
felelt a szolgáló.
A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember elhitte, a mit a
szolgáló beszélt s másik oldalára feküdt s elaludt, az pedig megtalálván a
kigyóbőrt, kivitte azt. A királyné már előre várakozott rá, a kigyóbőrt elvette
tőle s bevetette az égő tűzes kemenczébe. Ime! a kigyóbőr minden aranypikkelyéből
egy-egy tűztojás lett, s azok a meleg, forróság miatt felpattanván, belőlök
egy-egy tűzmadár kelt ki. Ezek voltak a szolgalelkek, kik az égő tűzes
kemenczébe volt urukért, a csodaszülöttért, iszonyú siralmas nótát kezdtek
énekelni, bőven hullatván könyűjöket; úgyannyira, hogy az izzótűz kialudt a
kemenczében, s mikor aztán egészen aszott zsarátnokká változott, a tűzmadarak,
mindmegannyi esti denevérek egyenként repültek ki a kéményen. Ezek láttára a
királyné elszaladt s meg sem állt, mig a szobájába nem ért, hol neki esett a
hajának, s tépte mint a kendert.
Mikor aztán az utolsó tűzmadár is elrepült; mikor a
kemenczében az utolsó szikra is kialudt: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember is
fölébredt iszonyú hánykodtatásaiból, borzasztó álmaiból. Hirtelen felugrik az
ágyából, keresi a kigyóbőrt, de nem találja, s ezen annyira megijedt, hogy majd
szörnyet-halt; mindjárt tudta, hogy hányadán van a dolog, hogy hányat ütött az
óra!
- No szivem szép szerelme, véged van! elárultad a titkot. Én
téged a végzetek szerint, megátkozlak: “mindaddig viseld szived alatt
szerelmem gyümölcsét, mindaddig forduljon a te emlőd almája befelé, s tápláld a
bubánat keserű könnyével magzatidat: mig én, hűséged nem tapasztalván, az alól,
kezemnek kebledre tevésével, fel nem oldozlak.” - Nekem itt tovább egy
szempillantásig sem lesz maradásom. Hogy hova megyek: ne kérdezd; úgy sem
érhetnél oda s elébb elkoptatnál tizenkét pár vasbakancsot mégsem juthatnál el
oda.
- Nó szivem szép szerelme! mondja a királyné, ha te engem
megátkoztál: én is megátkozlak téged! Ime, felhasadt az én ujjam vége s
kibugyant piros vérem fehér ingedre hullt: ezt a három csepp piros vért
mindaddig viseld az ingedben, mig én azt saját kezemmel ki nem mosom; ha pedig
ezt az inget elvetnéd: az a piros vér homlokodra hulljon s ott száradjon meg. -
A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember pedig ködalakban mint pára, mint fűst
eltünt s ott hagyta a feleségét.
Már hét esztendeje, hét hónapja, hét hete, hét napja s hét
órája mult el annak, hogy eltünt a fiatal királyné férje; már ugyanannyi idő
óta érezte magát anyának, a nélkül, hogy eltudta volna szülni magzatait: pedig
még eddig se hirét, se nevét nem hallották a csodaszülött fél-kigyó,
fél-embernek; pedig fütül-fától tudakozták; pedig követeket is küldtek a világ
négy iránya felé s ezek is már mind visszatértek s egy se hallott felőle
semmit.
A királyné egyre sírt, egyre bánkodott; úgyannyira, hogy
naponként két három kendőt is tele sirt; folyt a könnye mint a záporeső, hogy
szinte medret mosott magának: a bubánat medrét. Naponként fogyott, mint a
férges oltvány; úgy annyira, hogy még az ellenségének is megesett volna rajta a
szive, az is megszánta volna!
És ily terhes állapotban elindult a nagy világba átok alatt
hagyó férje fölkeresésére.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás
tengeren is túl, elárvulva, gaztépte ruhával, kő-ütötte, tövis-szúrta lábbal;
szép piros vére hullásával jelölte az utját, egyszer mégis valahára egy
völgybe ért, hol a selyemréten selyemszőrű fehér nyájak legelésztek, melyeket
fehér lelkű pásztorok őriztek.
Ezen a selyemréten talált három palotát. Bemegyen az elsőbe,
melyet ezüstvirágú kert vett körül, az ezüstvirágu kertet pedig tej- s
mézfolyók szeldelték át. Ezeken az ezüstvirágokon termett az égi manna,
melyeket arany tollú madárkák danolva csipkedtek le s lehullatták a pusztában
vándorló embereknek. Mondom, hogy ideért bemegyen az első palotába, hol Dávidné,
a hold anyja lakott. Köszön neki:
- Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
- Fogadj isten, édes leányom, hát mi járatban vagy?
- A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem: nem hallott
róla valamit édes öreg anyám?
- Én nem hallottam; hanem várakozzál édes leányom, ma jön
haza Dávid fiam; ő a kerek földet összejárja, - ha csak ő nem tud felőle, úgy
senki a világon! Hanem a mint látom, te éhes is vagy, fáradt is vagy, szomjas
is vagy?
A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével intett,
hogy úgy van.
- Nó leányom, itt van ez a kobak, ép most merítettem tele a
tej- s mézfolyóból, húzz belőle.
A szegény asszony elvette a kobakot s jót húzott belőle.
Ettől a csoda italtól elébbi erejét mindjárt visszanyerte.
- Nó leányom, itt van ezen a rózsatányéron madár-látta,
madár-szedte égi manna: egyél belőle, lakj jól.
A szegény asszony, hogy éhes volt, jóllakott az égi
mannából; ettől még jobban megerősödött.
- Nó édes leányom, várj csak egy kicsit, majd mindjárt
aratok én a selyemréten ezüst-sarlóval selyemfűvet: feküdjél le rá, pihend ki
magad.
A jó öreg asszony pedig elbiczeget a selyemrétre, kezébe
kapván az ezüst-sarlót, hirtelen egy egész kötő selyemfűvet aratott s ezzel
tért vissza. Hirtelen a kamrába, hogy a fia meg ne lássa, jó ágyat vetett a
selyemfűből s beteritette ezüst lepedővel.
A szegény asszony lefeküdt s azonnal elnyomta a buzgoság:
elaludt.
Haza jön az öreg asszony fia, a Dávid s még messziről
kiabálta:
- Idegen bűzt érzek! idegen bűzt érzek!
Jó édes anyja elébe megyen, megfogja a kezét, megsimogatta
az állát, s azonnal lesimult égfelé álló ezüstszakála.
- Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a más világról van itt
egy szegény asszony, ki csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjét keresi, ki őt
átok alatt hagyta: nem tudsz-e felőle valamit?
- Mindennap megkerűlöm a kerek földet, de még ilyen embert
se nem hallottam, se nem láttam; hanem itt, a szomszédban lakik az apám a Nap,
menjen oda az a szegény asszony, ha az nem tud felőle, úgy senki e világon!
Hogy a szegény királyné éhét, szomját, testének fáradalmát
megnyugasztotta: egész ujult erővel ébredt fel. Hogy fölébredt, a hold anyja
ujra megvendégelte, s elmondta hogy mit mondott a fia, - s azonkivűl, hogy
legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt két szép aranyhallal, melyeket a
tej- s mézpatakból biborhálóval fogott.
A szegény asszony megköszönte a hozzája való szivességet s
elindult a Nap palotája felé.
Megyen, mendegél a selyemréten levő aranyfövénynyel hintett
gyalogúton, egyszer beér a Nap kertjébe, mely nem ösmeri az éjszakát s
aranyvirágokkal van beűltetve, melyeket aranyöntözőkkel láthatlan lelkek öntöznek
a tűzforrásból.
Belép a Nap palotájába, mely a kert kellőközepén állott, de
itt egyszerre, mintha elmetszették volna, elvesztette szeme világának fényét;
nem látott, csak tapogatott mint a vak. Egyszerre egy bűvös kéz érinté, ezt
mondván: láss! s azonnal látott. Szétnéz, hát egy öreg asszonyt pillantott
meg, ki a Nap anyja volt.
- Jó napot, édes öreg anyám!
- Fogadj isten édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen
földön, hol még a madár se jár?
- A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem, ki engem
átok alatt hagyott, nem hallott valamit felőle édes öreg anyám?
- Én édes leányom, nem hallottam; hacsak a fiam, ki az egész
világot összejárja, nem tud felőle valamit, úgy senki a világon. De a mint
látom, te szomjas is vagy, éhes is vagy, fáradt is vagy: elégitsd ki testi
lelki fáradalmaidat.
A szegény királyné nem szólt semmit, csak a fejével intett,
hogy úgy van.
- Nó édes leányom, ha szomjas vagy: ne, itt van, igyál ebből
a kobakból, ép most meritettem a fris forrásból; tűzital van benne.
A királyasszony elvette a kobakot s jót húzott a
tűz-italból. Egyszerre, mintha kettévágták volna fájdalma fonalát, azonnal
megszüntek minden kinjai s minden porczikáját valami álomhoz hasonló
zsibbadtság fogta el.
- De édes leányom, királyi testedet az út tövisei
összekarczolták, össze vérezték: jer, förödjél meg harmat-szíkba.
A szegény királyné megfördött a harmatszík tömlőbe s
egyszerre testén minden seb, minden karczolás begyógyult; az egész teste oly
fehér lett, mint a patyolat, oly gyenge, mint a harmat s oly sima mint a
márvány.
- Nó édes leányom, ha étlen vagy: ne, itt van ez az egy pár
aranyalma, edd meg.
A királyné, hogy megette az egy pár aranyalmát, éhsége,
mintha ketté vágták volna, egyszerre lecsillapult.
- De te édes leányom fáradt is vagy: jer a hálókamrába, ott
én neked ágyat vetek aranysarjúból, melyet sugár-sarlóval aratok s arany
lepedővel takarok be.
Lefekszik a szegény királyné az aranysarjura s azonnal
elnyomta a buzgóság: elaludt.
Itt, estve nagy fáradtan haza jön a Nap s még messziről kiabálja:
- Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek!
Elébe megyen jó anyja, gyenge kezekkel megsimogatja
tűzszakálát s azonnal, lesimulván szakála, kiderült homloka.
- Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a másvilágról van itt
egy, ilyen, meg ilyen asszony, ki átok alatt hagyó, csodaszülött, fél-kigyó,
fél-ember férjét keresi: nem láttad-e világ jártodban?
- Én édes anyám nem láttam; hanem itt egy napi járó földre
lakik a fiam a szél, ő neki nyulánk teste van, mert még a tűfokán is keresztül
tud bújni: ha ő nem tud felőle, úgy senki e széles világon!
A szegény királyné reggelre kelve testben lélekben
megerősödve kelt föl. A Nap anyja kézen fogta őt s kivezette a Nap kertjéből,
de elébb megvendégelte aranyalmával. Sok mindenféle fura dolgokat látott itt:
látta az óriási keresztes pókokat, mint szövik-fonják, megevett aranyszöszből,
a hajszálnál véknyabb, üvegnél átlátszóbb tündér vásznat, látott itt-ott,
helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek egy-egy égi madárkának
szolgáltak hajlékul.
Hogy kiértek a Nap kertjéből: a Nap anyja, a jó öreg
asszony, hogy legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt egy
aranyguzsalylyal s két szép aranyorsóval.
Már volt neki: két szép aranyhala, aranyguzsalya, és egypár
aranyorsója.
Megyen, mendegél a szegény királyné, egyszer, úgy
alkonyat-felé elér egy kertbe, mely a Szélé volt. Már távolról megütötte a
fülét valami ének-hang, mely, hogy közelebb-közelebb jött, mint az ár, egyre
növekedett. Hogy egészen oda ért, hát látja, hogy ott kifeszített aranyhúrokon
a Szellő játszott s hozzá a Vihar bőgte a vastagját. Erre a csodálatos
muzsikára tánczra kerekedtek a Forgó-szelek; örege-apraja egyaránt járta az
öröktánczot.
Itten, a kert kellőközepében állott a Szél palotája,
gránit-sziklán, melyet haragjában a Kaukázusról harapott le. Bemegyen a
palotába a szegény királyasszony s ott egy öreg asszonyra, a Szél anyjára
talált. Köszön neki:
- Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!
- Fogadj isten, édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen
földön, hol még a madár se jár?
- Átok alatt hagyó, csodaszülött fél-kigyó, fél-ember
férjemet keresem: nem hallott-e valamit róla édes öreg anyám?
- Én nem hallottam; hanem majd haza jön a fiam a Szél, ki a
tű fokán is keresztűl bujik: ha csak az nem hallott felőle valamit, ugy senki a
világon!
- De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is
vagy, fáradt is vagy.
A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá,
hogy úgy van!
- Nó ha éhes vagy, itt van ez az egypár aranykörtve, melyet
a fiam a Hajnalkertben szakitott, edd meg ezt.
A szegény királyné elvette az egypár aranykörtét s megette:
ime! egyszerre mintha ketté vágták volna benne az éhség fonalát: az azonnal
lecsillapult.
- Nó édes leányom, ha szomjas vagy: itt van, igyál ebből a
kobakból, bájital van benne, melyet a fiam szüretel virágtőkékről.
A szegény királyné elvette a kobakot s jót huzott belőle:
egyszerre visszatért arczának hajdani szépsége, s ismét olyan lett az arcza,
mintha a fehér rózsára biborszínt lehelnek.
De te leányom fáradt is vagy. Jöszte az én hálókamrámba,
feküdjél le az én virágnyoszolyámon levő selyem-füre, melyet az imént arattam
holdsarlóval.
A szegény király-asszony lefeküdt a selyemfűre s a rózsás
ujjú álom azonnal lecsukta a szemét.
Itt, haza jön a Szél nagy dérrel-durral; már egy mérföldről
kiabálta:
- Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek! Egy szál szakála a
tenger közepébe esett s az attól fenekestül együtt felforgott.
Itt, elébe szalad édes anyja, s megsimogatván hosszú
szakálát, azonnal elcsendesűlt a Szél.
- Nem idegen bűz az édes fiam; hanem a másvilágról van itt
ilyen, meg ilyen szerencsétlen asszony, ki átok alatt hagyó csodaszülött
fél-kigyó, fél-ember férjét keresi: nem hallottál róla valamit?
- Hahó, anyám! de biz’ hallottam! hanem ő ilyen állapotban,
soha oda el nem ér, mert a tűfokánál szükebb lyukon kellene neki átbújnia;
mert a vár körös-körül égő sövénynyel van bekeritve; hanem majd fölveszem én
őt az ölembe, majd beviszem én őt az égő sövény tetején is s leteszem a kertbe.
A többi aztán az ő dolga!
Itt, reggelre kelve, a Szél anyja megvendégelte a szegény
királynét s hogy legyen miről megemlegetni: adott neki aranyszöszt, melyet egy
sűdő forgószél szakálából tépett ki; maga pedig az öreg Szél úr az ölébe vette
s hogy meg ne fázzék: palástjával betakarta, aztán egy nótát kezdett el danolgatni,
s ugy ringatta az ölébe, mint bölcsőben a gyermeket a dajka; úgyannyira, hogy a
királyné elaludt s mikor fölébredt, már ekkor egy tópartján találta magát.
Itt, leül a tópartjára s a két aranyhalacskát beeresztette a
tóba, hogy hagy igyanak; aztán elővette az aranyszöszt, melyet emlékezet
okáért a Szél anyjától kapott, megtépte, megágyazta, összegöngyölítette bábuba,
aztán felkötötte az arany guzsalyra s fonogatni kezdett az aranyorsóra.
Csak fonogat, csak fonogat, egyszer a tóra két asszony jön
mosni. A mosólábat letették a tópartjára, s elővették csodafa sulykukat, és
sulykolni kezdték a ruhákat, közbe-közbe bemártották a tó vizébe.
A két asszony csak mos, a királyné csak fonogat, egyszer a
két asszony egyike, kezében tartván egy fehér inget, csak elkezdte.
- Hej Harmatvíz, így hítták azt az asszonyt, kihez a
beszédet intézte, ide nézz! Látod-e ezt a vérfoltot? ha mi ezt ki tudnánk
mosni, a világon mink lennénk a leggazdagabbak, mert ennek a kimosásaért a mi
urunk számnélküli sok pénzt igért; de próbálták is ezt már mindenben: főzték,
szapulták, szappanyoszták, tán ispiritussal is: de senki sem tudta kimosni!
A királyné úgy fél-füllel hallgatta a beszédet, s úgy
félszemmel, lopva, odatekintett az ingre: hát, benne tulajdon férje ingét ösmeri
fel! ez volt a megátkozott ing, ez, a melyre ő piros vérét hullatta és az még
most is csak oly piros volt.
Azt mondja az asszonyoknak:
- Hallják-e? adják csak ide az én kezembe azt az inget: majd
kimosom én.
A két asszony odaadta. A királyné két nagy könycseppet
hullatott rá, megdörgölte egy kicsit s ime! a vérfoltnak még csak helye sem
volt látható!
Haza szalad nagy örömmel a két mosóasszony, s egyenest be az
urukhoz, hogy itt, meg itt, a tópartján van egy asszony, ki aranyorsóra,
aranyszöszt fonogat aranyguzsalyról, ki alighogy kezébe vette az inget,
alighogy egy pár könycseppet hullatott rá, azonnal kiment a vérfolt, még pedig
úgy, hogy még a helye se látszik; ha nem hiszi felséged, hát itt van az ing,
nézze meg.
Bezzeg nem nézte az inget a tündérkirály, hanem lóhalálába
rohant ki az udvarra s ott parancsot adott ki a szolgalelkeknek, hogy itt, meg
itt a tópartján van egy asszony, azt rögtön keressék föl, ültessék be az
üveges-aranyos hintóba, melyet tátoslovak, tündérparipák vonjanak; aztán
vigyék el a balzsamfördőbe és fördessék meg; mikor ez meg lesz, öltöztessék fel
biborba bársonyba s vigyék be a palota legszebbik szobájába; mert őt úgy
tiszteljék, úgy nézzék mint királynéjokat.
Alig hangzott el a parancs, azonnal teljesítve lőn. A
királyasszonyt üveges-aranyos hintón behozták a balzsam-fördőbe és ott
megfördették; innen aztán bevitték a tündér öltözőszobába, hol a fal oly fényes
volt mint a tűkör, vagy még ennél is fényesebb; csak a falra kellett tekinteni
s azonnal, tetőtől talpig meglátta magát az ember. Itt, tizenkét szobaleány
felöltöztette biborba bársonyba, hosszú aranyhaját, mely már hét esztendő óta
nem volt megfésülve, tündér ügyességgel úgy kibontották a kagyló fésűvel; hogy
egy szál aranyhaj se esett le a fejéről, egy szálat se szakított ki a
kagylófésű. Aztán fontak bele szivárványszinű pántlikát s mindegyik szálra
egy-egy igaz gyöngyöt húztak.
Mikor igy fel volt öltöztetve egész parádéban: bevitték a
legszebb szobába, s ott lefektették egy virágnyoszolyára. Egy aranyhajszál
világitotta be a szobát nappali fénynyel.
Itt, nyilik az ajtó s belép rajta, többé nem a csodaszülött
fél-kigyó, fél-ember, hanem a legszebb, huszonnégy éves, hervadatlan szépségű
és örökifjúsággal biró tündérkirály, az ő legkedvesebb, rég nem látott férje!
A tündér-király odalépett a beteg királyné ágyához, két
újját a mellére, a szive tájékára tette s a királyné azonnal minden fájdalom
nélkül két szép aranyhajú gyermeket szült. Az egyik fiú, a másik leány volt; az
egyiknek a nap, a másiknak csillag volt a homlokán; mindkettőnek pedig sarkig
érő aranyhaja.
Hogy elszülte a két szép gyermeket, betegágyából a királyné
azonnal fölkelt mert semmi fájdalmat sem érzett. A tündérkirály aztán kézen
fogva az egyik oldalról az egyik hét éves kis fiút, a másik oldalról a másik
hét éves kis leányt bevezette a tündér palotába, hol a királynét a trónusba
ültette, melyet már körül állottak az összesereglett tündérek s őt mint
királynéjokat köszöntötték. Minthogy a királyné a balzsam-fördőbe megfördött: ő
is örök-ifjúsággal bírt, mint a többi tündérek, s rádásul ő volt a legszebb
minden összegyült tündérasszonyok és kisasszonyok közt; királyné volt a
szépségben.
Aztán nagy mulatságot csaptak; egyszerre lakodalmat is
keresztelőt is ültek s három asszonyt: a Hold-, Nap- és Szél anyját hivták meg
keresztanyának, keresztapának pedig ezeknek fiait, kik is nagy pompával ott
megjelentek s csaptak oly vígságot, minek a hire hét világra szólt.
Eddig volt, mese volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése