1017. mese...

 

 A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

 HAZUG MESÉK, ÉRDEKES TÖRTÉNETEK

PAUL BUNYAN, AZ ÓRIÁS FAVÁGÓ (3. rész. Szavak száma: 809)

Az óriás favágó végül visszatért a barlangba, szomorkodott magában. Nem is gondolta eddig, hogy a hű kutyája társasága ilyen sokat jelent számára. Annyira szomorú volt, hogy még az éhségéről is megfeledkezett. Egész éjjel csak hevert a takarón, és nézte a tüzet, amely a barlang falát és boltozatát megvilágította. Végül elszunnyadt, de nem akarta a sors, hogy ezen az éjjelen Paul Bunyan jól aludjék.

Hirtelen hatalmas reccsenés hallatszott, mintha egyszerre ezer meg ezer fatörzset csavartak volna ki. Egy pillanatra elállt a zaj, azután újra felhangzott. Bunyan a barlang kijáratához sietett, és a holdfényben látta, hogy a tengerpartról hatalmas fehér szökőár árad, odaér a barlang bejáratához, azután a víz, ahogy jött, visszahömpölygött. Bunyan felvette csizmáját, és két ugrással az öbölnél termett. A jeget két láb vastag hó borította, de a jégpáncél feltöre­dezett, és a lyukból víz ömlött elő. Ekkor Bunyan két fület pillantott meg a jég alatt - hatalmas füleket. Belábalt a jeges vízbe, elérte a füleket, s megragadta őket. Előkerült egy fej is be­csukott szemmel, két első láb, test, két hátsó láb és egy kis farok. Egy borjúcska volt, újszülött borjú, bár olyan nagy volt már, hogy Bunyan karjában alig fért el.

- Ó, istenem - sóhajtott Paul Bunyan -, te szegény kis kék állat!

Mert az újszülött borjú ugyanolyan kék színű volt, mint a gyönyörű, furcsa hó. A füle szomo­rúan csüngött le, fejétől kis farkáig remegett, de megmentője örült, hogy érezte a remegést, mert ez azt jelentette, hogy még van benne élet.

Paul Bunyan gyöngéden nézte a kis jószágot. Átlábalt a vízen, és harminc másodperc sem telt el, már megérkezett a barlangba. A tűz elé helyezte takaróit, és rájuk fektette a kisborjat, amelyet Bébének nevezett el. Egész éjjel simogatta Paul Bunyan a borjat, s reggel Bébé már egészen nyugodtan lélegzett. Azután kinyitotta a szemét, és nyelvecskéjével megnyalta Bunyan arcát. Bunyan akkor jött rá, hogy arca és nyaka csiklandós. Nevetni kezdett, de annyi­ra, hogy a földön fetrengett. Ennek előtte Paul Bunyan még soha nem nevetett, és most nagyon élvezte, hogy tud nevetni.

- Bébé! - kacagott. - Te szép kis kék pajtásom!

Bébé csodálkozva nyitotta ki nagy kék szemét, amely még kékebb volt, mint a bőre. Olyan okos, kedves kifejezése volt a szemének, hogy Bunyan azt kívánta, bárcsak ébren maradna. De Bébé még fáradt volt és gyenge, és ismét elaludt. Bunyannak eszébe jutott, hogy Bébé bizo­nyára éhes. Azonban nem volt semerre se olyan állat, amelynek tejét a kis Bébének elhozhatta volna. Mégis Bunyan arra gondolt, hogy nem lehetnek messze az újszülött szülei sem. Elindult az északi hegyek felé, mert innen potyogott be a kisborjú a vízbe.

Hat óriási lépés, és Paul Bunyan máris a hegytetőn volt. Kitört fák mutatták, hogy merre haladt a hegyoldalon. Két óra hosszat követte Bunyan a kisborjú nyomait, de ezek egyre halvá­nyultak. Most már megértette a favágó, hogy mi történt. Bébé édesanyját megijesztette a különös színű hó, ezért lett az újszülött kisborjú is kék. Akárcsak Niagara és az erdő más állatai, Bébé szülei is megriadtak, elszaladtak, és közben elfelejtkeztek az újszülöttről. Tehát Paul hiába is keresi őket.

A favágó keresztül-kasul járta az erdőt, s mohát gyűjtött. Nem volt mit tenni, tej helyett csak ezt adhatta a borjúnak. Bébé még mélyen aludt, mikor Bunyan visszatért, és mohalevest ké­szített kis barátjának. Amikor a leves friss illata betöltötte a barlangot, akkor nagy erőlködve kinyitotta a szemét a kisállat, és felült. És ekkor mutatkozott meg először Bébé hatalmas étvágya, amelyről később a krónikások oly sokat írtak. Három korty, és kiitta a leves javát, azután fogai közé ragadta az üstöt, és addig nyalogatta, amíg az utolsó csöpp is kifogyott belőle. Azután csúfondárosan nézett Paul Bunyanra, leharapta az üst egyik fülét, és azt is megette, s közben farkát forgatta, hogy mutassa, milyen jól szórakozik. Bunyan ekkor ismét elkezdett nevetni, most már másodszor életében, s alig tudta abbahagyni. Dicsérte a kék havat, amiért ilyen kedves társat adott neki, s attól fogva nem siratta annyira Niagarát.

Ekkor azonban újabb meglepetés érte a favágót. Olyan lökést kapott hátulról, hogy hasra esett. Akkorát esett, hogy a barlang falai megremegtek, és kőzápor hullott alá a boltozatról. Eltartott egy ideig, amíg Bunyan kiásta magát a kövek közül; de annyira elcsodálkozott, hogy nem is ért rá haragudni. „No, jó erős ez a kisállat - gondolta. - Bizonyára nagy tetteket fog még véghezvinni. Olyan rúgást kaptam tőle, hogy bizony egy ideig inkább állok majd, mint ülök.”

Álldogált hát, és bámulta vad, erős pajtását. Az meg nyugodtan ült a tűz előtt, időnként jobbra hajtotta fejét, amint jobb vállát nyalogatta, azután balra dobta a fejét, amikor bal vállát nyalogatta.

Ekkor Paul Bunyan arra gondolt, hogy tanulásának ideje véget ért, és elérkezett a cselekvés órája. Valóban, ha meg akarta tartani ezt a kis kék borjút, akkor cselekednie kellett. Egyelőre azonban - mielőtt álmait megvalósíthatta volna - a mindennapról kellett gondoskodnia. Hozzáfogott hát a halászathoz, minthogy négylábú állat nem volt a környéken, a kisborjú részére pedig mohát gyűjtött, hogy az erdő levesétől tovább erősödjék.