1016. mese...

 

 A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

 HAZUG MESÉK, ÉRDEKES TÖRTÉNETEK

PAUL BUNYAN, AZ ÓRIÁS FAVÁGÓ (2. rész. Szavak száma: 743)

Niagara oly óvatosan mozgott, hogy nem ijesztette el a jávorszarvascsordákat. A jávorszar­va­sok csak azt vették észre, hogy egy hatalmas felhő kerekedik körülöttük, és mire szétfoszlik, a csorda egy része eltűnik. Így Paul Bunyan jól megélt a jávorszarvashúsból, amit Niagara hozott neki, és teljes idejét a tanulásnak szentelhette.

Nappal tanult, és éjjel számolt. Ceruzája egy fenyőfa volt, amelynek meghegyezte a végét, azután a tűzbe tette, és a parázsban megszenesítette, palatáblája pedig a barlang földje volt.

Nemsokára megtanult mindent a történelemből, amit csak tanulnia érdemes volt, és olyan jól számolt, ahogy csak ember számolni tudhatott. Néha abbahagyta a tanulást, és elábrándozott. Tudta, hogy nem fogja egész életét a barlangban eltölteni, hanem valahol nagy munka vár rá. Eleinte csak álmodozott, később azonban tudta, hogy álmait meg kell valósítania, egyre többet és többet gondolt erre. Egyre kevesebb alkalommal nyitotta ki könyveit, és egyre többet álmodozott. De mielőtt a kék hó lehullt, ennél többre nem jutott.

Azon az éjjelen, amikor a kék hó leesett, Bunyan különösen elégedett volt. Egész nap a tűz előtt üldögélt, és ki se nézett barlangjából. Mire besötétedett, takaróiba burkolózva elaludt. Hajnalban felébredt, de még alig pirkadt. Fázott, és fölkelt, hogy fát dobjon a tűzre. Ekkor megpillantotta a kék havat, amely a barlang bejárata előtt halmozódott föl, és látta, ahogy a kék hópelyheket maga előtt hajtja a szélvihar. Hallotta a szél borzalmas zúgását, s e vihar nemcsak különös volt, hanem félelmetes is. De mégis, Paul Bunyan szeretettel nézte a kék havat, mert igen szép volt, s tudta, hogy az utókor erről sok-sok történetet fog írni.

Elsöpörte a havat a barlang bejárata elől, de nem volt ott a jávorszarvashús, amit Niagara máskor a barlang bejárata elé szokott hordani. Bunyan kissé aggódott, mert arra gondolt, hogy Niagara talán eltévedt a kék viharban. Eszébe se jutott, hogy a rendkívüli, természetellenes színű hóvihar az erdő állatait máshova hajszolhatta, és hogy Niagara is talán utánuk futott. Biztos volt abban, hogy Niagara megérkezik a jávorszarvashússal, ha véget ér a kék vihar.

De a jávorszarvascsorda ekkor már a magas északon járt, vakrémülettel menekülve a kék hó elől. A jávorszarvasok után cammogtak a medvék.

Még nem jött el az éj, amikor Niagara utolérte a medvéket, és a jávorszarvasok közelébe került. Estére már zihált a tüdeje, és megelőzte az erdő menekülő vadjait. Egyre gyorsabban és gyorsabban szaladt, amíg elérte az Északi-sarkvidéket, de itt olyan sötét volt, hogy kutya­szemei sem láttak semmit. Végül is Niagara fejjel rohant neki az Északi-sarknak, olyan nagy sebességgel, hogy az összeütközés feldobta a levegőbe. Amíg visszaesett, hatalmas utat tett meg a levegőben. Ekkor Niagara kutya vízeséssé változott, azzá, amely a mai napig is vad zuhanással hullik alá.

A jávorszarvasok kifáradtak, mielőtt elérték volna a fehér Északi-sarkot, sok közülük elesett, ott halt meg a viharban, mások a félelemtől pusztultak el, s a nagy csordáknak csak egy része ért célhoz. A medvék közül is csak néhány jutott el az Északi-sarkra, azok most is ott élnek, a félelemtől azonban megőszültek; az ő utódaik a jegesmedvék. Mások nem ijedtek meg annyi­ra, és ezért szőrük nem fehér lett, csak szürke. Ezek az erdőben maradtak, és utódaik, az ezüst­szürke grizzli medvék még mindig az észak-amerikai erdőkben élnek. A kis bocsok annyira megijedtek, hogy nem tudtak tovább nőni, az ő fekete utódaik ma sem nagyobbak, mint Bunyan idejében a medvebocsok voltak.

Paul Bunyan minderről a szerencsétlenségről nem tudott, és elég kényelmesen élt, amíg a vihar tartott. Sok fa volt a közelben, úgyhogy a barlangot jól tudta fűteni. Ugyan megéhezett az utolsó napokban, de álmodozás közben el is feledkezett éhségéről. Egyre többet álmodott ugyanis arról, hogy neki nagy tetteket kell keresztülvinnie.

Végül a kékesfehér égen megjelent a nap, és a különös hó nem esett tovább. Rendkívül hideg volt, a fenyőágakat kék kristályok borították, és a láb alatt is kék színű hó csikorgott.

Bunyan felvette a sítalpait, és Niagara keresésére indult. Valóban pompás jelenség volt az óriás, amint átvonult a fenyőerdőkön. A legmagasabb fenyőfánál is magasabbra emelkedő fején borvörös vadászsapkát viselt, haja és szakálla fényes feketén omlott alá. Szemöldöke is fekete volt, és homlokának jó részét eltakarta. Bajusza természettől világos és hullámos. Sárga kendőt hordott a nyakán, narancsszínű kabátot viselt lila kockákkal. Nadrágja szürke színét bíbor pöttyök és kockák élénkítették. Zöld kötött harisnyát és fekete cipőt hordott. Ragyogó látványt nyújtott, amikor a befagyott földeken és erdőkön keresztülhaladt, hiszen a kék hó csak úgy csillogott a nap halvány aranyfényében. Paul Bunyan álló nap és éjjel és még öt továb­bi napon át hiába kereste Niagarát és a jávorszarvascsordát. Semmi más hang nem hallatszott a kihalt erdőben, csak a fagyos ágak recsegése.

Niagara oly óvatosan mozgott, hogy nem ijesztette el a jávorszarvascsordákat. A jávorszar­va­sok csak azt vették észre, hogy egy hatalmas felhő kerekedik körülöttük, és mire szétfoszlik, a csorda egy része eltűnik. Így Paul Bunyan jól megélt a jávorszarvashúsból, amit Niagara hozott neki, és teljes idejét a tanulásnak szentelhette.

Nappal tanult, és éjjel számolt. Ceruzája egy fenyőfa volt, amelynek meghegyezte a végét, azután a tűzbe tette, és a parázsban megszenesítette, palatáblája pedig a barlang földje volt.

Nemsokára megtanult mindent a történelemből, amit csak tanulnia érdemes volt, és olyan jól számolt, ahogy csak ember számolni tudhatott. Néha abbahagyta a tanulást, és elábrándozott. Tudta, hogy nem fogja egész életét a barlangban eltölteni, hanem valahol nagy munka vár rá. Eleinte csak álmodozott, később azonban tudta, hogy álmait meg kell valósítania, egyre többet és többet gondolt erre. Egyre kevesebb alkalommal nyitotta ki könyveit, és egyre többet álmodozott. De mielőtt a kék hó lehullt, ennél többre nem jutott.

Azon az éjjelen, amikor a kék hó leesett, Bunyan különösen elégedett volt. Egész nap a tűz előtt üldögélt, és ki se nézett barlangjából. Mire besötétedett, takaróiba burkolózva elaludt. Hajnalban felébredt, de még alig pirkadt. Fázott, és fölkelt, hogy fát dobjon a tűzre. Ekkor megpillantotta a kék havat, amely a barlang bejárata előtt halmozódott föl, és látta, ahogy a kék hópelyheket maga előtt hajtja a szélvihar. Hallotta a szél borzalmas zúgását, s e vihar nemcsak különös volt, hanem félelmetes is. De mégis, Paul Bunyan szeretettel nézte a kék havat, mert igen szép volt, s tudta, hogy az utókor erről sok-sok történetet fog írni.

Elsöpörte a havat a barlang bejárata elől, de nem volt ott a jávorszarvashús, amit Niagara máskor a barlang bejárata elé szokott hordani. Bunyan kissé aggódott, mert arra gondolt, hogy Niagara talán eltévedt a kék viharban. Eszébe se jutott, hogy a rendkívüli, természetellenes színű hóvihar az erdő állatait máshova hajszolhatta, és hogy Niagara is talán utánuk futott. Biztos volt abban, hogy Niagara megérkezik a jávorszarvashússal, ha véget ér a kék vihar.

De a jávorszarvascsorda ekkor már a magas északon járt, vakrémülettel menekülve a kék hó elől. A jávorszarvasok után cammogtak a medvék.

Még nem jött el az éj, amikor Niagara utolérte a medvéket, és a jávorszarvasok közelébe került. Estére már zihált a tüdeje, és megelőzte az erdő menekülő vadjait. Egyre gyorsabban és gyorsabban szaladt, amíg elérte az Északi-sarkvidéket, de itt olyan sötét volt, hogy kutya­szemei sem láttak semmit. Végül is Niagara fejjel rohant neki az Északi-sarknak, olyan nagy sebességgel, hogy az összeütközés feldobta a levegőbe. Amíg visszaesett, hatalmas utat tett meg a levegőben. Ekkor Niagara kutya vízeséssé változott, azzá, amely a mai napig is vad zuhanással hullik alá.

A jávorszarvasok kifáradtak, mielőtt elérték volna a fehér Északi-sarkot, sok közülük elesett, ott halt meg a viharban, mások a félelemtől pusztultak el, s a nagy csordáknak csak egy része ért célhoz. A medvék közül is csak néhány jutott el az Északi-sarkra, azok most is ott élnek, a félelemtől azonban megőszültek; az ő utódaik a jegesmedvék. Mások nem ijedtek meg annyi­ra, és ezért szőrük nem fehér lett, csak szürke. Ezek az erdőben maradtak, és utódaik, az ezüst­szürke grizzli medvék még mindig az észak-amerikai erdőkben élnek. A kis bocsok annyira megijedtek, hogy nem tudtak tovább nőni, az ő fekete utódaik ma sem nagyobbak, mint Bunyan idejében a medvebocsok voltak.

Paul Bunyan minderről a szerencsétlenségről nem tudott, és elég kényelmesen élt, amíg a vihar tartott. Sok fa volt a közelben, úgyhogy a barlangot jól tudta fűteni. Ugyan megéhezett az utolsó napokban, de álmodozás közben el is feledkezett éhségéről. Egyre többet álmodott ugyanis arról, hogy neki nagy tetteket kell keresztülvinnie.

Végül a kékesfehér égen megjelent a nap, és a különös hó nem esett tovább. Rendkívül hideg volt, a fenyőágakat kék kristályok borították, és a láb alatt is kék színű hó csikorgott.

Bunyan felvette a sítalpait, és Niagara keresésére indult. Valóban pompás jelenség volt az óriás, amint átvonult a fenyőerdőkön. A legmagasabb fenyőfánál is magasabbra emelkedő fején borvörös vadászsapkát viselt, haja és szakálla fényes feketén omlott alá. Szemöldöke is fekete volt, és homlokának jó részét eltakarta. Bajusza természettől világos és hullámos. Sárga kendőt hordott a nyakán, narancsszínű kabátot viselt lila kockákkal. Nadrágja szürke színét bíbor pöttyök és kockák élénkítették. Zöld kötött harisnyát és fekete cipőt hordott. Ragyogó látványt nyújtott, amikor a befagyott földeken és erdőkön keresztülhaladt, hiszen a kék hó csak úgy csillogott a nap halvány aranyfényében. Paul Bunyan álló nap és éjjel és még öt továb­bi napon át hiába kereste Niagarát és a jávorszarvascsordát. Semmi más hang nem hallatszott a kihalt erdőben, csak a fagyos ágak recsegése.