992. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

MANABUS TÖRTÉNETEI (4. rész. Szavak száma: 420)

Farkasok között

Történt pedig, hogy Manabus farkasalakot öltött, csatlakozott a farkasokhoz, együtt élt, együtt vadászott velük. Manabus azonban mindig mértékletes maradt az evésben, ezért aztán farkas-társai sokat gúnyolták és nevették.

Egy napon Manabus gyönyörű jávorszarvast ejtett el, és mivel nagyon éhes volt, elhatározta, hogy megeszi az egészet. Hozzá akart látni, de sehogy sem tudta eldönteni, hol kezdje.

- Nem is tudom, hol kezdjem - mondta csak úgy magában -, talán a fejénél? Valaki azt mond­hatná erre, hogy az elejétől a hátuljáig eszem. Nem! Inkább talán oldalt kapok bele. Vagy hátul?

Addig-addig elmélkedett, míg végül mégiscsak leszakított a gerincéből egy remek, ízletes darabot, és már éppen bele akart harapni, amikor egy közeli fa recsegő hangot hallatott.

- Rémes! Nem tudok enni nyugodtan ettől a recsegéstől. Hallgass el már! - kiáltott rá a fára.

Ezzel ismét harapni akart egy jókorát, de a recsegés megismétlődött.

Manabus odavágta a húst, és így szólt:

- Így nem tudok enni!

Otthagyta a húst, pedig igazán nagyon éhes volt, és fölmászott a fára, hogy megvizsgálja, mi okozza azt a recsegő hangot, de a karja beszorult két ág közé, annyira, hogy nem is tudta kiszabadítani.

Ekkor az elejtett vad szagára megjelentek a farkasok. Egész falka. Megtalálták a jávorszarvast, és felfalták az egészet. Nem maradt más belőle, csak a puszta csontok.

Hirtelen erős szél kerekedett, és a hatalmas széllökések megrázták a fa egész koronáját, úgyhogy Manabus végre ki tudta szabadítani a karját az ágak közül. Elindult hazafelé, és közben azt gondolta:

„Bizony így van ez, ha az ember semmiségekkel törődik, amikor valami értékes van a kezei között.”

Farkastestvérét elragadja a halál

Mivel Manabus egyedül volt, a jó Manidók elhatározták, hogy mellé adják ikertestvérét, Naqpotét. Naqpote ember alakú volt, de mint Manido, bármiféle alakot magára ölthetett. Most mint farkas csatlakozott Manabushoz, hogy együtt vadászhassanak.

Manabus azonban állandóan céltáblája volt a föld alatt lakó gonosz Manidók, az Anamaqkiuk rosszakaratának, éppen ezért nagyon komolyan óvta farkastestvérét, nehogy a vadászatról hazatérve a tó jegén át jöjjön, tegyen inkább kerülőt a parton.

Egyszer azonban Naqpote nagyon elfáradt az egész napi vadűzésben, és éppen vigvamjával szem­közt, a túlsó parton találta magát. Megfeledkezett Manabus figyelmeztetéséről, és neki­vágott a tó jegének.

Alig tette meg a fele utat, a jég beszakadt, a gonosz Manidók levonszolták a mélybe, és megölték.

Manabus rögtön tudta, mi történt farkastestvérével. Négy napon át gyászolta. Minden sóhaj­tásától megremegett a föld, dombok és hegyvonulatok gyűrődtek a magasba. Ötödik nap végre megjelent Manabus előtt farkastestvére árnya. Tudta, hogy életre nem keltheti többé, megmutatta hát neki a lenyugvó nap pályáját, kérte, hogy azt követve induljon el odatúlra, és legyen ezentúl az árnyak ura.