2023. augusztus 23., szerda

1005. mese...

 

 A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A KÉT NAPFIÚ HŐSTETTEI (8. rész. Szavak száma: 501)


Nayenezgani elindult hát, felkapaszkodott a Dhepenca csúcsára, fel-fel egészen odáig, ahol már nincsenek fák, bokrok, ahol nyáron át is a fagy uralkodik.

Talált itt egy sovány vénasszonyt, ruha nélkül, éhesen, tűz nélkül vánszorgott, nem volt tető, mely alatt fejét nyugovóra hajthatta volna. Reszketett, vacogott a hidegtől, szeméből könny patakzott.

- Nagyanya - szólította meg a fiú -, kegyetlen leszek hozzád, azért jöttem, hogy megöljelek, nehogy az emberek általad ezután is megfagyjanak és meghaljanak.

- Ölj hát meg, vagy hagyj életben, ha úgy tetszik, nekem mindegy - felelte a vén -, de tudd meg, ha megölsz, mindig mindenütt forróság lesz, a föld kiszárad, a források kiapadnak, az emberek elpusztulnak. Jobb a navahóknak, ha meghagyod az életemet.

Nayenezgani hallgatott és elgondolkozott.

Leeresztette a karját, amelyet már azért emelt föl, hogy halálos csapást mérjen a vénségre.

- A szavaid bölcsek - mondta -, meghagyom az életedet.

Aztán visszatért az anyjához.

A szél azonban még mindig talált susognivalót:

- Tiein, a szegénység is él még, ők ketten vannak.

Másnap Nayenezgani felkerekedett, és a mondott helyen egy ősöreg házaspárt talált, piszkosak voltak, rongyosak, szegényes putri volt az otthonuk.

- Nagyanya, nagyapa - szólította meg őket Nayenezgani -, azért jöttem, hogy megöljelek benneteket.

- Ne tedd, kis unokám - felelte a vénember -, nem válik a leendő nemzedékek javára, ha mi nem leszünk többé, mert akkor mindörökké ugyanazt a ruhát hordják majd. Ha életben ma­radunk, a ruha viseltessé, rongyossá válik, és az emberek újat, szebbet készítenek maguknak, javakat gyűjtenek, csinosítják, szépítgetik magukat és otthonaikat. Hagyd meg hát az életün­ket! Ha élni hagysz, ronggyá tépjük viseltes ruháikat, és ez javukra szolgál.

Nem is bántotta Nayenezgani a két öreget, hanem visszatért az anyjához.

Ezután a szél susogására Dicsint, az éhséget kereste meg. Itt tizenkét éhezőt talált, a főnök egy hatalmas, kövér férfi volt, senki sem hitte volna, hogy csak egy kis barna kaktusz a tápláléka.

- Meg kell öljelek benneteket - szólt Nayenezgani -, hogy a navahókat ne kínozza többé az éhség, hogy többé elő ne forduljon törzsemben az éhhalál.

- Ne ölj meg bennünket - felelte a főnök -, ha azt akarod, hogy néped szaporodjon és boldog legyen. Mi a ti jó barátaitok vagyunk. Ha meghalnánk, az emberek nem törődnének a táplál­kozással, nem ismernék az örömöt, amit a jó étel szerez az embernek, és a vadászat örömeiről is le kellene mondaniuk.

Nayenezgani meghagyta hát az életüket, és hazatért az anyjához.

Mikor hazatért, így szólt hozzá:

- Anyám, azt hiszem, minden Anaye halott! - Ezzel letette fegyvereit, melyeket apjától, a Naptól kapott, és belekezdett győzelmi éneke éneklésébe.

Alighogy befejezte, kelet felől is ének hangja kélt.

Eszcsánatlehi így szólt a két fiúhoz:

- Öltözzetek fel, Csohanoai jön, öltözzetek, és vegyétek kézbe fegyvereiteket, hogy illően fogadhassátok őt. - Ezzel kilépett a kunyhóból.

A Nap üdvözölte fiait, és megkérdezte tőlük, elpusztítottak-e minden Anayét.

Mikor mindenről beszámoltak neki, így szólt:

- Nem jó, hogy e szörnyek holtteste ott hever, ahol elpusztultak, mindet Jeikó teteme mellé kell elásni.

Aztán elbúcsúzott és elment, de megígérte, hogy negyednapra visszatér, mert a Csolihi csúcsán Eszcsánatlehivel akar találkozni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése