A MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
A KÉT NAPFIÚ HŐSTETTEI (8. rész. Szavak száma: 501)
Nayenezgani elindult hát, felkapaszkodott a Dhepenca csúcsára, fel-fel egészen odáig, ahol már nincsenek fák, bokrok, ahol nyáron át is a fagy uralkodik.
Talált itt egy sovány vénasszonyt, ruha nélkül, éhesen, tűz nélkül vánszorgott, nem volt tető, mely alatt fejét nyugovóra hajthatta volna. Reszketett, vacogott a hidegtől, szeméből könny patakzott.
- Nagyanya - szólította meg a fiú -, kegyetlen leszek hozzád, azért jöttem, hogy megöljelek, nehogy az emberek általad ezután is megfagyjanak és meghaljanak.
- Ölj hát meg, vagy hagyj életben, ha úgy tetszik, nekem mindegy - felelte a vén -, de tudd meg, ha megölsz, mindig mindenütt forróság lesz, a föld kiszárad, a források kiapadnak, az emberek elpusztulnak. Jobb a navahóknak, ha meghagyod az életemet.
Nayenezgani hallgatott és elgondolkozott.
Leeresztette a karját, amelyet már azért emelt föl, hogy halálos csapást mérjen a vénségre.
- A szavaid bölcsek - mondta -, meghagyom az életedet.
Aztán visszatért az anyjához.
A szél azonban még mindig talált susognivalót:
- Tiein, a szegénység is él még, ők ketten vannak.
Másnap Nayenezgani felkerekedett, és a mondott helyen egy ősöreg házaspárt talált, piszkosak voltak, rongyosak, szegényes putri volt az otthonuk.
- Nagyanya, nagyapa - szólította meg őket Nayenezgani -, azért jöttem, hogy megöljelek benneteket.
- Ne tedd, kis unokám - felelte a vénember -, nem válik a leendő nemzedékek javára, ha mi nem leszünk többé, mert akkor mindörökké ugyanazt a ruhát hordják majd. Ha életben maradunk, a ruha viseltessé, rongyossá válik, és az emberek újat, szebbet készítenek maguknak, javakat gyűjtenek, csinosítják, szépítgetik magukat és otthonaikat. Hagyd meg hát az életünket! Ha élni hagysz, ronggyá tépjük viseltes ruháikat, és ez javukra szolgál.
Nem is bántotta Nayenezgani a két öreget, hanem visszatért az anyjához.
Ezután a szél susogására Dicsint, az éhséget kereste meg. Itt tizenkét éhezőt talált, a főnök egy hatalmas, kövér férfi volt, senki sem hitte volna, hogy csak egy kis barna kaktusz a tápláléka.
- Meg kell öljelek benneteket - szólt Nayenezgani -, hogy a navahókat ne kínozza többé az éhség, hogy többé elő ne forduljon törzsemben az éhhalál.
- Ne ölj meg bennünket - felelte a főnök -, ha azt akarod, hogy néped szaporodjon és boldog legyen. Mi a ti jó barátaitok vagyunk. Ha meghalnánk, az emberek nem törődnének a táplálkozással, nem ismernék az örömöt, amit a jó étel szerez az embernek, és a vadászat örömeiről is le kellene mondaniuk.
Nayenezgani meghagyta hát az életüket, és hazatért az anyjához.
Mikor hazatért, így szólt hozzá:
- Anyám, azt hiszem, minden Anaye halott! - Ezzel letette fegyvereit, melyeket apjától, a Naptól kapott, és belekezdett győzelmi éneke éneklésébe.
Alighogy befejezte, kelet felől is ének hangja kélt.
Eszcsánatlehi így szólt a két fiúhoz:
- Öltözzetek fel, Csohanoai jön, öltözzetek, és vegyétek kézbe fegyvereiteket, hogy illően fogadhassátok őt. - Ezzel kilépett a kunyhóból.
A Nap üdvözölte fiait, és megkérdezte tőlük, elpusztítottak-e minden Anayét.
Mikor mindenről beszámoltak neki, így szólt:
- Nem jó, hogy e szörnyek holtteste ott hever, ahol elpusztultak, mindet Jeikó teteme mellé kell elásni.
Aztán elbúcsúzott és elment, de megígérte, hogy negyednapra visszatér, mert a Csolihi csúcsán Eszcsánatlehivel akar találkozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése