A MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
A KÉT NAPFIÚ HŐSTETTEI (7. rész. Szavak száma: 783)
Az Anayék pusztulása
Ahogy az idő telt, a két Napfiú sok-sok Anayét győzött le és ölt meg. Elpusztult a négylábú, kétszarvú Theelgeth, a sasszerű Cenahale, a borzalmas Cetakocsilthali, aki minden áldozatát a mélybe lökve pusztította el, elpusztult Binaye Acsáni, aki látogatóit szeme villámával döfte le, és még sok más undorító szörnyeteg.
De hiába volt a két fiú bátorsága, még mindig számtalan Anaye élt, és öldöste a navahókat. A testvérek elhatározták hát, hogy újra felkeresik apjukat, a Napot, hogy tanácsát és segítségét kérjék.
- Kedves fiaim - válaszolta a Nap, mikor kérésüket eléje terjesztették -, csak akkor segítek nektek, ha ti is tesztek valamit értem. Naponta hosszú-hosszú utat kell végigjárnom, és néha, hosszú nyári napokon még arra sem jut időm, hogy egyek és pihenjek. Azt kívánom hát, küldjétek Eszcsánatlehit nyugatra, hogy ott új házat építsen nekem.
Nayenezgani nyomban késznek mutatkozott apja parancsát teljesíteni. Naidhikisi azonban szabadkozott, nem kényszeríthetik anyjukat arra, hogy hazáját elhagyja.
Csohanoai öt varázskarikát adott nekik: egy feketét, kéket, sárgát, fehéret és egy sokszínű tarkát, mindegyiken egy-egy kés lógott, és így szólt hozzájuk:
- Anyátok már tudni fogja, mihez kezdjen mindezzel - és útra bocsátotta őket.
Mikor a két fiú hazaért, így szóltak Eszcsánatlehihez:
- Itt vannak a karikák, apánk adta. Azt mondta, te tudni fogod, mihez kezdj velük. Mutasd meg hát nekünk is, mire valók.
Eszcsánatlehi négyszer egymás után megtagadta, hogy bármit is tudna a varázskarikákról, de végül, mikor látta, hogy Nayenezgani egyre ingerültebb, így szólt:
- Sohasem láttam a Napot, csak innen messziről. Nem járt ő a földön soha, hogy engem meglátogasson. Mit sem tudok én ezekről a varázseszközökről. Mégis megpróbálom, hátha rájövök, mit kell tennem.
Ezzel a fekete karikát elvitte keletre, úgy állította föl, hogy gurulni tudjon. El is indult a karika nyomban, és gurult, gurult kelet felé, míg csak el nem tűnt a szemük elől. A kék karikával ugyanez történt délen, a sárgával nyugaton, a fehérrel meg északon. A tarka karikát azonban fölfelé hajította a delelőpont irányába, a négy kést is utánadobta, és el is tűnt a karika is meg a négy kés is a felhők között.
Negyednapig mi sem történt. Nem változott az idő sem. Negyednap aztán mennydörgött, aztán négy napon át ismét szép idő volt. Akkor végre beborult, egy hatalmas fehér felhő ereszkedett alá. Eszcsánatlehi kilépett a kunyhóból, és látta, hogy a négy égtáj felől hatalmas forgószelek közelednek, úgy tépik ki és sodorják az ősfákat, mint fűcsomókat, úgy görgetik a hegynyi sziklákat, mint apró kavicsot.
- Fiam, féltem a kunyhónkat - szólt Eszcsánatlehi, amikor újra visszatért -, nagyon magasan fekszik a hegyek között, a vihar könnyen összedöntheti.
Nayenezgani kiment, letakarta a kunyhót egy fekete felleggel, szivárvánnyal erősítette a földhöz, aztán még sötét ködöt terített rá, ezt napsugarakkal kötötte meg, erre ismét egy fekete felhőt teregetett, villámmal cövekelte ki.
Még aznap este, az alkony óráiban megcsillant rajtuk egy sápadt napsugár, de aztán több se - négy nap, négy éjjel sötétség borult rájuk. Iszonyatos vihar tombolt fölöttük, éles kövek zápora hullott. A két asszony és a két fiú azonban biztonságban volt a kunyhóban.
Ötödnap reggel alábbhagyott az orkán. Nayenezgani kiment, és látta, hogy még mindig sötét van, de legalább az idő megcsendesült. Hozzáfogott hát, hogy eltávolítsa a kunyhót védő takarókat. Egyiket a másik után lökte fel a magas egekbe.
Mire ezzel elkészült, kivilágosodott.
A kunyhó lakói kijöttek, meglepődve látták, mennyi változást okozott a nagy vihar. A kunyhó közelében egy hatalmas völgy képződött, a sziklák alakja körös-körül teljesen megváltozott, a szél hatalmas sziklaoszlopokat vágott ki a hegyekből.
- Bizonyára minden Anaye elpusztult - szólt Eszcsánatlehi -, az orkán megölte őket.
A szél azonban ezt súgta Nayenezgani fülébe:
- A vén Szan él még Dhepenca hegyén.
Másnap reggel a fiú el is indult észak hegyei felé, s mikor végre elérte Dhepenca hegyét, látja ám, hogy egy ősöreg asszony jön botra támaszkodva szembe vele. Háta hajlott, haja fehér, arcán ránc ránc hátán. Nayenezgani rögtön tudta, hogy ez csak Szan lehet.
- Nagyanya - szólította meg -, azért jöttem, hogy rettenetes feladatomat teljesítsem. Meg foglak ölni.
- Miért akarsz megölni? - kérdezte a vénasszony gyengécske hangon. - Nem ártottam soha senkinek. Hallottam, hogy hősi tetteket vittél véghez, hogy a navahók elszaporodjanak a földön. Ha azonban engem megölsz, az emberek szaporodása megszűnik, a fiúk nem serdülnek férfiakká, a férfiak nem érnek atyákká, a haszontalan aggok nem szenderednek el, a teljes mozdulatlan nyugalom állapotába kerültök. Pedig jó az embernek megöregedni, az öregnek elnyugodni, hogy helyet csináljon a felnövő fiataloknak. Hagyj hát, kérlek, életben, én segíteni fogok neked, hogy a navahók elszaporodjanak a földön.
- Ha megtartod a szavad, vénanyám, megkíméllek - felelte Nayenezgani, és visszatért anyjához.
De a szél ismét susogni kezdett a fülébe:
- Csak az Eszcsán, a jégasszony él még Dhepenca csúcsán, ahol a hó meg a jég nem olvad el soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése