985. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A CSILLAGFIÚ (2. rész. Szavak száma: 1081)

Közben nap nap után vándorolt, egyre csak nyugat felé, így jutott el végre egy olyan vidékre, amely nagyon megtetszett neki. Itt kukoricát, babot és tököt talált, ezeket is nyersen ette meg.

Innen ismét továbbhaladt néhány lépést az erdő fái közt, s egy vén boszorkánnyal találkozott. Hátán zsák, hogy kukoricát, babot és tököt szedjen, mert az egész vidék ezé a boszorkányé volt. Észrevette a gyereklábnyomokat a földön, és módfelett megörült; földhöz csapta a zsákját, és így kiáltott:

- Gyere, csak gyere, kis unokám! Sok-sok éve várok rád!

A fiúcska meghallotta a hívó szót, és engedelmeskedett. A vénasszony megölelgette, karjaiba vette, azt mondta neki, szólítsa ezentúl nagyanyának, és hogy most elindulnak hazafelé a nagyapához. A fiú engedelmeskedett, el is értek a két vén tipijéhez, a boszorkány előszólította a férjét, hogy megmutathassa neki unokájukat. A vénember is megörült módfelett. Azért ör­vendeztek mindketten annyira annak, hogy a fiúcskára rátaláltak, mert meg akarták ölni, és fel akarták falni.

A fiúcska ettől fogva ott lakott náluk. Nőtt, erősödött, derekasan nekigömbölyödött, annyira, hogy a vén boszorkány egy szép napon így szólt a férjéhez:

- Itt az ideje, hogy levágjuk. Te maradj itthon, én meg majd előreküldöm a fiút a tökkel meg a tengerivel. Mikor a tipibe belép, öld meg.

A vénember beleegyezett.

A boszorkány magával vitte a fiút, kukoricát, babot és tököt szedtek. Belekötötték egy zsákba. Ekkor így szólt a vénasszony: - No, vidd csak haza öregapádnak, már nagyon éhes lehet.

A csillagfiú vállára vetette a zsákot, megindult a tipi felé, mikor azonban odaért, egy hang szólalt meg a belsejében, és figyelmeztette, hogy be ne lépjen, mert az öreg rosszat forral ellene. Fogta hát a zsákot, belebbentette a bejárati ponyvát, és belódította. Mikor ő maga is be­lépett, látja ám, hogy egy rettenetes kígyó tekergőzik ott, foga mélyen a zsákba vájva. Elő­kapta erre az íjat, és többször egymás után belelőtt a kígyó fejébe. Az utolsókat rángó kígyó azonban visszaváltozott, újra a vénember lett belőle. Tudta most már a fiúcska, hogy a nagyapa meg akarta ölni.

Leült a tűz mellé, de alig telepedett le, hallja ám, hogy jön a vén boszorkány.

- Hé, öreg! - kiáltotta. - Hol vagy? Miért nem jössz ki, hogy elmondd, hogyan ejtetted el a szép vadat?

De hiába szólongatta a vén boszorkány, a férje csak nem került elő.

Belépett hát a tipibe, és legnagyobb ámulatára ott ült a fiú a tűznél sértetlenül, a férje ellenben szétlőtt koponyával hevert a földön.

„Varázsereje kell legyen ennek a fiúnak - mormogta magában -, no de én majd ellátom a baját, széttépetem az állataimmal!”

Megtiltotta a fiúnak, hogy egy bizonyos sziklás vidékre menjen, naponta óvta szóval az ott leselkedő veszedelmektől, mert tudta, hogy az annál inkább vágyik majd rá, hogy odamenjen. Úgy is lett.

A fiú eleinte semmi különöset nem tapasztalt, de később észrevette, hogy mindenfelé emberi csontok hevernek. Már éppen megfordult, hogy hazafelé indul, amikor zajt hallott a háta megett.

Négy hatalmas hegyi oroszlán támadt rá. Hármat megölt, a negyediknek akkorát vágott a fejére, hogy azonnal megsüketült, nem tudott harapni többé, és annyira megszelídült, hogy min­denben engedelmeskedett neki. El is vitte magával a vadállatot a tipihez, kihívta a rémüldöző és meglepett vénasszonyt, és így szólt hozzá:

- Ezt az állatot itt, nagyanyám, ültesd a sátor bejáratának északi oldala felől, hűséges őriződ lesz ezután.

Más alkalommal hasonlóan bánt el négy óriási medvével, hármat megölt, a negyediket pedig a sátor déli bejáratához ültette őrül.

A vén boszorkány azonban nagyon megelégelte a dolgot, és így mormogott magában: „No de most már aztán igazán elég! Most már igazán el kell a fiút veszejtenem!”

Újra a sziklás vidékre küldte. A csillagfiú útközben egy kis kerek követ talált, nagyon megtetszett neki, és a kezében tartogatta.

Hirtelen sok-sok kígyó támadt rá, egyszerre minden irányból, azt se tudta, merre meneküljön, hogyan védekezzék.

Ekkor azonban az apja, a délkeleti ég világos fényű csillaga azt a tanácsot adta neki, hogy üljön rá a kis kerek kőre. Úgy is tett. Amint ráült, a kő nagy gyorsasággal nőni, növekedni kezdett, úgyhogy a fiút fölemelte, föl-föl a magasba. A kígyók utánakapkodtak, de csak a kőbe tudtak beleharapni, és mind kitört a foguk.

Eközben a csillagapa a naphoz folyamodott, hogy legyen segítségére a kígyók elpusztításában. Sűrű zápor kerekedett nagy hirtelen, de ugyanakkor a nap is teljes erejével sütött, úgyhogy az eső vize fölforrt, és a kígyók megfőttek. Csak egyetlenegy óriási kígyónak sikerült a fiú köze­lébe férkőznie, de ez is pórul járt, mert a csillagfiú, miután íjával megérintette, megszelí­dítette, és magával vitte a vén boszorkányhoz.

- A kígyó a tied - mondta neki -, készíts magadnak zsákot belőle, hogy legyen mibe tenned az élelmedet, mert belőlem nem lesz módod soha zsákot csinálni, pedig nagyon szeretnéd.

A vénasszony ezek után már biztos volt benne, hogy a fiúnak varázsereje van, hiszen minden gondolatát kitalálja.

A csillagfiú faképnél hagyta a vén boszorkányt, ez pedig szabadon bocsátotta az állatokat, s ment utánuk maga is.

Ezután továbbvándorolva a fiú abba a faluba érkezett, ahol rokonai éltek. Találkozott egy fiúval, összebarátkoztak, és együtt tértek haza az új pajtás anyjához.

Az asszony így szólt a fiúhoz:

- Ne maradj nálunk, fiam, mi nagyon szegények vagyunk, a rokonaid nem fogják jó szemmel nézni.

- Nekem nincsenek rokonaim, és nincsen hazám sem! - felelte a csillagfiú. - Most járok elő­ször ezen a vidéken, összebarátkoztam a fiaddal, és jó nekem nálatok élnem, bármilyen sze­gények vagytok is.

Hasznossá tette magát az asszony családjánál, naponta vadászni ment új barátjával, tanítgatta a vadak szokásaira, az íj és a nyíl használatára. Eleinte csak nyulakat és más apróvadat zsákmá­nyoltak, később azonban a csillagfiú szarvast meg egyéb nagyvadat ejtett. Hamarosan nagy vadász hírében állt, az emberek felfigyeltek rá, és tudni akarták, kicsoda, hová való. Azt fe­lelte, hogy az égből szállt alá, az anyja meghalt, és ő egyedül maradt. Az emberek fölismer­ték, tudták most már, hogy ő az a fiú, akinek az anyja olyan titokzatos módon eltűnt egy éjszaka.

A csillagfiú tekintélyes férfivá lett, de sohasem hagyta el a szegény asszonyt meg a fiát, akivel összebarátkozott.

Ha vadállatok garázdálkodtak a vidéken, bátran felkerekedett, és elpusztította őket. Azt mond­ta az embereknek, hogy íja íve nem közönséges fegyver, nem más, mint szivárvány, amely ott ível fönn, a magas égen, és nyílvesszői is odafentről valók, eredetileg csillagok voltak.

Telt-múlt az idő, betelt mindaz, ami eljövendő volt, és a csillagfiú tudtul adta az embereknek, hogy vissza kell térnie apjához az égbe.

Viharos éjszaka történt, hogy végképp eltűnt. Senki sem tudta, hová lett, de mindenki azt gondolta, hogy apja vette újra magához, és hogy mind a mai napig ott él vele az égen csillaggá változva, ott fénylik-szikrázik a délkeleti ég világos fényű nagy csillaga közelében.