971. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A HALÁLBÓL VISSZAVÁRT LEÁNY (2. rész. Szavak száma: 800)

A törzsfőnök háza előtt közben összegyűlt az egész törzs, arról tanácskoztak, hogy s mint legyen a szépséges lány temetése.

- Ha a földbe tesszük - mondta egyikük -, még megtörténhetik, hogy a vörösróka kikaparja, s fölfalja a testét. Jobb lesz, ha egy magas fa lombjai közé visszük, fenn a magasban nem fogja keresni a vörösróka.

Így is történt. A temetésre meghívták a vörösróka öreganyját is, az meg nyomban elmondta az unokájának, hogy hol van a szépséges lány sírja. Következő éjszaka kilopakodott a házukból, elment a magas fához, annak a tövében leült, s egész éjszaka nézte, nézte halott szerelmesét. A szépséges lány arca olyan barátságosan mosolygott reá, mint életében soha. De ahogy me­gvirradt, eltűnt róla a sugárzó mosoly, ismét halotti sápadt, szomorú lett a szép arc.

Hazament a vörösróka, otthon meghúzódott a legsötétebb kuckóban, búslakodott, szavát sem lehetett venni. Amikor az öreganyja megkérdezte, vajon az éjszaka nem azért ment-e el, hogy megkeresse a szépséges lányt, a vörösróka csak ránézett az öreganyjára, de nem szólt egy árva szót sem. Ült tétlenül, várta, hogy elmúljon a nap, leereszkedjék a sötétség, s elaludjon az öreganyja. Ahogy az elaludt, a vörösróka ismét elment hazulról, ment, sietett magas fához, ismét egész éjszaka nézte halott szerelmese sugárzó szép arcát, s ismét csak a virradat űzte haza, a virradat, mikor ismét halotti sápadt, szomorú lett az a szép arc.

S így teltek mind az éjszakák. A vörösróka se nem evett, se nem ivott, s csak nappalonként aludt egy keveset; éjszakánként nem vadászott, nem járt zsákmány után, ült a magas fa alatt, s míg a virradat el nem űzte onnan, nézte a szépséges arcot.

Egy napon aztán észrevette, hogy a lány arca egyre elevenebb, egyre színesebb, s azt is látta, hogy virradattal nem lesz olyan szomorú, olyan sápadt, mint az első napokban.

Mikor hazament, így szólt az öreganyjához:

- Öreganyám, add ide a pipámat! Jól tömd meg, hogy szép, nagy füstfelhőket eregethessek!

- Jól van, mindjárt adom a pipádat! - mondta az öreganyja. - Végre hogy megjött a kedved! Mióta meghalt az a szépséges lány, te egyre csak búslakodtál, se nem ettél, se nem ittál, már féltem, hogy maholnap jártányi erőd sem lesz!

A vörösróka kényelmesen elhelyezkedett a kunyhó legmelegebb sarkában, s hatalmas füst­fel­hőket eregetett. Amint elszívta a pipáját, kiverte belőle a hamut, fölállt, kihúzta magát, s arra kérte az öreganyját, hogy nyomban lásson neki, s szép tisztára takarítsa ki a kunyhót, de ra­gyog­jon ám minden, mert ő még a mai napon asszonyt hoz a házhoz, szép, fiatal feleséget. Örült az öreganyja, hogyne örült volna! Seprűt ragadott, kiseperte az egész kunyhót, aztán tükörfényesre súrolta a fazekakat, s szépen a helyére tett mindent.

Ahogy elkészült, lépteket hallott, a kunyhó felé közelgett valaki.

- Kerülj beljebb, lányom! - kiáltott ki az öreganyó.

Egy árnyalak állt meg a küszöbön, mintha ködből, párából lett volna. De nagyon hasonlított a szépséges halott leányhoz. A vörösróka öreganyja álmélkodva nézte az árnyalakot. Az lassan hús-vér testet öltött. A szépséges lány maga állt a küszöbön, s kisvártatva meg is szólalt, azt mondta, hogy ő a vörösróka felesége, s most már szeretne mindörökre itt maradni, itt, a vörösróka kunyhójában.

Eltelt néhány hét, s a törzsfőnök fülébe jutott a hír, hogy szépséges leánya ott él a vörösróka kunyhójában.

- Az a ravasz föltámasztotta a lányomat, de ahhoz már még sincs joga, hogy mint feleséget ott tartsa magánál! Bizony nincs hozzá joga, mert én a legislegszebb állatnak, a szarvasnak ígértem a lányomat! Most, hogy a lányom ismét él, a szarvas követelni fogja, hogy tartsam be adott szavamat.

Így beszélt a törzsfőnök, majd összegyűjtötte egész népét, valamennyien a vörösróka kunyhó­jához mentek, csak a szarvas maradt kint - a szokás úgy kívánta, hogy a vőlegény ne lépjen be a menyasszony házába.

A szépséges leányt elvették a vörösrókától, kivitték a kunyhó elibe, s fölültették a szarvas hátára, az pedig vágtatott vele haza. Csak mikor a háza elé ért, csak akkor vette észre, hogy a szépséges lány útközben leugrott a hátáról, s visszatért férjéhez, a vörösrókához.

A törzsfőnök mindent elkövetett, hogy a lányát eltávolítsa a vörösrókától. Próbálkozott szép szóval, próbálkozott erőszakkal, minden hiába volt. Végül már az állatok sem voltak hajlan­dók segíteni a törzsfőnöknek.

- Igaz, hogy a vörösróka vonyításakor betegedett és halt meg a szépséges lány - mondták a bölcs állatok. - Ez igaz, de az is igaz, hogy a vörösróka annyira szerette őt, hogy még a halál sem szakíthatta el tőle. Várt, egyre várt, mindig visszavárta a szépséges lányt, addig várt, míg az vissza nem tért az élők közé. Most már csak éljenek együtt boldogan: a vörösróka meg szerelmese, a szépséges lány.

Így beszéltek a bölcs állatok, s ezentúl senki sem háborgatta a vörösrókát meg a halálból visszavárt szépséges lányt.

A törzsfőnök háza előtt közben összegyűlt az egész törzs, arról tanácskoztak, hogy s mint legyen a szépséges lány temetése.

- Ha a földbe tesszük - mondta egyikük -, még megtörténhetik, hogy a vörösróka kikaparja, s fölfalja a testét. Jobb lesz, ha egy magas fa lombjai közé visszük, fenn a magasban nem fogja keresni a vörösróka.

Így is történt. A temetésre meghívták a vörösróka öreganyját is, az meg nyomban elmondta az unokájának, hogy hol van a szépséges lány sírja. Következő éjszaka kilopakodott a házukból, elment a magas fához, annak a tövében leült, s egész éjszaka nézte, nézte halott szerelmesét. A szépséges lány arca olyan barátságosan mosolygott reá, mint életében soha. De ahogy me­gvirradt, eltűnt róla a sugárzó mosoly, ismét halotti sápadt, szomorú lett a szép arc.

Hazament a vörösróka, otthon meghúzódott a legsötétebb kuckóban, búslakodott, szavát sem lehetett venni. Amikor az öreganyja megkérdezte, vajon az éjszaka nem azért ment-e el, hogy megkeresse a szépséges lányt, a vörösróka csak ránézett az öreganyjára, de nem szólt egy árva szót sem. Ült tétlenül, várta, hogy elmúljon a nap, leereszkedjék a sötétség, s elaludjon az öreganyja. Ahogy az elaludt, a vörösróka ismét elment hazulról, ment, sietett magas fához, ismét egész éjszaka nézte halott szerelmese sugárzó szép arcát, s ismét csak a virradat űzte haza, a virradat, mikor ismét halotti sápadt, szomorú lett az a szép arc.

S így teltek mind az éjszakák. A vörösróka se nem evett, se nem ivott, s csak nappalonként aludt egy keveset; éjszakánként nem vadászott, nem járt zsákmány után, ült a magas fa alatt, s míg a virradat el nem űzte onnan, nézte a szépséges arcot.

Egy napon aztán észrevette, hogy a lány arca egyre elevenebb, egyre színesebb, s azt is látta, hogy virradattal nem lesz olyan szomorú, olyan sápadt, mint az első napokban.

Mikor hazament, így szólt az öreganyjához:

- Öreganyám, add ide a pipámat! Jól tömd meg, hogy szép, nagy füstfelhőket eregethessek!

- Jól van, mindjárt adom a pipádat! - mondta az öreganyja. - Végre hogy megjött a kedved! Mióta meghalt az a szépséges lány, te egyre csak búslakodtál, se nem ettél, se nem ittál, már féltem, hogy maholnap jártányi erőd sem lesz!

A vörösróka kényelmesen elhelyezkedett a kunyhó legmelegebb sarkában, s hatalmas füst­fel­hőket eregetett. Amint elszívta a pipáját, kiverte belőle a hamut, fölállt, kihúzta magát, s arra kérte az öreganyját, hogy nyomban lásson neki, s szép tisztára takarítsa ki a kunyhót, de ra­gyog­jon ám minden, mert ő még a mai napon asszonyt hoz a házhoz, szép, fiatal feleséget. Örült az öreganyja, hogyne örült volna! Seprűt ragadott, kiseperte az egész kunyhót, aztán tükörfényesre súrolta a fazekakat, s szépen a helyére tett mindent.

Ahogy elkészült, lépteket hallott, a kunyhó felé közelgett valaki.

- Kerülj beljebb, lányom! - kiáltott ki az öreganyó.

Egy árnyalak állt meg a küszöbön, mintha ködből, párából lett volna. De nagyon hasonlított a szépséges halott leányhoz. A vörösróka öreganyja álmélkodva nézte az árnyalakot. Az lassan hús-vér testet öltött. A szépséges lány maga állt a küszöbön, s kisvártatva meg is szólalt, azt mondta, hogy ő a vörösróka felesége, s most már szeretne mindörökre itt maradni, itt, a vörösróka kunyhójában.

Eltelt néhány hét, s a törzsfőnök fülébe jutott a hír, hogy szépséges leánya ott él a vörösróka kunyhójában.

- Az a ravasz föltámasztotta a lányomat, de ahhoz már még sincs joga, hogy mint feleséget ott tartsa magánál! Bizony nincs hozzá joga, mert én a legislegszebb állatnak, a szarvasnak ígértem a lányomat! Most, hogy a lányom ismét él, a szarvas követelni fogja, hogy tartsam be adott szavamat.

Így beszélt a törzsfőnök, majd összegyűjtötte egész népét, valamennyien a vörösróka kunyhó­jához mentek, csak a szarvas maradt kint - a szokás úgy kívánta, hogy a vőlegény ne lépjen be a menyasszony házába.

A szépséges leányt elvették a vörösrókától, kivitték a kunyhó elibe, s fölültették a szarvas hátára, az pedig vágtatott vele haza. Csak mikor a háza elé ért, csak akkor vette észre, hogy a szépséges lány útközben leugrott a hátáról, s visszatért férjéhez, a vörösrókához.

A törzsfőnök mindent elkövetett, hogy a lányát eltávolítsa a vörösrókától. Próbálkozott szép szóval, próbálkozott erőszakkal, minden hiába volt. Végül már az állatok sem voltak hajlan­dók segíteni a törzsfőnöknek.

- Igaz, hogy a vörösróka vonyításakor betegedett és halt meg a szépséges lány - mondták a bölcs állatok. - Ez igaz, de az is igaz, hogy a vörösróka annyira szerette őt, hogy még a halál sem szakíthatta el tőle. Várt, egyre várt, mindig visszavárta a szépséges lányt, addig várt, míg az vissza nem tért az élők közé. Most már csak éljenek együtt boldogan: a vörösróka meg szerelmese, a szépséges lány.

Így beszéltek a bölcs állatok, s ezentúl senki sem háborgatta a vörösrókát meg a halálból visszavárt szépséges lányt.