964. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

AZ ÁLLATOK EREDETE

AZ ELSŐ ANGOLNA TÖRTÉNETE

Volt egyszer egy ember, aki rettegett a víztől. Sohase mosdott, sohase fürdött, s mikor a többiek a folyóra mentek, ő félve mindig elhúzódott tőlük.

Egy napon, mikor a rokonai fürödni mentek, a víztől rettegő emberben kíváncsiság ébredt. „Odamegyek én is, meglesem őket” - gondolta magában. Így is tett. Leült a folyóparton, s nézte, hogy a többiek hogyan lubickolnak, játszadoznak a hullámok között.

A fürdőzők kicsúfolták:

- Nézd a gyáváját! Hogy retteg a víztől!

Valamennyien jót nevettek, aztán így szólt az egyikük:

- Az lenne ám a jó mulatság, ha belelökném a vízbe! Figyeljetek csak! - s máris kapaszkodott föl a partra.

A mi emberünk meg amint látta, hogy a csúfolódó feléje tart, sejtette, hogy mi vár rá, de úgy elfogta a rettegés, a reszketés, hogy jóformán mozdulni sem tudott. A tréfacsináló melléje ugrott, átfogta, s belehajította a vízbe. A folyam fenekét érte, aztán a víz színére bukott, de hiába rúgkapált, nem tudta magát fönntartani, ismét a fenékre került, és mikor lélegzeni akart, orra-szája megtelt vízzel, aztán egyszer csak végképp elmerült.

A halak nyomban megtámadták, csipkedni kezdték, ő meg kézzel-lábbal hadonászott, hogy elűzze őket, egy alligátor is bele akart volna csípni, ám a mi emberünk olyan vadul ugrott neki, hogy az alligátor rémülten elmenekült. De nem úgy a kis halak! Azok csöppet sem féltek a hadonászástól, rúgkapálástól, körbefogták az elmerült embert, csípték-harapták, ahol érték.

Éppen akkor úszott arra a pirahiba, a félelmetes rablóhal, s megszánta szegényt.

- Hagyjátok békén ezt az embert! - kiáltott a halakra. - Feleségül megyek hozzá, ne merjétek tovább bántani!

Azzal a pirahiba megfogta az embert, elvitte magához, bemutatta a rokonainak, s feleségül ment hozzá. Hatalmas rokonsága volt a pirahibának, az alligátor is közéjük tartozott meg a surubim, a piraruku, aztán a vízikígyó meg a nagy trahira, a jundia és még sok más, félelmetes rablóhal. A pirahiba nemzetsége kedvesen fogadta az embert, valamennyien örültek, hogy rokonságba kerültek vele; azt mondták neki, számíthat rájuk, mindenben segítik, hogy boldo­gul­jon addig is, míg jómaga is átváltozik valamilyen hallá. Megnyugodott a mi emberünk, most már csöppet sem félt. Keresett egy nagy buzogányt, s elindult, hogy bosszút álljon azokon, akik a vízbe dobták és kinevették. De mire odaért, ahol a rokonai fürödni szoktak, már nem talált ott senkit, a folyópart is elhagyatott volt: emberrokonai hát hazamentek, s mit sem törődtek azzal, hogy mi sorsra jut ő.

Egy idő múlva a mi emberünk észrevette, hogy megkezdődött az átváltozása: kemény csontjai úgy meglágyultak, hogy teljesen hajlékonnyá lettek, a teste pedig hidegre, olyan hidegre hűlt, hogy még a folyam vize is dermedezett körülötte. A halak most már féltek tőle, kitértek az útjából, mert amerre ő járt, mindig jeges hideg volt a folyam. Ahogy a csontjai meglágyultak, a feje összébbzsugorodott, elkeskenyült, a két keze uszonnyá változott, már nem is tudta tartani a nagy buzogányt, ekkor a két lába közé szorította: a buzogány odanőtt a testéhez, aztán összenőtt a két lába is, és a buzogánnyal együtt hatalmas farokuszony lett belőle.

Az ember tehát hallá változott, hatalmas angolnává, amely örökké reszketett és reszketett a saját hidegétől. Végül ugyanis már olyan hideg volt, hogy még maga a pirahiba is rettegett tőle, s kitért az útjából. Így aztán az angolna mindig egyedül volt, nem maradt meg mellette egyetlen hal sem: s mert nem volt kivel játszadozzon, lubickoljon, örökösen a folyam jeges és sötét mélyét járta magányosan.

Hajdani emberrokonai közben elhatározták, hogy elmennek halászni. A folyó közepére men­tek, hogy ott vessék ki hálóikat. Egyszerre csak közibük rontott a hatalmas angolna, és hatal­mas, buzogányos farokuszonyával leütötte az egyik halászt, s az élettelenül zuhant a vízbe.

- Az angolna az életünkre tör! - kiáltoztak valamennyien, és rémülten menekültek. Aztán így szólt az egyikük:

- Ez az angolna talán nem más, mint az ember, akit vízbe löktünk. Talán bosszút esküdött ellenünk, s pusztít bennünket, ahol ér!

- Mindegy, hogy a hajdani rokonunk vagy egy idegen angolna - mondta a legidősebb halász. - Itt többé nem fürödhetünk, nem is halászhatunk. Hagyjuk el kunyhóinkat, költözzünk el más vidékre!

Úgy is tettek.

Az angolna pedig ezentúl is a folyó legmélyebb, legsötétebb, leghidegebb vizeit kereste, és keresi még ma is. Teste lágy és hajlékony maradt, s manapság is szüntelenül reszket: ha meg valaki a közelébe merészkedik, rögtön lesújt rá a farokuszonyába belenőtt buzogánnyal. Mert ő is meg minden utódja magányosan járja a vizeket, s az életére tör annak, aki a magányát zavarni merészeli.