Éjszaka. (1. rész, szavak száma:716)
A csillagok
seregei szelíden ragyogtak a mérhetetlen magasságban, amelynek sötétkék árnyékkupolája
úgy födte be a világot, mintha a hallgatagság templomának a bolthajtása lett
volna.
Éj volt s a természet szunnyadását
az erdő halk lélekzetvételének a nesze még igazibbnak, még édesebbnek
sejttette. A fa-gígászok egymásra borúltak s nehézkes lombjaikat alig-alig hogy
megmozdították, amikor az apró szélkölykök, bujósdit játszva, surrantak el
köztök.
Lent, a völgy egy nyitott kapuja szélén, két fiatal nyárfa, két rezgő nyárfa, simúlt egymáshoz, szinte aggodalmasan. Nekik ez a vad környezet mindig idegen volt, egészen megszokni nem tudták. A patak ott folydogált lábok körül; az volt a szerencséjök, a patak táplálta őket, tündérmeséket mormolt nekik; de a két fiatal fa csak folytonosan remegett; az évezredes tölgyek, a százados bükkök s az elszórtan, kis csoportokban nyújtózkodó fenyő-óriások mellett olyan nagyon törpék és kisszerűek voltak. Ha a hegyoldalból leomlanék az a fekete szikla, amely éppen feléjök hajlik, bizonyosan agyoncsapná őket. A folytonos halálveszély sejtelme hideglelőssé tette a két testvérfát; a hold rájok sütött, attól elsápadtak, fehérek lettek. A legkisebb szellőtől is didergősek voltak.
Az irdatlan égi messzeségből szinte buján ömlik le a földre a tele hold fénye. Ahol egy kis tisztás van az erdőben, ott zöld sugarak milliója táncol; a harmatos éj igazgyöngy-ékességet szór bokorra, fűre; az álmos erdei virág nem tudja mi történik vele, keblén a bársonyköntöst nem bírja egészen összefogni. Jönnek az éjjeli lepkék és körüludvarolják, lágy szárnycsapással legyezgetik; a virág félig ébren, félig szenderegve engedi, hogy a titkos éji lovagok szépelegjenek neki, hozzá lekívánkozzanak.
A hegyoldalból ellátni a síkságra, a semmibe vesző nagy rónára, ahol ezüstösen csillog egy kanyargó vonal. Az ott a folyóvíz, a széles szőke víz, amelynek a partját fekete sűrűség lepi el. A fekete lengeteg sóhajtva hajladozik, meg visszakérezkedik: a folyó mentén beszélgetnek a nádak.
Az erdő vad világa ezt a zizegő beszédet nem ösmeri. Az erdő suttogása inkább ébresztő, semmint altató. Felriad rá az ember; önkénytelenűl is azt kérdi: ki jár itt? Pedig csak egy száraz galy hullott le a gyönge szél érintésétől, s az avaron a csekély zajra ijedt egérke futott arrább.
Az ember!... Hol lakik ember ebben a vadonban? Az éj kísértetei vannak itt idehaza. A nagy csend meg nem csal; az csak látszat. Az erdő lakói közűl a legtöbb most van igazán ébren.
Az óriás tölgy alól, ahol a gorilla meghúzódott, nehéz, ziháló lélekzés hallatszott. Azt rekedt köhögés követte. Csúnya, a kis szárnyasegér, éppen átvillant volt a nagy fa lombja közt; erre a furcsa hangra visszafordúlt és letekintett.
- Ej ni, a pártfogoltam, akit az úttalan utakon elvezettem a nagy erdő felé, - szólt, fennhangon gondolkodva. - Ugy látszik, meghűlt. Megártott neki a sok harmat.
A nagy majomnak csakugyan baja lehetett. Megint köhögött s szánalmasan nyöszörgött hozzá nehéz álmában.
A patak mentén halk lépések nesze közeledett. Egyhangú, ütemes, nem túlságosan óvatos mozgás volt az; az avaron restűl húzta a lábát valami. Az idegen jöttére a gorilla felriadt. Nagyot hördült:
- Ki az már megint? Megállj, vagy pórul jársz...
A csoszogás megszűnt s félénk hang szólalt meg:
- Ha nem csalódom, Cézár pihen itt. Bocsáss meg gorilla, én csak egy szegény borz vagyok, de az életem még nekem is kedves. Erre vetődtem, mert nem merek haza menni. A gyertyánosban, ahol lakom, ma letelepedett a Csíkos fojtogató.
- Nem hiába Lomha a neved, - felelt mogorván Cézár. - A bozót közt elcsúszhattál volna; a tigris foga aligha terád vásik. Más pecsenye kell annak...
Szavait különös robaj szakította félbe. A völgyből csattogó futással, szilajon rohant fel a köves hegyoldalon egy falka szarvas. Elől járt Matróna, az idős asszonyság; vele együtt vad meneküléssel sietett tova Lenge, Karcsú, Bájos, meg még egy pár
fiatal szarvas-suta.
- Mi bajotok? kérdezte Cézár idegesen, amint mellette elrohantak.
A futó szarvasok helyett Csellenő felelt, a gyorslábu őzmenyecske: - A gyertyános tele van tigrisszaggal; a Csíkos fojtogató üldözi Daliást, a szarvasok koronás vezérét.
- Ördögöt üldözi! Bolond beszéd!... Ha mindjárt le nem vágta, akkor utól nem éri. Láttam már, hogy vágtat Daliás. De ti mindannyian gyávák vagytok.
Csellenő felkapta a fejét, szimatolt. Érzed? kérdezte remegő hangon; s anélkül, hogy a gyávaság vádja ellen védekezett volna, ész nélkül rohant el.
- Náthás vagyok, meghűltem a fürdőben; átkozott hideg ez a patak, dörmögte Cézár. Hát te Lomha, te érzel-e valamit?
Halálos némaság volt szavára a válasz. A borz, úgy látszik, felhasználta időközben az alkalmat s maga is megugrott.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése