777. mese...

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

Abdullah boszúja. (1. rész, szavak száma: 712)

A Biscaya-cirkuszban két előadás volt s a személyzet alig várta, hogy a fáradságos nap után pihenni mehessen.

Felice Borghio, a főrendező, erélyes hangon szidta azokat, akik a rendezkedéssel nem tudtak hamar elkészülni. A használatban volt felszerelést mérnöki pontossággal rakatta helyére, s jaj volt annak, aki csak egy hajszálnyira is eltévesztette feladatát. Azt a dühös olasz mindjárt megöklözte.

A manégeben nem is volt hiba; hanem az állatsereglet tájékáról már másodízben hallotta Borghio azt a felhördűlést, amit Szultán, a vén hímoroszlán, olyankor hallatott, ha ingerkedtek vele.

A cirkusznak, minden kincse mellett is, az állatsereglet volt legnagyobb dísze s vonzó ereje. És ebben is Szultán volt a kedvelt.

Páratlan szépség a maga nemében. Igazi király, igazi férfiú, aminőt csak a szabadság szül s a veszély fejleszt. Nem olyan satnya állatkerti szülött, aminőt annyit látni elgyávásodva, kutya­szelidséggel. Hazája Afrika sivatagja, ahol halálmegvetést, rettenthetetlen bátorságot, zsarnoki akaratot égetett belé a tropikus nap. Hatalmas fejét bozontos barna sörény körítette, amely már szinte a feketébe árnyalt; oszlop-lába irtózatos erőt sejtetett. Nagyon szép volt.

Megmaradt vadnak, félelmesnek, rabságában is.

Gyűlölte az embert s jaj lett volna a vakmerőnek, aki a szelídítés szándékával közeledik hozzá. De legjobban gyűlölte Abdullaht, a cirkusz szerecsen-szolgáját, aki az állatsereglethez volt beosztva ápolónak.

Ez a szerecsen ott volt, amikor Szultánt a neki ásott veremben elfogták.

Az állatszelídítő háromannyit adott a sivatag remek királyáért, mint bármely más bestiáért. Abdullah majd megbolondúlt fájdalmában, amikor arról volt szó, hogy a fogoly királytól meg kell válnia. Pedig a «király» borzasztóan haragudott rá. Nem tudta elfeledni, hogy a drót­hurkot ez a fekete ellenség dobta a nyakába, amikor a ketrecbe emelték. De azért Abdullah ment vele, világgá, mint a szerelmes legény a kedvese után.

Ha Abdullah csak odaállt is a ketrec elé, Szultán dühbe borult s hörgött, hogy megrezdült bele az épület teteje. Borghio azt hitte ilyenkor, hogy a szerecsen kötekedik a cirkusz díszével. Szidta Abdullaht, mint a bokrot. A szegény ördög hiába védekezett.

Talán most történt először, hogy csakugyan bántotta Szultánt. A «király» ráfeküdt a ketrec tisztításakor használt rúdra s nem akart mozdulni. Abdullah egy vasbottal megpiszkálta. Éppen erre rohant oda Borghio s úgy vágta pofon a szerecsent, hogy a Szahara minden homok­ja ott kavargott attól a szeme előtt.

Az olasz dühösen kiabált s tovább rohant.

Abdullah lassan tért magához.

Ez volt az első ilyen gyalázatos megszégyenülés, ami életében érte.

Nyögött, hörgött, vonaglott; de nem a testi fájdalomtól. Belemarkolt göndör fekete üstökébe s vadul tépte. Szemgolyója csaknem kiugrott üregéből. Fehér fogsorát ijesztő módon csikor­gatta.

- Láttátok? Láttátok? - kérdezte a vadállatokat, és halk, elfojtott hangon üvöltött, mint a sakál a kezdődő éjben.

Ott volt az egyik ketrecben Zulejka, a bengálijai nősténytigris. Vénusz a tigrisek között. Csíkos testét csúsztatva lendítette tovább, amint meggondoltan sétált le s föl a vasrács mögött. Az egér nem léphet nesztelenebbül.

A sarokban egy még erősebb vasléccel körülvett ketrec rúdjait rázta valaki, némán. Egy pár merev szem kandikált ki a rács mögül, sötéten, kíváncsian. Az volt Cézár, a nagy gorilla, amely a tigrist is megfojtotta volna roppant öklével. Embermagasságra nyújtózkodva kapasz­kodott a lécekbe s néha-néha rántott rajtok egyet. Most Abdullaht bámulta s
összecsattogtatta szörnyű állkapcsát.

A többi állat nyugodtabb volt. A medvék összegomolyodva aludtak; az elefánt feldobta ormányát a nyakára, úgy szunyókált.

Abdullah tajtékzott. Körme belemélyedt a tenyerébe, úgy összeszorította az öklét. Rohant a ketrecek mellett le s fel, mint a megvadult jaguár. Sötét feje zúgott a még sötétebb gondo­lattól, amely most hirtelen megfogamzott benne.

Megállott, hallgatódzott. A cirkuszban lassan elcsöndesült minden. A Borghio recsegő, ki­állhatatlan hangját már nem lehetett hallani. Bizonyosan lefeküdt az ügyeletes szobában. Most éppen ő volt soros.

Abdullah odasompolygott a deszkabódéhoz, ahol az «inspekciós» vacka volt. Belülről egyen­letes, nehéz lélegzést hallott. Már aludt az, aki bent volt. Csak Borghio lehetett. A szerecsen visszafutott az állatsereglethez, mint az árnyék. Lassan kúszott egy üvegszekrényhez, amelyet erős dróthálóval borítottak le. Benézett a szekrénybe. Ott egy különös, mozdulatlan tekercs volt, puha széna között. A tekercs vörösesen fénylett a szerecsen tolvajlámpájának a világí­tásától. Az a tekercs volt a «Vörös ördög». Egy dél amerikai korallkígyó. A legszörnyűbb bestiák egyike, amelynek a marása másodpercek alatt halált okoz.

Abdullah felemelte az üvegszekrényről a dróthálót, a szekrénykét átnyalábolta s macska­lépésekkel vitte az ügyeletes-szoba felé.

A kígyó felébredt s ámbár helyzetén nem igen változtatott, mégis kíváncsiságot árult el. Szeme élénken csillogott, amint a szerecsenre szögezte; fejét néhány ujjnyira felemelte, nyelve idegesen villant ki szájából: aközben sziszegett.

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750

 A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu