645. mese...

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

A fenyőfa. (Szavak száma: 2159)

Ervin egy gazdag földesurnak egyetlen fia volt s ott élt boldogan atyja gyönyörü birtokán, mely szép, hegyes-völgyes vidéken feküdt. Ervin eszes fiucska volt s szülői ezért nagyon szerették volna, hogy annak idején tanult férfi legyen belőle, talán hires orvos vagy tanár, mig bátyjai a gazdálkodást tanulták odahaza, atyjuk birtokán. Csakhogy Ervin szülei nagyon messze laktak a várostól s igy a fiucskának már kis korában meg kellett válnia otthonától, szülőitől és testvéreitől, hogy a városban az iskolát látogathassa.

Szülői egy tanitó özvegyénél helyezték el, ki leánykájával egyedül lakott egy csinos, tiszta külvárosi házban. Ervin anyja nagy örömmel látta, hogy az özvegy valóságos anyai szeretettel fogadja az ő kis vadócz fiát, ki valóságos szilaj falusi gyermek volt. A honvágyat Ervin nemsokára legyőzte; az iskola, az uj környezet, a vig pajtások, minden elfoglalta a gyermek vidám, fogékony lelkét s levelei, melyeket szüleinek irt, hétről-hétre derültebbek, vigabbak lettek.

Egyedül az erdő volt az, mely után a gyermek egész lelkével vágyakozott. Az erdő, susogó százados tölgyfáival, sötét fenyőcsoportjaival, szép, rezgő, üde zöld páfrányaival s a bárso­nyos moha közül integető virágaival. A fiucska nem tudta feledni az erdőt, melyben annyi szép órát töltött s nem győzött barátainak eleget beszélni annak szépségéről. Ilyenkor talán senki sem hallgatta nagyobb figyelemmel, mint a kis Tóni, az özvegynek ötéves leánykája, kinek fehér arczán s kék szemében a legnagyobb érdeklődés tükröződött.

Karácsonykor már háromnegyedéve volt annak, hogy Ervin megérkezett uj otthonába s azóta egy napra sem ment haza szülőihez. Most azonban elhatározták, hogy hazaviszik s attól kezdve, hogy Ervin e hirt megtudta, alig találta helyét s türelmetlenül számlálta a napokat, sőt még éjjel is arról álmodott, milyen jó lesz az elhagyott otthont viszontlátni.

„Ilyenkor olyan a mi erdőnk, mint valami tündérkert”, mondá egyszer. „Vakitó fehér hóval s csillogó jéggel van boritva minden s az egész erdő oly csendes, oly ünnepélyes. S ha néha kisüt a nap, ugy csillog a fák galyain a zuzmara, mint a drágakő. De a legszebb mégis a karácsonyfa, melyen ezer meg ezer fényes gyertya gyuladt ki, mint a csillagok az égen. Ó Tónika, ha te azt láthatnád!”

A leányka még soha életében nem látott karácsonyfát. A városka, melyben lakott, nagyon is messze feküdt az erdőségtől s azonkivül a vasuti közlekedésre nézve is ugy kiesett az utból, hogy bizony nem igen került ide karácsonyfa. Csak a leggazdagabb családok szánták rá ma­gukat arra, hogy drága pénzért egy fenyőfát hozassanak karácsony estére. Tóni anyja azonban szegény özvegyasszony volt s igy a szép ünnepet mindig karácsonyfa nélkül ülték meg. Ezelőtt a leányka csakugy örült, mintha a legdrágább ajándékokat kapta volna, most azonban önkénytelenül eszébe jutott, hogy milyen csodaszép lehet a karácsony-ünnep az ő kis barátja otthonában.

Ervint ó-év estéjére várták a városba vissza. A kis Tóni egész délután ott könyökölt az ablakban, hallgatva a szánok csilingelését. Látta, mint állt be a szürkület, mint gyultak ki az égen a csillagok, miközben lenn, a főutczán a vöröses fényü olajlámpákat is meggyujtották. Tóni már egészen belefáradt a nézésbe és várakozásba s ott, egy ülőhelyében elaludt s még arra sem ébredt fel, mikor egy szán nagy csilingeléssel és ostorpattogással közeledett s végre ott állapodott meg a kapu előtt. Tónika anyja azonnal meghallotta Ervin hangját, mire rögtön lesietett a lépcsőn, hogy a gondjaira bizott gyermeket üdvözölje.

Ervin ugy ült ott a ládák és csomagok közé temetve, mint valami utazó kereskedő. Szülői ugyanis mind becsomagolták azt, a mit Ervin kapott s több ládával küldtek ajándékokat Tónika és anyja számára is. De a legszebb volt egy szép fiatal fenyőfa, mely cserépbe ültetve magasra emelkedett a kocsi fenekéből.

„Hol van Tóni?” kiáltá Ervin, mihelyt a kocsiról leugrott. „Elaludt” felelé az özvegy, mire a gyermek szeme felragyogott örömében.

„Hisz ez pompás”, kiáltá, megcsókolva nevelő anyja kezét. „János majd behozza utánunk a fát a másik szobába. Hoztam magammal viaszgyertyákat, aranyalmát és süteményt, ezzel majd feldiszitjük a fát s mire Tóni felébred, egész pompájában fogja a karácsonyfát meg­pillan­tani.”

Az özvegy mosolyogva engedett a fiu sürgető kérésének, mire ez gyorsan levetette téli­kabátját, s megdörzsölve félig megfagyott fülét, bement a szobába, hogy munkához lásson. Anyja két nagy dobozt rakott tele tarka czukrokkal s karácsonyi süteményekkel, melyeket maga készitett. Volt tovább aranyalma, ezüstdió s néhány ragyogó csillag. Ervin most mindezt felkötözte az előre elkészitett piros pamutra s azután ráaggatta a szép fenyőfa zöld galyaira. Az özvegy mosolyogva s mégis könnyező szemmel nézte a gyermeket, mialatt a viaszgyer­tyákat beleillesztette a kis csiptetőbe.

Mikor mindennel készen voltak, akkor Ervin felköltötte a leánykát s bevezette a fényesen kivilágitott szobába. Mikor a gyermek belépett, halavány arczát élénk pirosság önté el örömében s aztán bámulva csapta össze kezét, mert ily szépnek álmában sem képzelte volna a karácsonyfát. Öröme, hálája, elragadtatása oly megható volt, hogy Ervin hamis, mosolygós szeme is könybe lábadt.

A kis Tóni arcza még hetek multán is csakugy ragyogott az örömtől s oly áhitattal nézte a karácsonyfát, hogy a világért sem, mert volna hozzányulni s Ervin alig tudta rávenni arra, hogy a süteményeket megizlelje. A leányka azt akarta, hogy minden ugy maradjon, a mint első este volt. Órák hosszat elült a fa mellett s szivta annak balzsamos illatát s ilyenkor azt hitte, hogy az erdőben ül, a susogó, árnyas, illatos erdőben, melyről Ervin oly sokszor beszélt neki.

De a fácska nem érezte magát nagyon jól e szük, meleg, alacsony szobában. Napról-napra sürübben hullatta hamvaszöld leveleit s reggelenként egész halommal söpörték ki a szobából.

Végre már nem lehetett a fácskát tovább tartani a szobában s ekkor Tóni sirva kezdte leszedni róla az édességeket, hogy aztán gondosan berakja egy kis ládába.

„Legjobb lenne”, mondá anyja, „ha a karácsonyfát elégetnők; majd meglátod, milyen vigan ropog és pattog a tűzben.” De erre Tóni elkezdett könyörögni, hogy ne tegyék, hátha még megtanulja a fa, hogyan kell a tűit megtartani.

Mikor Ervin hazajött az iskolából, szokás szerint a szinbe szaladt, hogy onnan szánkóját előhuzza. De a mint belépett, megpillantotta a csupasz fát s mellette Tónit, kisirt szemmel.

Mindjárt tudta, mi történt s azért igy kiáltott fel:

„Csak nem sirsz talán Tónika? Hiszen még csak most lesz az igazi mulatság. Nézd, itt van a zsemlém, a mi reggeliről megmaradt; ezt most felvágjuk apró darabokra s felkötözzük a fára, hadd legyen a madaraknak is karácsonyfájuk! S aztán majd arról is gondoskodunk, hogy senki se vigye el a fádat. Mindjárt hozok egy ásót, aztán elültetjük s igy megmarad továbbra is. Nos, jó lesz?”

Tóni mosolyogva intett, hogy nagyon jó lesz, mire Ervin azonnal ásót hozott s azonnal hozzálátott a munkához. Mikor azonban a fát a faedényből nagy nehezen kivette, csodálkozva látta, hogy a törzs végén számtalan apró gyökér mutatkozik.

„Nézd csak!” mondá Ervin „még az is megtörténhetik, hogy a te kedvedért megered itt a földben, megerősödik s tavaszra uj ágakat hajt.” „Istenem, ha ugy lenne”, kiáltá Tóni, bámu­lattal nézve a fára.

Ugy látszott, hogy Tóni nem kivánt lehetetlent, mert a kis fa sokkal jobban érezte magát a szabad levegőben, fényes téli napsugárban hulló hó közepette, mint benn a szük meleg szobá­ban. Most már nem szórta többé a leveleit s mikor a verebek reá szálltak; ugy tetszett, mintha reszketne örömében, mivel ez hazájára s az elmult időkre emlékeztette.

Mikor aztán a hó elolvadt, akkor Tóni naponként kiment locsolójával s megöntözte a fenyőfát. Nemsokára megérkezett a tavasz, mely a falut oly csodaszéppé tudja varázsolni. A lég tele volt ibolya- és jáczint illattal. Az orgonabokrok el voltak boritva bimbóval s minden zöldelt, minden virult.

Egy reggel Ervin e szókkal futott be a szobába; „Kihajtott, Tóni, kihajtott. Meg van mentve!” Tónika mindjárt tudta, hogy Ervin mit akar mondani s azért vigan szaladt ki vele a fenyőfá­hoz, melynek ágain csakugyan ott volt néhány fényes, barna dudorodás.

„Ezek a rügyek”, mondá Ervin „Majd meglátod, hogy hat hét mulva tele lesz a mi kis fenyőfánk szép zöld hajtásokkal.”

S csakugyan igy is lett! Hat hét mulva a kis fa teljes tavaszi pompában állott. Mert azt gondolta magában, hogy mit használ azzal, ha szomorkodik és daczol, azért hogy nem lehet ott a jól ismert szép sürü erdőben? Egyszer meghallotta, mikor Ervin igy szólt: „Igyekezni kell az embernek erőt venni magán s akkor aztán elfeledjük a honvágyat.” E naptól kezdve a fa is igyekezett megszokni uj otthonában s hajtani, rügyezni kezdett. Minden ág végén három friss, zöld hajtás volt, melyek egyenesen felfelé álltak, mintha karácsonyi gyertyácskák lettek volna. Az egész udvarban érezhető volt a fenyő üditő, füszeres illata s a kis Tóni ugy szerette volna élvezni a balzsamos levegőt, csakhogy mióta a tavasz megérkezett, azóta a szegény gyermek a szoba küszöbét sem léphette át, mert kitört rajta a láz s ez ágyba döntötte. „Szegény kis Tóni!” mondák a szomszédok, ha a gyermek nem hallotta, hogy róla beszélnek. Betegsége már hetek óta tartott s egyideig ugyszólván élet és halál között lebegett a leányka, de azért mindent a legnagyobb türelemmel szenvedett el. Végre sok, sok idő mulva az orvos kimondta, hogy Tónika tul van a veszélyen. De azért a szegény anya és Ervin még mindig sokat aggódtak miatta, mert Tónika halványan, erőtlenül feküdt a puha párnák között s alig birta kezét csak mozditani is, szeméből pedig egészen eltünt az előbbi ragyogás. Az orvos ugyan azzal vigasztalta az anyát, hogy most már gyorsan fog menni a gyógyulás, mert tavasz van, de Tóni ereje csak nem akart visszatérni. Feltünő volt mennyire fáradtnak, közönyösnek, kimerültnek mutatkozott folyton. Egyetlen egyszer történt meg, hogy mosoly deritette fel arczát; akkor, midőn Ervin arról beszélt neki, mily szépen zöldel a fácska, melynek ágai közt most egy pintyőke-pár rakott fészket. De ugy látszott, mintha az öröm is megerőltette volna, mert nemsokára mély álomba merült s halvány ajkai körül most is ott volt a szomoru vonás, mely betegsége alatt annyi fájdalmat okozott az aggódó anyának.

Tóni egy egész órahosszat aludt, mialatt anyja szomoruan ült ágya mellett. Egyszerre azonban egy mélyet lélekzett a kis beteg s szemét felvetve, igy szólalt meg: „Most már meggyógyulok, mert a fenyőfa fog rajtam segiteni!”

Az anyja csodálkozva nézett reá, mire a gyermek igy folytatá: „Igen, igen, tudom, hogy ugy lesz. Oh, olyan szépet álmodtam. A kis fenyőfa ott állott ágyam mellett s a madarak igy csicseregtek az ágak között: „A fenyőfa segit rajtad!” ”

A beteg gyermek már régen nem beszélt annyit s most már látszott, hogy csakugyan jobban van valamivel. Anyja boldogan csókolta meg a leányka homlokát, aztán felemelkedett s mintha valami sugta volna neki, odament a kis fához s letört róla néhány galyat s ezeket be­vitte a szobába.

Mily csodás, erősitő, füszeres illat volt ez! Vajjon nem rejlik-e e fában valami hatalmas gyó­gyitó erő? Az özvegy ugy érzé, mintha valami felsőbb sugallat tanácsolná neki, hogy szedje le a fenyő hajtásait s készitsen belőle erősitő fürdőt a gyermek számára.

Ervin segitségével csakugyan szedett is az anya jó csomó friss hajtást a fáról s beledobva a meleg vizbe, fürdőt készitett vele. A mint Tóni messziről megérezte a fenyőillatot, élvezettel szivta be, miközben igy szólt:

„Milyen üditő illat!”

„Csakugyan az”, felelt Ervin a szobából kilépve, „egészen olyan, mint az erdő illata.”

A remény, mely ily váratlan derült fel a szegény anya lelkében, nem csalt, mert már az első fürdőnek is megvolt a maga hatása. A gyermek ez este evett először némi étvágygyal, másnap pedig már örömmel emelkedett fel ágyában, mikor anyja az illatos fürdőt hozta. Harmadnap már játszott is a langyos viz habjaival, mely oly erősitőleg hatott elgyengült testére.

Mikor a fenyőfácska már utolsó hajtásait is odaadta volt, már akkor Tónika annyira megerő­södött, hogy ha anyja és Ervin kézen fogták, már járkálni is tudott a napos utczán fel s alá a ház előtt.

„Nos, most már fenyőfürdő nélkül kell még jobban megerősödnöd, kicsikém!” mondá az anya.

Ervin azonban közbevágott: „Nem ugy, nézzetek csak, mi jön ott az utczasarkon”, mondá, oda mutatva a sarok felé, honnan kocsi közeledett. „Irtam anyámnak, hogy szükségünk van sok, sok fenyőgalyra, mert Tóninak jót tesz a fenyőfürdő. Most fogadni mernék, hogy ő maga hozza ott a kocsin.”

A fiunak csakugyan igaza volt, mert mihelyt anyja a fiu levelét megkapta, rögtön utra kelt, mert nagyon sajnálta a szegény beteg gyermeket. Fenyőgalyakat azonban nem hozott.

„Tudnék én valami jobbat”, mondá, miután mindhármukat üdvözölte volt. „Az én kedves Tónikám velem jön s ott az erdei lég és az erdei illat egészen meggyógyitja. Ugy-e magammal vihetem?”

Az özvegy örömmel egyezett bele, bár nehezére esett, hogy gyermekétől el kellett válnia. Tóni csakugyan elment s mikor a gyönyörü erdőt megpillantotta, elragadtatása nem ismert határt, mert ilyen szépet elképzelni nem tudott.

De a kis fenyőfa nagyon különösen érezte magát, mikor a leányka eljött hozzá bucsuzni, mikor már a kapu előtt nyeritettek a lovak, melyeket a fácska oly sokszor látott az erdőn keresztül vágtatni.

„Bárcsak én is visszamehetnék az erdőbe!” susogták az ágak, de e pillanatban megcsendült messziről Ervin hangja, ki igy szólt anyjához könnyein keresztül mosolyogva: „Ah anyám, hiszen fáj egy darabig, az igaz, de ha az ember a kötelességére gondol s ha igyekszik magán erőt venni, akkor aztán vége a honvágynak!”

Mikor a kis fenyőfa ezt hallotta, feltette magában, hogy megszokja uj hazáját, nem kivánkozik többé vissza s igyekezni fog minél szebben fejlődni.

S mikor aztán a leányka már fenn ült a kocsin az urhölgy mellett, s a lovak megindultak, akkor a fenyőfa barátságosan integetett feléje, miközben galyai ezt susogták: „A viszontlátásra!”