A KIRÁLY KERTÉSZE (Szavak száma: 1231)
Hol
volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi jólétben és boldogan a
feleségével egy kis házban. Különösen egy nyári napon érezte
magát nagyon boldognak, hogy még délig sem jött a szemére
álom. Míg a felesége ott feküdt, ő fogta a puskáját és elment
a közeli erdőbe vadászni. Az erdő szélén előjött egy nyúl,
aki kedves hangon kérlelte, hogy ne lője le, inkább szegődjön el
hozzá béresnek.
„Miért
mennék el hozzád, ha magamnak ott van a kis házam és a kedves
feleségem!”
„De
ha leég a házad és a feleséged meghal?” kérdezte a nyúl.
Délután
a vadász hazatért, és látta, hogy a háza leégett és a felesége
meghalt. Most nagyon nagy volt a bánata, de amíg ott szomorkodott,
már is ott termett a nyúl és felfogadta. Végül beleegyezett és
egy félév alatt egy egész zsák aranyat összegyűjtött a
béréből. A nyúlnál csak az volt a munkája, hogy három bogrács
alatt tüzet kellett gyújtani és etetnie kellett egy lovat:
háromszor vízben liszttel és egyszer zabbal. De a következő
héten megtévedett és a liszt helyett is zabot adott. A ló
megette a zabot, de nagyon nyugtalan lett és odahívta a gondozóját,
a fülébe súgta:
„Testvér,
nem jól mennek nálunk a dolgok, mert megszegtük az úr parancsát.
Azonnal válaszd szét a hajad háromfelé, majd minden üstbe mérj
ki egy adagot és gyújtsál jó tüzet. Utána jól töröld meg egy
kendővel a hajad, meríts kását. Majd fogd a kefémet és a
porolót, majd siess vissza hozzám!”
Miután
a férfi mindezt elvégezte, már az istálló előtt találta a
lovat, felnyergelve. A hátán a gondozója, és máris repül,
mintha szárnya lenne, át a sáron, a vízen. A vízbe a bokájánál
mélyebbre nem süllyedt a lába. Estig így repültek. Estefelé a
föld szörnyen döngeni és zúgni kezdett. Egy kicsit hátranézett
a lovas és nagy hegyeket pillantott meg a háta mögött. A hegy
tetején maga az ördög állt. Az ördög, amint megpillantotta a
lovast, dörgő hangon így szólt:
„Most
az enyéim vagytok!”
Az
ördög le akart szaladni a hegytetőről, hogy elkapja a lovast. A
ló még időben odaszólt a lovasának:
„Dobd
le a hátad mögé a kefémet!”
A
férfi mindjárt meg is tette. Az ördög, aki ott rohant mögöttük,
megbotlott és eltörte a nyakát.
Másnap
a föld ismét dobogni, zúgni kezdett. A lovas, amint hátra nézett,
maga mögött most csak egy olyan nagy és sűrű erdőt látott,
amin még csak egy csepp eső sem fér át. Az ördög a másik
oldalról törte az erdő fáit, ropogást, recsegést lehetett
hallani. A ló most azt a tanácsot adta az embernek, hogy dobja le
maga mögött a porolót. Amikor ezt megtette, az erdő kitört fái
azonnal újra kinőttek.
Harmadnap
ismét döngött a föld. Amint hátranézett a lovas, azt látta,
hogy az egész környéket tenger öntötte el. Az ördög, mivel
képtelen volt átkelni rajta, elkezdte lefetyelni a sós vizet.
Itta, itta, de bármennyi is fért belőle a hasába, egyszerre csak
szétdurrant, és elfeküdt a vízben. A ló, amikor megértette,
hogy az ördögnek vége, így szólt:
„No,
most megmenekültünk! Én azonban nem tudok emberré változni
mindjárt, mert már kilenc éve elvarázsoltak. No semmi, akkor
átváltozom egy nagy kővé, és te, ha felemeled azt a nagy követ,
megkapsz tőlem mindent, amit csak kívánsz.”
A
férfi ekkor elbúcsúzott a megmentőjétől és elment a városba,
ahol elszegődött a királyhoz kertésznek. Másnap, harmadnap az
ifjú kertész, amikor befejezte napi munkáját, arra gondolt, hogy
leveszi a fejéről az ördög üstjére kötözött kendőt.
Mindjárt az udvarban meg akart fésülködni, de amint fésülte
a haját, a kertben egyszerre olyan világos lett, hogy maga is
megijedt. A királykisasszony ebben a pillanatban a kertben járt és
nagyon elcsodálkozott a kertész hajának a csillogásától. Éjjel
arra gondolt, hogy amíg alszik a kertész, ő odamegy, hogy
alaposabban megnézze annak a fejét, hogy mitől fénylik az. Három
éjszaka próbálkozott, míg negyedik éjjel sikerült levenni a
fejéről a kendőt és ekkor meglátta, hogy a kertésznek aranyból
és gyémántból van a haja.
A
királylány reggel azonnal megkérte az apját, hogy adják
valakihez feleségül. Az apa bele is egyezett, más királyok fiait
hívatta. A vendégeket sorban bevezette a palota nagytermébe. A
királylány mindenkihez odament és kijelentette, hogy egyikük sem
tetszik neki. Ekkor a király összehívatta a generálisokat és más
magasrangúakat, de ezekkel ugyanez történt. Ezt hallva az apa
megharagudott, és összehívott mindenkit, aki még nem volt nős.
Most olyan hosszú volt a sor, hogy három napig tartott, hogy a
királylány végigjárja. De ott sem találta a megfelelőt. Hát
most mi legyen?
Hívni
kellett az özvegyeket. A király meg is tette, és a lány a
tömegből keresés nélkül kivezette a kertészt. Az
apja ezt látva annyira megharagudott, hogy elkergette a lányát a
kertésszel együtt az erdőbe. A pár nevetve ment el, az erdőben
egy kunyhót építettek és nagyon boldogan éltek a
szegénységükben. Eljött az ősz, és mindketten meglátták, hogy
ebben a házikóban télen akarva - nem akarva megfagynak. Mindketten
sokáig gondolkodtak.
„Semmi
baj!” kiáltotta végül a férfi. „Hol van a kövem?”
Mindketten
elmentek a kőhöz segítséget kérni. A férfi egy nagy bottal a
kezében felemelte a követ. A kő alól azonnal nagy hadsereg lépett
elő ezüst páncélban és megkérdezték:
„Mit
kívánsz, parancsnok?”
„Azt
parancsolom, hogy indítsatok háborút az apósom ellen.”
A
király megpillantva egy ilyen nagy hadsereget, három királyt
hívott segítségül. De a veje hadserege mindenkit levágott, majd
visszament oda, ahonnan jött. Ekkor az öreg király öt királyt
hívott segítségül, de a veje, amikor felemelte a követ, arany
páncélba öltözött nagy hadsereget kapott. Ekkor mind az öt
királyt levágták. Az öreg király csodálkozott, hogy ki lehet az
az idegen király, akit öten nem tudnak legyőzni.
Ekkor
hét királyt hívott segítségül. De ez a hét sem tudta
megsegíteni, mert a veje gyémánt páncélba öltözött hadsereget
hozott, és mindenkit lekaszaboltak egyetlen egy katona kivételével.
Ez, sejtve szomorú végét, a híd alá bújt.
A
befejezett háborúskodás után a gyémánt páncélos hadsereg
vonult vissza oda, ahonnan jött. Maga a parancsnok, az idős
kertész, szintén lassan-lassan ment visszafelé. Akkor előmászott
a híd alól az utolsó, megmenekült katona, és a kardjával
beleszúrt a vezér lábába. Míg a sebesült azon
gondolkodott, hogy mit is tegyen, a katona már árkon-bokron túl
volt. Elszaladt az öreg királyhoz közölni, hogy mit tett.
Ez
alatt az idő alatt a gyémánt páncélos hadsereg már a kő alá
ért, és az az egy a sebét bekötötte, ahogyan csak tudta. Az
öreg király nézte a sebesültet, és olyan tiszteletet tanúsított
a dicső és hatalmas hadvezér iránt, hogy a saját zsebkendőjével
bekötözte a sebét, és még vendégségbe is meghívta
magához. Ez az ő jó szívéről tanúskodott és nem teljesen,
mert úgy gondolta, hogy az ismerősöknek van még elegendő idejük.
A
király ilyen nagy vendégeskedés után mintegy sajnálatból
elküldte a kocsisát az erdőbe, hogy hozza vissza elkergetett
lányát és vejét. A kocsis befogott egy lovat a kocsiba és
elment, de a vő visszaküldte a kocsist és azt üzente a királynak,
hogy ő elmegy a saját lovaival a saját kocsiján. A kocsis
visszament és elmesélte, hogy a király vejének a lábán ott volt
a király kendője.
„No
így van!” mondta a király. „Majd meglátjuk.”
Hamarosan
a vő a feleségével megérkezett gyémánt kocsin és húsz lóval.
Az öreg király megrökönyödve szaladt ki a veje fogadására
és mindjárt kérte, hogy mutassa meg a lábát. Az meg is tette. És
ekkor az öregnek tágra nyílt a szeme. Ekkor olyan kedves lett a
vő, mintha sohasem lett volna kertész. Kilenc év múlva a kő
is visszaváltozott emberré, és ezután mindannyian boldogan
éltek a királyi udvarban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése