404. mese

ELENYTĖ, AZ ÁRVALÁNY MEG JONIUKAS, A KISBÁRÁNY (Szavak száma: 749)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú, Joniukas meg a nővére, Elenytė. A szüleik meg­haltak, ezért kettesben elindultak szerencsét próbálni.

Tavasz volt, melegen sütött a nap. Joniukas megszomjazott, inni szeretett volna, de nem volt a közelben patak. Amint mentek az úton, észrevett a homokban egy patanyomot, ami tele volt vízzel és mondja a nővérének:

- Elenytė, nagyon szomjas vagyok! Kiiszom a vizet ebből a nyomból.

A testvére azonban így szólt:

- Ne igyál, testvérkém, lóvá változol.

Tovább mentek. Joniukas meglátott egy ökörnyomot, tele vízzel. Ki akarta inni a vizet, de Elenytė megint figyelmeztette:

- Ne igyál ebből a vízből, mert ökörré változol.

Tovább mentek. Joniukas szomjas, nem megy tovább. Meglátott a homokban egy bárány­nyomot, és nem fogadva szót a testvérének, kiitta belőle a vizet. A lány csak azt látta, hogy már sehol sincs a fivére. Megint körülnézett, és a testvére helyén egy bárányt pillantott meg. A kislány sokáig sírt átölelve a bárány nyakát, de a sírás mit sem segített: a testvére csak bárány maradt.

Megy a lány tovább, vezeti a bárányt. Estefelé odaért egy király palotájához. Félt bemenni az udvarra, mert ott harapós kutyák voltak; felmászott egy szénakazalra, felvitte a bárányt, és elaludt. Reggel a király meglátván, hogy valaki fekszik a szénában, odaküldte a szolgákat, hogy nézzék meg, ki van ott. A szolgák, amikor visszatértek, mondják a királynak, hogy a szénában egy nagyon szép lány fekszik, és az ölében egy kisbárányt tart. A király megparan­csolta, hogy a lányt vezessék eléje. A szolgák odavezették. A király, amikor meghallotta, hogy a lány árva, elhatározta, hogy felneveli. És így a lány ott is maradt a királyi palotában.

Egy idő múlva a királynak az az ötlete támad, hogy levágja a bárányt. A kislány kéri a királyt, hogy ne vágja le a bárányt, mert az az ő testvére. A király először nem akarta elhinni, de végül csak hallgatott rá, és meghagyta neki a bárányt.

Eltelt néhány év. Elenytė felnőtt. Karcsú, szép lánnyá fejlődött. A királynak nagyon megtet­szett, feleségül vette. De ugyanott élt egy gonosz boszorkány, aki azt akarta, hogy a király őt vegye feleségül. Ez a boszorkány most nagyon irigyelte Elenytėt: elhatározta, hogy bármi is történjék, végez vele.

Elenytė egyszer elment fürdeni. A gonosz boszorkány belelökte a vízbe, maga pedig felöltö­zött a ruhájába és bement a királyi palotába, hogy elfoglalja Elenytė helyét. A lány, amikor belökték a vízbe, nem fulladt meg, hanem aranyhallá változott. A boszorkány, amikor eljutott a palotába, betegnek tettette magát. Ágyba feküdt és így szólt a királyhoz:

- Mennyire elegem van már ebből a bárányból! Parancsold meg, uram, hogy levágják.

A király megijedt.

- Félrebeszélsz? - kérdi. - Le akarod vágni a bárányt? De hiszen mindig azt mondtad, hogy ez a te testvéred, Joniukas...és úgy óvtad, szeretted.

A gonosz boszorkány így felelt:

- Akkor bolond voltam...azt csak úgy mondtam... még hogy egy bárány lenne a testvérem? Most beteg vagyok, és ha nem kapom meg ennek a báránynak a húsát, akkor meghalok.

A király mondja neki, hogy egyen meg egy másik bárányt, de a boszorkány egyre csak ismé­tel­geti, hogy ha a király nem vágja le ezt a bárányt, akkor ő meghal. A király nagyon sajnálta a bárányt, nem vágta le. Nagyon különösnek találta, hogy a felesége, aki annyira szerette a bárányt, most meg akarja enni a húsát.

A kisbárány megértette, hogy a boszorkány le akartja vágatni. Elment a folyó partjára, amelyben a nővére úszkált, és így kezdett énekelni:

Elena, nővérkém, Elenytė, Elenytė,

Az úr le akar engem vágni, engem akar levágni,
A szolgák már a késeket fenik,
A lányok a teknőket mossák,
A gonosz boszorkány a húsomat akarja.

Elenytė a tóból így felel:

Bárányka, testvérem, báránykám!
Mondd meg az úrnak, a királynak, a nagy királynak,
Hívjon össze mindenkit, minden embert,
Fonjanak erős selyemhálót
Fogják ki az aranyhalat.

A szolgák, meghallván, amint a bárány énekelt és a halat, amelyik neki felelget, elmesélték a királynak, hogy mit hallottak. Másnap a király elment a partra és elbújt a bokor alatt, hogy a bárány ne vegye észre.

A bárány ismét eljött a partra, énekelt, és a hal felelt neki. A király mindent hallott. Miután hazaért, összehívott mindenkit, és megparancsolta, hogy készítsenek selyemhálót. Amikor készen voltak a hálóval, azonnal parancsot adott, hogy fogják ki az aranyhalat. A kifogott hal meg a bárány azonnal emberré változott. A király felismerte igazi hitvesét és rögtön meg­értette, hogy a gonosz boszorkány lökte őt bele a vízbe, mert a helyét akarta elfoglalni. Ekkor megparancsolta, hogy verjék agyon, maga pedig Elenával és Jonassal továbbra is a palotában maradt és nagyon boldogan éltek.