405. mese

ARANYHAJ MEG ARANYCSILLAG (Szavak száma: 1416)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király, aki más lányt nem akart feleségül venni, mint a legeslegszebbet és a legeslegjobbat. Bemutattak neki egy olyan szép, aranyhajú lányt, hogy ha őt nézed, nem tudsz betelni vele. A király beleszeretett, majd feleségül is vette, az öreg, gonosz anyja ki nem állhatta, a legszívesebben elvarázsolta volna, mint hogy eltűrje a saját házában. Eltelt egy idő, és a fiatal királylánynak nagyon szép fia született. Az öreg királyné bepólyázta a gyereket, mintha a bölcsőbe akarná fektetni, de valójában egy dobozba tette, letakarta, és elvitte a folyóhoz, ott rátette a vízre, a folyóra bízta. A bölcsőbe pedig a gonosz öregasszony egy bepólyázott macskát tett.

Reggel, amikor bejöttek a szülőszobába, mindenki meglepődött, hogy ilyen szőrös a csecse­mő. Amikor kibontották a pólyát, meglátták, hogy az egy macska. A királyné nem tudta, hogy mit is mondjon. Az öregasszony hallgatott, de hamarosan elhíresztelte, hogy a menye boszor­kány, és macskát szült. A következő évben ugyanezt tette. A királynénak lánya, szép, mint a nap, született. Az öreg királyné a csecsemőt a folyóba vetette, és a bölcsőbe egy bepólyázott macskát tett. A király megharagudott a feleségére. A királyné kétségbeesett, és nem szült több gyereket, az emberek pedig azt beszélték, hogy ő egy szörnyű boszorkány.

De azon az éjjelen, amikor megszületett a fiú, egy ember, aki a sötét tengeren halászott, meg­hallotta, hogy valahol egy gyerek sír. Odaevezvén meglátta az úszó ládát: kifogta, és egy kis­gyereket talált benne. Boldogan sietett haza, hogy megmutassa a feleségének, és amikor eljutott a házukhoz, megkérdezte:

- Találd ki, mit hozok a ládában!

Amikor a nő nem tudta kitalálni, a férfi kinyitotta a ládát, megmutatta az alvó csecsemőt.

- Te nem adtál nekem gyereket - mondta. - De én most hozok neked legalább egy talált gyereket.

Miután kibontották, szép pelenkát, vásznat és a láda alján sok pénzt találtak. Amikor alapo­sabban megnézték a gyereket, a füle fölött találtak három arany hajszálat, ezért elnevezték Aranyhajnak, és a saját fiukként nevelték, de a pénzt és a pelenkákat a ládában elrejtették e szavakkal:

- A pénzre nincs szükségünk, hiszen megvan a kenyerünk, és még ennek a gyereknek is jut. Jobb lesz, ha mindent félreteszünk a számára. Ki tudja, nem veheti-e valamikor majd a hasznát.

Egy év múlva a halász megint kihalászott egy ládát, és abban egy szép lányt talált, ugyanúgy felszerelve, és pénzzel ellátva. Úgy látszik, ez az első gyereknek a testvére. És amikor a füle fölött három arany csillagot vettek észre, elnevezték Aranycsillagnak, és boldogan nevelték.

Hosszú éveken át nőtt, növekedett a két gyerek a halász házában. Már nagyon elevenek voltak, amikor egyszer valahonnan futva jöttek haza és megkérdezték:

- Papa, mama! Igaz, amit a többi gyerek mondott, hogy mi nem vagyunk a ti gyerekeitek, hanem ti minket úgy találtatok, a tengerből halásztatok ki?

Mi mást tehettek volna? Meg kellett mondani az igazat, és mindegyikőjüknek megmutatták a ládáját, és ami benne volt emlékül. Miután mindent meghallgattak, megnéztek, ők ketten így szóltak:

- Köszönjük, hogy felneveltetek, és azt a sok jót, amit velünk tettetek, most világgá kell mennünk, hogy megkeressük a szüleinket.

Sokáig bolyongva és kérdezősködve, végül nagyon belefáradtak a járkálásba. Az egyik városban vettek maguknak egy házat, és szép kertet rendeztek be. A hír az egész városban elterjedt Aranyhajról és Aranycsillagról. Nem is tudták, hogy nincsenek már messze a szüleik­től, mert éppen ez volt az a város, amelyikben az ő szüleik uralkodtak.

A király öreg anyja is meghallotta a hírt a két gyerekről, s a nevükből kitalálta, hogy kik is lehetnek ők, hiszen az arany hajszálakat és az arany csillagokat észrevette, amikor bepólyázta őket.

Átöltözött és elment hozzájuk ez a boszorkány. Nagyon kedveskedett, mindent csak dicsért.

- Oh, milyen szép a lakásotok, és ti magatok is, madárkáim, milyen fiatalok, szépek vagytok. Szívecskéim, szeretném megnézni a kerteteket is. Kislányom, hallottam, hogy nagyon szép, legalábbis ezt mesélik.

Amikor kivezették, kétszínűsködve így szólt:

- Oh, milyen pompás! Báránykám, talán a legszebb virágokat neveled? És te, Aranyoskám, az összes fát ilyen jól gondozod? Csibém, nagyon szép a kert, de ha minden fán csengettyűk lennének, milyen szépen szólnának!

- És hol szerezhetjük meg azokat? - kérdezte azonnal Aranyhaj.

- Tudod, ott a hegyen tele van velük egy kert, csak egyet kell elhozni. Éjjel benövi az egész kertet. Akkor aztán lennének csengettyűitek, angyalkáim!

Miután így beszélt, lassan eltávozott, mint a szárazság, hátra hagyva a nyomait. A gyerekeket egyenesen a halál karjába küldte, mert azt a kertet ott a hegyen elvarázsolták a boszorkányok, és az, aki egyetlen másodpercnél tovább maradt, soha többé nem juthatott onnan ki, fává változott.

Az öregasszony távozása után a testvérek egyre csak arról beszéltek, hogy mit is kellene tenniük. Aranyhaj így szólt:

- Én elmegyek egy ilyen csengettyűért.

- Ne menj, ne menj! - tiltotta meg neki a nővére. - Ki tudja, hogy mi történhet ott teveled.

- Ne beszélj többet, elmegyek, és kész! Én semmitől sem félek.

- Akkor legalább gyorsan gyere vissza, ne maradj ott sokáig - könyörgött a nővére.

Korán reggel felkelt, felszaladt a hegyre, eljutott a szép kerthez, ami végtelenül nagy volt. Lábujjhegyre állva leszakított egy kis csengettyűt, és hátra sem nézve futott, mint a szélvész, le a hegyről haza. Amikor odaért, ráakasztotta az egyik fára. Másnap reggel az egész kert csen­gett, zengett, kellemes volt hallgatni.

A vén boszorkány megint elment hozzájuk és mézes-mázos hangon mondta:

- Kislányom, most szépen szól a kerted, de, kedvesem, ha a kis tóban aranyhalak úszkálnának, még szebb lenne, galambocskám.

- De hol lehet olyanokat szerezni?

- Ott fent a hegyen találsz egy kis tavat, kicsikém.

Miután ezt elmondta, gyorsan eltávozott.

Kora reggel felszaladt Aranyhaj a hegyre, hogy halakat hozzon. Amikor megtalálta, sietve visszatért és a kertben beleengedte a halakat a tóba. Másnap az egész vízben csak úgy hem­zseg­tek az aranyhalak: csillogtak, villogtak, kellemes volt nézni.

Amikor ezt meghallotta az öregasszony, csodálkozott, hogy hogyan tudott a fiú elevenen megmenekülni, de elhatározta, hogy mindenképpen elveszejti őket, ha nem sikerül mind­kettőt, legalább az egyiket.

Harmadszor is elment hozzájuk, és a szép kertet dicséri:

- Kedveskéim, szép, nagyon szép, de még egy valami kell ide, az igazság madara!

- És hol lehet azt megfogni?

- Szívecském, ott fenn, a hegyen, a hátulsó kis kunyhóban, a kemencén ül.

Miután ezt mondta, kiment nevetve magában: „Most egyikük minden bizonnyal elpusztul.” Amint a boszorkány lassan elment, Aranyhaj rögtön mondja:

- Meg kell szereznem azt a madarat.

A nővére, amennyire csak tudta, próbálta lebeszélni róla, de hiába. Másnap reggel, amikor felébredt, megint mondja a testvérének:

- Kedvesem, ne menj el! Annyira fáj a szívem. Ma éjjel olyan furcsát álmodtam rólad. Testvérkém, kérve kérlek, maradj itthon!

De az nem fogadott neki szót. Reggel felszaladt a hegyre, a szerencsétlensége elébe. Mivel volt ideje, a kertben lassan ment, nézegette a fákat és a virágokat, aztán a fejét lehajtva be­ment a házba. Ott, az első helyiségben olyan szép dolgokat talált, hogy nem tudott betelni velük. A másodikban szép ezüst‑ és aranyedények voltakara, a harmadikban egy rajz, a negye­dik­­ben szép ruhák, az ötödikben pénzérmék és drágakövek. Mindent meg akart nézni, ezért hosszan elidőzött. Végül megpillantotta a madarat, ami ott ült. Amint odalopakodik hozzá, már meg is van, de akkor csörrenve, mint egy üvegdarab, a földre hullott és ott feküdt.

A lány várja a fivérét nappal, várja éjjel, de másnap, amikor felébredt, felment a hegyre, kere­si őt és sír. Amint ott sétál, találkozik egy öregasszonnyal, aki megsajnálta, és kikérdezte, majd megmondta, hogy mit kell tennie. A lány mindent alaposan megjegyzett, átszaladt a kerten, a kunyhón, semmire sem fordítva figyelmet, összeszedte a kötényébe az üvegdara­bokat, majd felágaskodva megragadta az igazság madarát, máris siet vissza és szalad haza. De mihelyt kifutott a kertből, az üvegdarabok kiestek a kötényéből, és hopp, már gyerekekké is változtak, akik mindannyian a madarat akarták megszerezni. Közöttük megpillantotta elve­szett testvérét, és gyorsan megfogva a kezét, hazavezette. A madarat pedig egy kis kosárban, a házban helyezte el.

Megint elterjedt a hír az egész városban a gyerekek szerencséjéről, és a király meg a királyné meghallva azt az újságot, elment megnézni őket. Mindent nagyon csodáltak, különösképpen a madarat. Azonnal elkezdték kérdezgeti a gyerekeikről, hogy mi van velük, élnek‑e még. A madár mindent az igazságnak megfelelően elmesélt, és azonnal, nagyon is elcsodálkozva, összetalálkoztak a gyerekek a szüleikkel, akik szintén keresték őket, és végtelenül boldogok voltak. Végighallgatva mindent, megtudták, hogy a király öreg anyja a felelős mindenért. A király megharagudott, és megparancsolta, hogy fogják el, és egy ugyanolyan ládában tegyék ki a vízre. Csak az Isten tudja, hogy hová úszott el.

A király házában a szülők az előkerült gyerekek számára nagy lakomát rendeztek, amire sok vendéget hívtak. Csak terólad és énrólam feledkeztek meg, ezért mi magunk nem láttuk azt a nagy lakomát.