Aszlán 2. rész (Szavak száma: 2961) Először a
legkisebb óriás szólalt meg:
- Én úgy gondolom,
hogy mikor Aszlán elalszik, vágjuk le a fejét.
- Igen ám, de ha
egy csapásra nem sikerül, mindannyiunkat megöl! - szólt a másik.
Elhatározták, hogy
még gondolkoznak a dolgon. Gondolkoztak, gondolkoztak, aztán megint
csak összedugták a fejüket.
ek, gyertek hozzánk
lakni, leszünk heten - mondta Aszlánnak.
- Ha felébred az
öcsém, megbeszélem vele - felelte Aszlán.
Az óriástestvérek
elmentek, Aszlán meg várta, hogy Mirza Mahmud felébredjen.
No hát egyszer csak
felébredt, Aszlán elmondta neki, hogy volt, mint volt, és
megkérdezte tőle, akar-e az óriásoknál lakni.
- Te döntsd el,
Aszlán. Ahogy mondod, úgy lesz - felelte Mirza Mahmud.
Lóra ültek,
felmentek az óriásokhoz. Mind az öt testvér elébük ment. És
Aszlán meg Mirza Mahmud ott maradt náluk. Együtt laktak, együtt
vadásztak. Egyszer a legidősebb óriás gondolt egyet, és így
szólt a testvéreihez:
- Hallgassatok ide,
fivéreim, mi jutott eszembe! Ha Aszlán megharagszik ránk,
mindannyiunkat megöl. Olyan erős, akár az oroszlán. Jó
lenne szépszerével megszabadulni tőle.
Összedugták a
fejüket az óriások, tanakodtak, hogy mint szabadulhatnának meg
Aszlántól. Először a legkisebb óriás szólalt meg:
- Én úgy gondolom,
hogy mikor Aszlán elalszik, vágjuk le a fejét.
- Igen ám, de ha
egy csapásra nem sikerül, mindannyiunkat megöl! - szólt a másik.
Elhatározták, hogy
még gondolkoznak a dolgon. Gondolkoztak, gondolkoztak, aztán megint
csak összedugták a fejüket.
Azzal meglóbálta a
tölgyet, és Aszlán felé hajította. Aszlán kitért előle, a fa
elzúgott mellette. Aszlán odafutott az óriáshoz, megkapta, földig
hajtott egy magas fát, a hegyibe ültette, aztán elengedte a fát,
és megfenyegette az óriást:
- Ha ordítozol,
járhatsz még rosszabbul is!
Az óriás mind a
két kezével belekapaszkodott az ágakba, hogy le ne essen, és
hallgatott.
A három idősebb
óriás várta, várta a fiatalabb testvéreit, de nem jöttek. Azt
mondja a legidősebb óriás:
- Úgy látszik,
testvéreim, valami baj lehet, hogy egyik se jön. Menjünk el
együtt, nézzük meg, mi történt.
Kiment a három
óriás a rétre. Aszlán elébük szaladt. A legidősebb óriás azt
kérdi tőle:
- Idejött a két
testvérünk, nem láttad őket?
- Látni éppen
láttam. Furcsa szerzetek: ordítoznak, pörölnek, fákkal
hajigálóznak.
- De hát hol
vannak?
- Az egyik a
mocsárban, mert belevágtam. Gyertek, megmutatom!
Az az óriás,
amelyik nyakig ült az ingoványban, rimánkodni kezdett, mikor
meglátta a bátyjait:
- Mentsetek meg,
húzzatok ki innen!
A testvérei
kitéptek egy fát tövestül, odanyújtották neki az egyik végét,
a másiknál fogva húzni kezdték. Húzták, húzták, de csak nem
bírták kihúzni. Akkor Aszlán odébb küldte az óriásokat,
megfogta a fát, és rákiáltott a mocsárba ragadt óriásra:
- Jól megfogd a
végét, mert belefojtlak!
Megijedt a
legkisebbik óriás, jól belekapaszkodott az ágakba, Aszlán meg
fél kézzel kirántotta az ingoványból.
Az idősebb óriások
elcsodálkoztak, hogy Aszlán ilyen erős, és megkérdezték:
- Hát a másik
testvérünk hol van?
- Az is olyan
csúnyán ordítozott, mint ez. Felültettem a fa hegyébe. Gyertek,
megmutatom!
Megmutatta nekik,
melyik fán ül a másik testvérük. Az aztán, ahogy meglátta a
bátyjait, rimánkodni kezdett:
- Vegyetek le hamar,
elfáradt a kezem, alig bírok már kapaszkodni! Mindjárt letörik
az ág, leesek, szörnyethalok!
A négy óriás
megfogta a fát. Húzzák erősen, de a fa meg se rezdül, nem hajlik
meg. Látta Aszlán, hogy nem tudják meghajlítani a fát,
félrelökte őket, és fél kézzel földig hajlította a fát.
Levette az óriást, a testvéreit meg kinevette:
- Látom, no, ma nem
ettetek piláfot! Itt a két ordítozó testvéretek! Aztán máskor
ne így fogadják a vendéget!
Az óriások egészen
elképedtek, hogy milyen erős Aszlán. „Meg kell hívni magunkhoz
ezt az embert meg a pajtását, össze kell barátkozni velük.
Szükség lehet még rájuk” - gondolta a legidősebb.
- Mi öten vagyunk
testvérek, gyertek hozzánk lakni, leszünk heten - mondta
Aszlánnak.
- Ha felébred az
öcsém, megbeszélem vele - felelte Aszlán.
Az óriástestvérek
elmentek, Aszlán meg várta, hogy Mirza Mahmud felébredjen.
No hát egyszer csak
felébredt, Aszlán elmondta neki, hogy volt, mint volt, és
megkérdezte tőle, akar-e az óriásoknál lakni.
- Te döntsd el,
Aszlán. Ahogy mondod, úgy lesz - felelte Mirza Mahmud.
Lóra ültek,
felmentek az óriásokhoz. Mind az öt testvér elébük ment. És
Aszlán meg Mirza Mahmud ott maradt náluk. Együtt laktak, együtt
vadásztak. Egyszer a legidősebb óriás gondolt egyet, és így
szólt a testvéreihez:
- Hallgassatok ide,
fivéreim, mi jutott eszembe! Ha Aszlán megharagszik ránk,
mindannyiunkat megöl. Olyan erős, akár az oroszlán. Jó
lenne szépszerével megszabadulni tőle.
Összedugták a
fejüket az óriások, tanakodtak, hogy mint szabadulhatnának meg
Aszlántól. Először a legkisebb óriás szólalt meg:
- Én úgy gondolom,
hogy mikor Aszlán elalszik, vágjuk le a fejét.
- Igen ám, de ha
egy csapásra nem sikerül, mindannyiunkat megöl! - szólt a másik.
Elhatározták, hogy
még gondolkoznak a dolgon. Gondolkoztak, gondolkoztak, aztán megint
csak összedugták a fejüket.
Ezúttal a
legidősebb testvérnek jutott eszébe valami:
- Menjünk vadászni
vele együtt, és őt hagyjuk ott a szűk torkú szurdokban. Aztán
odahajtjuk az erdei szörnyet, aki két testvérünket, a hatodik meg
a hetedik fivérünket megölte, az széttépi Aszlánt, Mirza
Mahmuddal meg magunk is elbánunk.
Úgy is tettek.
Másnap az óriások meg Aszlán elmentek vadászni. Útközben a
legidősebb óriás azt mondja Aszlánnak:
- Ma a hegyekben
vadászunk, ott sok az antilop. Te maradj a barlangban, mi meg
arrafelé hajtjuk az antilopokat.
- Jól van -
egyezett bele Aszlán, mit sem sejtve.
Felmentek arra a
helyre, ahol a szörny lakott, és Aszlánt otthagyták a szurdokban.
Felmásztak a fára, kiabáltak, lármáztak. Hamarosan nagy zúgás,
recsegés-ropogás támadt. Jött a szörny, összetördelt mindent,
ami útjába akadt. Berontott a barlangba, egyenesen oda, ahol Aszlán
állt. Megörültek az óriások, és hazamentek. Biztosra vették,
hogy a szörny széttépi Aszlánt. De nem úgy lett. Aszlán sokáig
viaskodott a szörnyeteggel, és legyőzte. Aztán felment a
hegytetőre, hát látja, hogy az óriások hazafelé tartanak.
Rájuk kiáltott:
- Hé, hová mentek?
Nézzétek meg, hogy antilop helyett micsoda szörnyet ejtettem el!
Megijedtek az
óriások nagyon, hogy Aszlán hangját hallják, és a legidősebb
azt mondta:
- Még a szörnyet
is legyőzte! Láthatjátok, mit vettünk a nyakunkba!
Másnap Aszlán
otthon maradt ebédet főzni, az óriások és Mirza Mahmud pedig
elmentek vadászni. Aszlán fát vágott, tüzet rakott, és
nekilátott ebédet főzni. Mikor elkészült az ebéd, ledőlt egy
kicsit. Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy alacsony termetű, fehér
szakállú öregember lépett a szobába. Felkeltette Aszlánt, és
ravaszul mosolyogva így szólt hozzá:
- Gyere, te nagy
erejű, verekedjünk meg! Ha én győzök, megeszem az ebédet, amit
készítettél, ha te győzöl le engem, levághatod a fejemet a
kardoddal.
Aszlán ránézett
az öregre, és elnevette magát:
- Minek verekedjünk,
adok én neked húst, egy teli tányérral, egyél, amennyi jólesik.
- Nem én, majd csak
azután, ha földhöz teremtettelek!
Aszlán
elcsodálkozott, hogy milyen bátor az öregember, és csak annyit
mondott:
- Hát ha annyira
akarod, nem bánom, verekedjünk!
Birkózni kezdtek.
Aszlán mindjárt látta, hogy nagyon erős az öreg, ha kicsi is.
Valahányszor elkapta, mindig kisiklott a markából. Hanem azért
Aszlán csak ügyesebb volt, megkapta az öreget, kicsit megemelte,
és két vállra fektette. De ahogy egy kicsit gyengébben
szorította, az öreg kiszakította magát a kezéből, és kiugrott
a házból. Aszlán felkapta a piszkavasat, és utána eredt. Utol is
érte, de az ösvényen volt valami nyílás a földben, és az öreg
belebújt. Aszlán utánavágta a piszkavasat, és el is találta a
lábán, de mire odaért a lyukhoz, az öreg már nem volt sehol.
Hamarosan megjöttek
a vadászok. Aszlán adott nekik ebédet, és elmondta, mi történt.
Elvezette az
óriásokat meg Mirza Mahmudot ahhoz a lyukhoz, amiben az öreg
eltűnt.
Az óriások meg
elmondták, amit tudtak:
- Az öregember a
föld alatti birodalom ura. Föld alatti palotájában két szépséges
lány sínylődik. Mi el akartuk venni őket az öregtől, de
egyikünk se tudta legyőzni. Te most megsebesítetted, így már
könnyebb lesz elbánni vele. Te vagy köztünk a legerősebb,
Aszlán, menj le a föld alatti birodalomba, szabadítsd ki a
szépséges lányokat!
Aszlán ráállt, az
óriások meg örvendeztek: most aztán megszabadulnak tőle.
Kötelet kötöttek
egy fához, Aszlán leereszkedett a kötélen. Ahogy ereszkedett
lefelé, körülnézett, meglátta a föld alatti palotát. A
palota előtt tűz égett, a tűz körül két szépséges lány
sürgött-forgott. Nem messze tőlük ott állt az öregember, a föld
alatti birodalom ura.
Az öreg észrevette
Aszlánt, és dühbe gurult. Felugrott, rárohant Aszlánra. Aszlán
nem ijedt meg, nem hátrált. Sokáig viaskodtak. És legyőzte
Aszlán a gonosz öreget. Azután feltekintett, látta, hogy a lányok
messzire elfutottak ijedtükben.
- Ne férjetek,
azért jöttem, hogy segítsek rajtatok! Gyertek velem! - nyugtatta
meg őket Aszlán.
A lányok vele
mentek. Aszlán elmondta nekik, hogy kicsoda, honnan jött, hogy
hívják, hogy került a föld alatti országba. Említette az
óriásokat is.
- El akartak venni
benneteket a gonosz öregtől, de nem tudták legyőzni.
A lányok
összenéztek, és azt mondták:
- Ne higgy az
óriásoknak! Ismerjük őket, ők hoztak el bennünket a szülői
házból, magukhoz, szolgálónak. Aztán ők maguk ajándékoztak a
gonosz öregnek, váltságdíjul.
Odaértek arra a
helyre, ahol a kötél vége lógott. A lányok kérlelték Aszlánt:
- Te mássz fel
elsőnek, mert aztán az óriások téged itt hagynak, és bennünket
megint ott tartanak maguknál szolgálónak.
- Már hogy
hagynálak itt benneteket a föld alatt? Bizony nem megyek fel
elsőnek!
Sokáig kérlelték
a nővérek Aszlánt, de csak nem akart elsőnek felkapaszkodni. Az
idősebbik nővér végül így szólt:
- Ha az óriások
itt rekesztenek a föld alatt, el ne felejtsd, amit most mondok!
Minden pénteken jön ide két juh: egy fekete meg egy fehér. Egész
nap legelésznek a réten, azután öklelőzni kezdenek. Addig-addig
öklelőznek, míg a fehér feketévé nem változik, a fekete meg
fehérré. Jól jegyezd meg, melyik volt a fehér bárány, annak
ugorj a hátára, és kivisz a napvilágra. De ha
összecseréled őket, és arra ülsz, amelyik először fekete volt,
az még mélyebbre visz a föld alá.
Aszlán megköszönte
az idősebb nővérnek a jó tanácsot, megrántotta a kötelet, így
adott jelt az óriásoknak, hogy most már húzhatják felfelé,
amint megállapodtak, mikor Aszlán lement a föld alá. A testvérek
felhúzták a lányokat, és megint leeresztették a kötelet. Aszlán
próbára akarta tenni őket, követ kötött a kötélre, és jelt
adott, hogy lehet felfele húzni. Egy darabig csak emelkedett felfelé
a kő, de aztán hirtelen visszahullott: az óriások, abban a
hiszemben, hogy Aszlánt húzzák fel, elvágták a kötelet.
Aszlán ottrekedt a
föld alatti országban. Eszébe jutott a nagyobbik nővér tanácsa,
gondolta, hogy megvárja a pénteket.
Eltelt egy nap, el a
másik, péntekre virradt. Korán reggel a palota előtt, a réten
megjelent a két bárány: a fekete meg a fehér. Egész nap
legelésztek, hanem estefelé öklelőzni kezdtek. Sokáig
öklelőztek. A fekete bárány fehér báránnyá változott, a
fehér meg feketévé. Csakhogy Aszlán nem vette észre, hogy mikor
történt a dolog. Mit volt mit tenni, csak úgy találomra felült
annak a báránynak a hátára, amelyik közelebb esett hozzá, és
az a bárány még mélyebbre vitte a föld alatti birodalomba.
Aszlán körülnézett,
meglátott egy utat, azon elindult. Ment, mendegélt, látott egy
szántóvetőt a mezőn. Az öreg szántó vető két ökörrel
szántott. Aszlán tisztelettel köszöntötte, de az öreg ijedten a
szájára tette az ujját, és azt mondta:
- Csöndesen,
vándor, lakik itt két rettenetes dzsinn. Ha meghallják a
hangunkat, iderepülnek és felfalják az ökreimet. Ülj le, adok
enned.
Aszlán leült, az
öreg adott neki egy darab kenyeret meg aludttejet. Aszlán megette a
kenyeret, az aludttejet, aztán azt mondta:
- Pihenj egy kicsit,
majd én szántok addig.
Megfogta az eke
szarvát, és rákiáltott az ökrökre, ahogy a torkán kifért. Az
öreg odafutott hozzá, és megint rimánkodni kezdett:
- Csöndesen légy, jóember, mert különben iderepülnek a
dzsinnek, és mind a ketten pórul járunk.
De Aszlán nem
hallgatott rá. Szántott és kiabált az ökrökre.
Egyszer csak
forgószél kerekedett, megrengett a föld: két dzsinn viharzott az
öregember mezeje felé. Megijedt nagyon az öreg, hanem Aszlán
elébük ment. Mikor rátámadtak, a bal kezével elkapta az egyiket,
a jobb kezével a másikat, összeverte a homlokukat, és elhajította
őket, egyiket erre, másikat arra. A dzsinnek többet fel se keltek,
Aszlán meg szántogatott tovább. Látta az öreg, hogy elbánt
Aszlán a dzsinnekkel, odament hozzá, és megkérdezte tőle:
- Ki vagy te? Honnan
jöttél ide? Hisz ezek a dzsinnek az egész vidéket elpusztították,
te meg egy szempillantás alatt legyőzted őket. Honnan jössz, te
bátor legény?
- Én a fényes
napvilágról. Segíts visszajutnom a földre, apó!
- Szívesen
segítenék, de nem tudok - felelte az öreg. Aztán gondolkozott egy
kicsit, és hozzátette: - A forrásunkat egy rettenetes sárkány
kerítette hatalmába. Minden héten két üst húst visznek neki meg
egy lányt. Mikor a sárkány odébb megy, hogy felfalja a húst és
elnyelje a lányt, mindenki odarohan a forráshoz vizet venni. Már
minden lányt megevett a sárkány, most már a padisah lánya kerül
sorra. Épp ma viszik el a sárkánynak. A padisah azt se tudja, hova
legyen bánatában. Kihirdette az egész országban, hogy annak adja
a fele királyságát, aki legyőzi a sárkányt. Eredj el a
forráshoz, hiszen nagyon erős vagy, és ha legyőzöd a sárkányt,
a fele királysága helyett kérj tőle egy fehér kancát. Csak az
vihet ki a fényes napvilágra. Nesze, itt egy zsák birkagyapjú,
vidd magaddal, attól nagyon félnek a sárkányok.
Aszlán figyelmesen
meghallgatta az öreg tanácsát, megköszönte, és elindult a
forráshoz.
Ahogy odaér, látja
ám, hogy ott már sokan vannak, cipelik a vállukon az üstöket. A
sokadalom mögött ott rejtezkedik a padisah lánya, forró
könnyeket hullajt.
Az emberek letették
az üstöket, a lány odaállt az üstök mellé. Aztán az emberek
elmentek, a lány egyedül maradt. És akkor egy óriási odúból
előmászott a sárkány. Odamászott az egyik üsthöz, és megette
mind a húst. Azután odamászott a másikhoz. Azután elindult a
lány felé. Aszlán a lány elé állt, eltakarta a sárkány elől.
Akkor a sárkány eltátotta a pofáját, és rátámadt Aszlánra.
Aszlán előkapta a birkagyapjús zsákot, és beletömte a sárkány
pofájába. Míg a sárkány a nyakát tekergette, hogy valahogy
kiköphesse a gyapjút, Aszlán levágta a fejét. A lány meg közben
hazafutott.
A padisah megtudta,
hogy egy legény megmentette a lányát, és megölte a sárkányt.
Kiadta a parancsot a szolgáinak:
- Vezessétek elébem
azt a legényt, nekiadom a fele királyságomat, ahogy megígértem.
A szolgák
elvezették Aszlánt a palotába. A padisah ünnepélyesen fogadta,
és így szólt hozzá:
- Megesküdtem, hogy
annak adom a fele királyságomat, aki megmenti a lányomat, és
teljesítem is, amit megfogadtam.
Aszlán azt felelte:
- Dicső padisah!
Nem kell nekem a fele királyságod, add ide inkább a fehér
kancádat, hadd térjek haza!
- Inkább ette volna
meg a sárkány a lányomat! - kiáltott fel a padisah. - Nem adhatom
neked a fehér kancámat. Kérj, amit akarsz, csak azt ne! A fehér
kanca drágább nekem, mint a fele királyságom.
Aszlán
megsértődött, és elment. Sokáig ment, el is fáradt, lefeküdt
pihenni egy nagy fa árnyékába. Elszundított, és félálmában
valami csipogást meg suhogást hallott. Felütötte a fejét,
felnézett a fára, hát látja ám, hogy egy nagy kígyó kúszik a
madárfészek felé, és el akarja nyelni a fiókákat. Aszlán
kihúzta a kardját, megölte a kígyót, aztán megint lefeküdt.
Egyszer csak azt hallja, hogy valaki emberi hangon beszél mellette:
- Csak tudnám, ki
mentette meg a fiókáimat, bizony meghálálnám!
Aszlán megörült:
- Én mentettem meg
a fiókáidat, csodálatos madár!
- Köszönöm,
jóember! Kívánj, amit akarsz, megteszem!
- Vigyél ki a föld
alatti országból a fényes napvilágra!
- Hát az bizony nem
könnyű, de ha egyszer megígértem, teljesítem a kérésedet. De
te hozz nekem hét bárányfarkat meg hét tömlő vizet. Akkor majd
felviszlek a föld alatti országból a fényes napvilágra.
Elindult Aszlán
juhnyájat keresni. Ment, mendegélt, látta, hogy a hegyoldalon
bárányok legelnek, kutyák vigyáznak rájuk, a pásztor meg odébb
heverészik a fűben.
- Nem adnál el
nekem hét bárányt? - kérdezte Aszlán a pásztortól. - Adok
mindegyikért egy aranyat.
Ráállt a pásztor
az alkura, kiválasztotta a hét legszebbik bárányt, és levágta.
Aszlán megnyúzta őket, tömlőt csinált a bőrükből,
levágta a farkukat, azt is magához vette. A pásztor jóltartotta
Aszlánt saslikkal, aztán elbúcsúzkodtak. Futott Aszlán a
csodálatos madárhoz. A madár már várta. Aszlán megmutatta neki,
hogy mit hozott, és a madár így szólt:
- Ülj fel a
hátamra, a vizestömlőket meg a bárány farkakat tedd magad mellé.
Valahányszor kinyitom a csőrömet, dugj bele egy bárányfarkat, és
öblítsd le vízzel! Ha elszalasztod azt a pillanatot, leesek, és
mind a ketten elpusztulunk. Megjegyezted, amit mondtam?
Aszlán utánamondta,
hogy mit kell csinálnia útközben, és a madár felszállt a
levegőbe.
Sokáig repültek. A
madár időnként hátrafordította a fejét Aszlán felé, és
kitátotta a csőrét. Aszlán mindig egy bárányfarkat dugott a
csőrébe, és leöblítette vízzel. Így tett hat ízben. Hanem
hetedszerre elejtette a bárányfarkat. Abban a szempillantásban
előkapta a kardját, lekanyarított egy darabot a bal lábikrájából,
a bárányfarok helyett azt dugta a madár csőrébe, leöblítette
vízzel. Érezte a madár, hogy ez nem bárányfarok, de nem szólt
semmit, mert már nem sok volt hátra az útból.
Kirepült a fényes napvilágra, leszállt egy forrás mellé, hát
látja ám, hogy Aszlán nem bír lábra állni.
- Tudom ám, hogy
bárányfarok helyett a tulajdon húsodat dugtad a számba, csakhogy
én nem nyeltem le.
A helyére tette a
lábikrát, körülhúzta a csőrét a seben, hát tüstént
összeforrt. A madár elbúcsúzott Aszlántól, és repült vissza a
fiókáihoz a föld alatti birodalomba.
Aszlán elindult
megkeresni a szépséges lányokat meg Mirza Mahmudot. Elérkezett
arra a helyre, ahol az óriások laktak, ment egyenesen a házukba.
Meg is lelte a
lányokat meg Mirza Mahmudot. Mind a hárman rongyosak, fáradtak
voltak: az óriások dolgoztatták őket, kenyéren és vízen
tartották, gúnyolták, verték őket.
Megörültek mind a
hárman, mikor meglátták Aszlánt, elmondták neki, mennyit
szenvedtek. Aszlán szörnyű haragra gyúlt:
- Majd ellátom én az óriások baját, hogy ennyit kínoztak
benneteket! Hol vannak? - kiáltott fel.
- Az erdőben.
Vadásznak.
Aszlán kiment a
házból, elindult megkeresni az óriásokat. Meg is találta őket
egy magas hegyen, egy mély szakadék mellett. Ahogy az óriások
meglátták, hogy Aszlán kivont karddal közeledik feléjük,
rémületükben mind beleugráltak a szakadékba. Egy se jött ki
többet.
Aszlán visszatért
a két nővérhez és Mirza Mahmudhoz. Lovat nyergeltek, visszamentek
Aszlán és Mirza Mahmud hazájába.
Ahogy hazaértek,
nagy lakodalmat csaptak: a nagyobbik lány Aszlán felesége lett, a
kisebbik Mirza Mahmudé. Mikor az öreg padisah meghalt, Mirza Mahmud
lépett a helyébe, Aszlánból pedig nagyvezír lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése