Aszlán 1. rész (Szavak száma: 2195)
Egyszer volt, hol nem volt egy szegény öregasszony. Mindennap kijárt az erdőre rőzsét szedni, bevitte a városba, és eladta.
Egyszer, mikor így rőzsét szedett az erdőn, betévedt a sűrűbe. Hallja ám, hogy a közelben felüvölt egy oroszlán. Az asszony nem ijedt meg, széthajtotta az ágakat, meglátott egy tisztást, hát a tisztáson egy hatalmas oroszlán fekszik, és egy kisfiút szoptat. Az öregasszony nagyon elcsodálkozott, de gondolta, már csak megnézi, mi lesz ebből. Az oroszlán megetette a gyereket, és eltűnt a sűrűben. A kisfiú egyedül maradt.
Az asszony előjött a fa mögül, szép csöndesen odament a kisfiúhoz, és felvette az ölébe. A kisfiú megölelte, nem félt tőle, hozzásimult. Az asszony gondolkozott egy kicsit, és döntött: „Már csak nem hagyom itt az erdőben, hazaviszem.”
Attól fogva a kisfiú az öregasszonynál lakott. Ha a fiú felől kérdezgették az asszonyt, azt felelte, hogy az az ő árva unokája, Aszlánnak hívják. A szomszédok sajnálták az árvát, gyakranAszlán
Egyszer volt, hol nem volt egy szegény öregasszony. Mindennap kijárt az erdőre rőzsét szedni, bevitte a városba, és eladta.
Egyszer, mikor így rőzsét szedett az erdőn, betévedt a sűrűbe. Hallja ám, hogy a közelben felüvölt egy oroszlán. Az asszony nem ijedt meg, széthajtotta az ágakat, meglátott egy tisztást, hát a tisztáson egy hatalmas oroszlán fekszik, és egy kisfiút szoptat. Az öregasszony nagyon elcsodálkozott, de gondolta, már csak megnézi, mi lesz ebből. Az oroszlán megetette a gyereket, és eltűnt a sűrűben. A kisfiú egyedül maradt.
Az asszony előjött a fa mögül, szép csöndesen odament a kisfiúhoz, és felvette az ölébe. A kisfiú megölelte, nem félt tőle, hozzásimult. Az asszony gondolkozott egy kicsit, és döntött: „Már csak nem hagyom itt az erdőben, hazaviszem.”
Attól fogva a kisfiú az öregasszonynál lakott. Ha a fiú felől kérdezgették az asszonyt, azt felelte, hogy az az ő árva unokája, Aszlánnak hívják. A szomszédok sajnálták az árvát, gyakran vittek neki tejet. Az öregasszony meg csak járt az erdőre, rőzsét szedett, eladta a rőzsekötegeket a városban. Így éldegéltek. A kisfiú nőttön-nőtt.
Tizennégy éves korára már öles termetű volt. Se gyerek, se felnőtt férfi le nem gyűrhette a verekedésben. Mindenkit legyőzött. Az öregasszony elszólhatta magát, hogy Aszlánt az erdőben találta, mert a rossz emberek suttogni kezdtek:
- Jaj nekünk, erdei vadat tápláltunk a tulajdon romlásunkra...
És egyszer összeálltak, és elmentek panaszra a padisahhoz, hogy Aszlán mindenkibe beleköt, és az emberek félnek tőle. A padisah meghallgatta őket, és megparancsolta, hogy küldjenek el Aszlánért. Mikor Aszlán megjelent előtte, megkérdezte tőle:
- Ki fia vagy?
- A rőzseárus öregasszony unokája vagyok.
- Miért kötsz bele gyerekekbe, felnőttekbe, mindenkibe?
- Én nem kötök bele senkibe. Ők akarnak birkózni velem, és én legyőzöm őket.
Hívatta a padisah a legerősebb testőreit, és megparancsolta, hogy verekedjenek meg Aszlánnal. Aszlán egytől egyig mindet legyőzte. Látta a padisah, hogy milyen nagy erejű a fiú, és azt gondolta magában: „Ilyen pajtás kellene az én fiamnak!”
- Nem akarnál itt maradni az udvarban, Aszlán? - kérdezte tőle. - Az öreganyó magamagát is alig bírja táplálni, nálam meg jó dolgod lesz. Azt akarom, hogy légy a fiam, Mirza Mahmud pajtása.
- Szívesen itt maradok. Csak a jó öreganyó is hadd lakjon itt. Úgyis egész életében abban a düledező viskóban senyvedezett.
A padisah beleegyezett. Attól fogva Aszlán meg az öreganyó, aki felnevelte, a palotában lakott.
Mirza Mahmud és Aszlán úgy összebarátkozott, hogy egy napig se bírták ki egymás nélkül.
Egyszer tavasszal lovaglóversenyt rendezett a fiatalság. Aszlán meg Mirza Mahmud is elhatározta, hogy szerencsét próbál. Az egész város odasereglett az ünnepségre. Köztük a padisah főemberei is, az előkelők, a vezérek, a kereskedők.
A játék szabályai szerint a versenyzők a kijelölt helyre léptettek, és egy vonalba igazították a lovuk fejét. A padisah jelére majd arra a helyre vágtatnak, ahol a nézőközönség összegyűlt. Aki először odaér, az a legjobb dzsigit.
A padisah megadta a jelt, és két lovas mindjárt kivált a csoportból: Aszlán és Mirza Mahmud. Fej fej mellett száguldottak a lovak, de a végén Aszlán mégis megelőzte Mirza Mahmudot. Ő lett a győztes.
- Dzsigit, dzsigit! - kiabálta a közönség.
És piros selyemkendőt kötöttek az Aszlán lova nyakára.
Ez bizony nem tetszett Mirza Mahmudnak. Odament Aszlánhoz, és azt mondta neki:
- Hogy mertél megelőzni, te erdő fattya!
Aszlán nagyon megbántódott.
A lovaglóverseny után lakomát rendeztek a legjobb dzsigit tiszteletére. Asztalokat vittek a kertbe, a padisah szolgái jóltartották a vendégeket. Csak Aszlán nem volt sehol. Kardot, pajzsot vett magához, lóra kapott, elment.
Mirza Mahmud észrevette, hogy eltűnt Aszlán. „Minek is bántottam meg” - gondolta, és a keresésére indult, de sehol se találta. Eszébe jutott, hogy megnézi, vajon az Aszlán lova a helyén van-e, és a lovász megmondta, hogy Aszlán ellovagolt, s azt is megmutatta a padisah fiának, hogy merre. Mirza Mahmud megparancsolta, hogy neki is nyergeljenek lovat. Lóra kapott, és nyargalt Aszlán után.
Aszlán közben mind messzebb jutott a várostól. Észrevette, hogy elfáradt a lova, gondolta, megáll, megpihenteti. Egyszerre porfelhőt látott az úton, lódobogást hallott.
„Biztosan engem üldöznek” - gondolta.
De csak Mirza Mahmud volt az. Odarúgtatott Aszlánhoz, és így szólt:
- Bocsáss meg, barátom! Soha többet nem sértelek meg. Gyere haza!
- Nem, Mirza Mahmud, nem való vagyok én a padisah fiához. Nem megyek vissza többet a palotába.
Akárhogy kérlelte Mirza Mahmud, a büszke fiú hajthatatlan volt. Akkor aztán Mirza Mahmud azt mondta:
- Ha te nem jössz vissza, én se megyek vissza, veled tartok.
- Nem illik neked egy erdei fattyúval kószálni a világban. Te a padisah fia vagy, és magad is padisah leszel.
Mirza Mahmud sírva fakadt, és azt mondta Aszlánnak:
- Hát akkor vedd el a kardomat, és vágd le a fejemet, de én akkor se tágítok tőled. Ahova te mégy, odamegyek én is.
Így aztán kettesben mentek tovább. Lovagoltak egy nap, lovagoltak két nap. Látja Aszlán, hogy Mirza Mahmud el-elbólint a nyeregben. Épp egy selyemfüvű rét mellett lovagoltak.
- Fáradt vagy, Mirza Mahmud - szólt Aszlán -, meg a lovaknak is ideje megpihenni. Álljunk meg itt ezen a réten, hadd legeljenek a lovak, te meg feküdj le aludni. Én majd őrködöm.
Úgy is tettek. Nem tudták, hogy az a rét öt testvéré, öt óriásé. Ősszel erről a rétről kaszálták a füvet a lovaiknak az óriások.
Az öt óriás háza a hegyen volt. Meglátták, hogy idegen lovak legelnek a rétjükön, és haragra lobbantak. Szóltak a legfiatalabbnak:
- Eredj már, kötözd meg azokat a pimasz fickókat, akik ott dúlják a rétünket, és hozd ide őket, hadd lássuk el a bajukat!
A legfiatalabb óriás kitépett tövestül egy nagy fát, a vállára hajította, és kiment a rétre.
Ahogy meglátta Aszlánt és Mirza Mahmudot, már messziről rájuk kiáltott:
- Hé, ti léhűtők, hogy meritek a mi rétünkön legeltetni a lovatokat!
Aszlán meghallotta a nagy kiabálást, és azt gondolta magában: „Ha Mirza Mahmud felébred, megijed” - és elébe ment az ordítozónak. Ahogy közelebb ér, látja ám, hogy micsoda rettenetes óriás az: a feje a felleget veri, a vállán egy egész szálfa. De nem ijedt meg.
- Miért kiabálsz, atyámfia? Ha egy arany ára kárt csináltunk neked, hát itt van érte tíz, csak ne pörölj!
- Még feleselsz is velem? - kiáltotta az óriás, meglóbálta a fát, és Aszlán felé hajította.
Aszlán kitért előle, mellette zúgott el a fa. Elkapta Aszlán az óriás gallérját, és úgy belevágta a rét mellett levő mocsárba, hogy nyakig belesüppedt. Ordított az óriás, ahogy a torkán kifért:
- Mentsetek meg, elpusztulok!...
Aszlán rákiáltott:
- Ha el nem hallgatsz, belefojtlak!
Az óriás elhallgatott, és Aszlán visszament a mélyen alvó Mirza Mahmudhoz.
A dühös óriások várták, csak várták legkisebb testvérüket, de nem jött.
- Úgy látszik, túl sok szót veszteget a mi testvérünk ezekre a csavargókra - szólt a legidősebb fivér. - Eredj már - fordult a negyedik testvérhez -, húzd meg a fülét, azokat a jöttmenteket pedig kötözd meg és hozd ide!
A negyedik óriástestvér kitépett egy tölgyet tövestül, a vállára vetette, és kiment a rétre. Ő is már nagy messziről kiabálta:
- Hogy meritek összetipratni a rétünket? Majd megtanítalak én benneteket!
Aszlán meghallotta, elébe ment, így szólt hozzá:
- Minek kiabálsz annyira, atyámfia? Útonjárók vagyunk, nem tudtuk, hogy a ti réteteken pihenünk meg. Ha egy arany ára kárt tettünk benne, hát itt van érte tíz!
Hanem az óriás rákiáltott:
- Még feleselsz is velem?hoz, megkapta, földig hajtott egy magas fát, a hegyibe ültette, aztán elengedte a fát, és megfenyegette az óriást:
- Ha ordítozol, járhatsz még rosszabbul is!
Az óriás mind a két kezével belekapaszkodott az ágakba, hogy le ne essen, és hallgatott.
A három idősebb óriás várta, várta a fiatalabb testvéreit, de nem jöttek. Azt mondja a legidősebb óriás:
- Úgy látszik, testvéreim, valami baj lehet, hogy egyik se jön. Menjünk el együtt, nézzük meg, mi történt.
Kiment a három óriás a rétre. Aszlán elébük szaladt. A legidősebb óriás azt kérdi tőle:
- Idejött a két testvérünk, nem láttad őket?
- Látni éppen láttam. Furcsa szerzetek: ordítoznak, pörölnek, fákkal hajigálóznak.
- De hát hol vannak?
- Az egyik a mocsárban, mert belevágtam. Gyertek, megmutatom!
Az az óriás, amelyik nyakig ült az ingoványban, rimánkodni kezdett, mikor meglátta a bátyjait:
- Mentsetek meg, húzzatok ki innen!
A testvérei kitéptek egy fát tövestül, odanyújtották neki az egyik végét, a másiknál fogva húzni kezdték. Húzták, húzták, de csak nem bírták kihúzni. Akkor Aszlán odébb küldte az óriásokat, megfogta a fát, és rákiáltott a mocsárba ragadt óriásra:
- Jól megfogd a végét, mert belefojtlak!
Megijedt a legkisebbik óriás, jól belekapaszkodott az ágakba, Aszlán meg fél kézzel kirántotta az ingoványból.
Az idősebb óriások elcsodálkoztak, hogy Aszlán ilyen erős, és megkérdezték:
- Hát a másik testvérünk hol van?
- Az is olyan csúnyán ordítozott, mint ez. Felültettem a fa hegyébe. Gyertek, megmutatom!
Megmutatta nekik, melyik fán ül a másik testvérük. Az aztán, ahogy meglátta a bátyjait, rimánkodni kezdett:
- Vegyetek le hamar, elfáradt a kezem, alig bírok már kapaszkodni! Mindjárt letörik az ág, leesek, szörnyethalok!
A négy óriás megfogta a fát. Húzzák erősen, de a fa meg se rezdül, nem hajlik meg. Látta Aszlán, hogy nem tudják meghajlítani a fát, félrelökte őket, és fél kézzel földig hajlította a fát. Levette az óriást, a testvéreit meg kinevette:
- Látom, no, ma nem ettetek piláfot! Itt a két ordítozó testvéretek! Aztán máskor ne így fogadják a vendéget!
Az óriások egészen elképedtek, hogy milyen erős Aszlán. „Meg kell hívni magunkhoz ezt az embert meg a pajtását, össze kell barátkozni velük. Szükség lehet még rájuk” - gondolta a legidősebb.
- Mi öten vagyunk testvérhoz, megkapta, földig hajtott egy magas fát, a hegyibe ültette, aztán elengedte a fát, és megfenyegette az óriást:
- Ha ordítozol, járhatsz még rosszabbul is!
Az óriás mind a két kezével belekapaszkodott az ágakba, hogy le ne essen, és hallgatott.
A három idősebb óriás várta, várta a fiatalabb testvéreit, de nem jöttek. Azt mondja a legidősebb óriás:
- Úgy látszik, testvéreim, valami baj lehet, hogy egyik se jön. Menjünk el együtt, nézzük meg, mi történt.
Kiment a három óriás a rétre. Aszlán elébük szaladt. A legidősebb óriás azt kérdi tőle:
- Idejött a két testvérünk, nem láttad őket?
- Látni éppen láttam. Furcsa szerzetek: ordítoznak, pörölnek, fákkal hajigálóznak.
- De hát hol vannak?
- Az egyik a mocsárban, mert belevágtam. Gyertek, megmutatom!
Az az óriás, amelyik nyakig ült az ingoványban, rimánkodni kezdett, mikor meglátta a bátyjait:
- Mentsetek meg, húzzatok ki innen!
A testvérei kitéptek egy fát tövestül, odanyújtották neki az egyik végét, a másiknál fogva húzni kezdték. Húzták, húzták, de csak nem bírták kihúzni. Akkor Aszlán odébb küldte az óriásokat, megfogta a fát, és rákiáltott a mocsárba ragadt óriásra:
- Jól megfogd a végét, mert belefojtlak!
Megijedt a legkisebbik óriás, jól belekapaszkodott az ágakba, Aszlán meg fél kézzel kirántotta az ingoványból.
Az idősebb óriások elcsodálkoztak, hogy Aszlán ilyen erős, és megkérdezték:
- Hát a másik testvérünk hol van?
- Az is olyan csúnyán ordítozott, mint ez. Felültettem a fa hegyébe. Gyertek, megmutatom!
Megmutatta nekik, melyik fán ül a másik testvérük. Az aztán, ahogy meglátta a bátyjait, rimánkodni kezdett:
- Vegyetek le hamar, elfáradt a kezem, alig bírok már kapaszkodni! Mindjárt letörik az ág, leesek, szörnyethalok!
A négy óriás megfogta a fát. Húzzák erősen, de a fa meg se rezdül, nem hajlik meg. Látta Aszlán, hogy nem tudják meghajlítani a fát, félrelökte őket, és fél kézzel földig hajlította a fát. Levette az óriást, a testvéreit meg kinevette:
- Látom, no, ma nem ettetek piláfot! Itt a két ordítozó testvéretek! Aztán máskor ne így fogadják a vendéget!
Az óriások egészen elképedtek, hogy milyen erős Aszlán. „Meg kell hívni magunkhoz ezt az embert meg a pajtását, össze kell barátkozni velük. Szükség lehet még rájuk” - gondolta a legidősebb.
- Mi öten vagyunk testvérek, gyertek hozzánk lakni, leszünk heten - mondta Aszlánnak.
- Ha felébred az öcsém, megbeszélem vele - felelte Aszlán.
Az óriástestvérek elmentek, Aszlán meg várta, hogy Mirza Mahmud felébredjen.
No hát egyszer csak felébredt, Aszlán elmondta neki, hogy volt, mint volt, és megkérdezte tőle, akar-e az óriásoknál lakni.
- Te döntsd el, Aszlán. Ahogy mondod, úgy lesz - felelte Mirza Mahmud.
Lóra ültek, felmentek az óriásokhoz. Mind az öt testvér elébük ment. És Aszlán meg Mirza Mahmud ott maradt náluk. Együtt laktak, együtt vadásztak. Egyszer a legidősebb óriás gondolt egyet, és így szólt a testvéreihez:
- Hallgassatok ide, fivéreim, mi jutott eszembe! Ha Aszlán megharagszik ránk, mindannyiunkat megöl. Olyan erős, akár az oroszlán. Jó lenne szépszerével megszabadulni tőle.
Összedugták a fejüket az óriások, tanakodtak, hogy mint szabadulhatnának meg Aszlántól.
Egyszer volt, hol nem volt egy szegény öregasszony. Mindennap kijárt az erdőre rőzsét szedni, bevitte a városba, és eladta.
Egyszer, mikor így rőzsét szedett az erdőn, betévedt a sűrűbe. Hallja ám, hogy a közelben felüvölt egy oroszlán. Az asszony nem ijedt meg, széthajtotta az ágakat, meglátott egy tisztást, hát a tisztáson egy hatalmas oroszlán fekszik, és egy kisfiút szoptat. Az öregasszony nagyon elcsodálkozott, de gondolta, már csak megnézi, mi lesz ebből. Az oroszlán megetette a gyereket, és eltűnt a sűrűben. A kisfiú egyedül maradt.
Az asszony előjött a fa mögül, szép csöndesen odament a kisfiúhoz, és felvette az ölébe. A kisfiú megölelte, nem félt tőle, hozzásimult. Az asszony gondolkozott egy kicsit, és döntött: „Már csak nem hagyom itt az erdőben, hazaviszem.”
Attól fogva a kisfiú az öregasszonynál lakott. Ha a fiú felől kérdezgették az asszonyt, azt felelte, hogy az az ő árva unokája, Aszlánnak hívják. A szomszédok sajnálták az árvát, gyakranAszlán
Egyszer volt, hol nem volt egy szegény öregasszony. Mindennap kijárt az erdőre rőzsét szedni, bevitte a városba, és eladta.
Egyszer, mikor így rőzsét szedett az erdőn, betévedt a sűrűbe. Hallja ám, hogy a közelben felüvölt egy oroszlán. Az asszony nem ijedt meg, széthajtotta az ágakat, meglátott egy tisztást, hát a tisztáson egy hatalmas oroszlán fekszik, és egy kisfiút szoptat. Az öregasszony nagyon elcsodálkozott, de gondolta, már csak megnézi, mi lesz ebből. Az oroszlán megetette a gyereket, és eltűnt a sűrűben. A kisfiú egyedül maradt.
Az asszony előjött a fa mögül, szép csöndesen odament a kisfiúhoz, és felvette az ölébe. A kisfiú megölelte, nem félt tőle, hozzásimult. Az asszony gondolkozott egy kicsit, és döntött: „Már csak nem hagyom itt az erdőben, hazaviszem.”
Attól fogva a kisfiú az öregasszonynál lakott. Ha a fiú felől kérdezgették az asszonyt, azt felelte, hogy az az ő árva unokája, Aszlánnak hívják. A szomszédok sajnálták az árvát, gyakran vittek neki tejet. Az öregasszony meg csak járt az erdőre, rőzsét szedett, eladta a rőzsekötegeket a városban. Így éldegéltek. A kisfiú nőttön-nőtt.
Tizennégy éves korára már öles termetű volt. Se gyerek, se felnőtt férfi le nem gyűrhette a verekedésben. Mindenkit legyőzött. Az öregasszony elszólhatta magát, hogy Aszlánt az erdőben találta, mert a rossz emberek suttogni kezdtek:
- Jaj nekünk, erdei vadat tápláltunk a tulajdon romlásunkra...
És egyszer összeálltak, és elmentek panaszra a padisahhoz, hogy Aszlán mindenkibe beleköt, és az emberek félnek tőle. A padisah meghallgatta őket, és megparancsolta, hogy küldjenek el Aszlánért. Mikor Aszlán megjelent előtte, megkérdezte tőle:
- Ki fia vagy?
- A rőzseárus öregasszony unokája vagyok.
- Miért kötsz bele gyerekekbe, felnőttekbe, mindenkibe?
- Én nem kötök bele senkibe. Ők akarnak birkózni velem, és én legyőzöm őket.
Hívatta a padisah a legerősebb testőreit, és megparancsolta, hogy verekedjenek meg Aszlánnal. Aszlán egytől egyig mindet legyőzte. Látta a padisah, hogy milyen nagy erejű a fiú, és azt gondolta magában: „Ilyen pajtás kellene az én fiamnak!”
- Nem akarnál itt maradni az udvarban, Aszlán? - kérdezte tőle. - Az öreganyó magamagát is alig bírja táplálni, nálam meg jó dolgod lesz. Azt akarom, hogy légy a fiam, Mirza Mahmud pajtása.
- Szívesen itt maradok. Csak a jó öreganyó is hadd lakjon itt. Úgyis egész életében abban a düledező viskóban senyvedezett.
A padisah beleegyezett. Attól fogva Aszlán meg az öreganyó, aki felnevelte, a palotában lakott.
Mirza Mahmud és Aszlán úgy összebarátkozott, hogy egy napig se bírták ki egymás nélkül.
Egyszer tavasszal lovaglóversenyt rendezett a fiatalság. Aszlán meg Mirza Mahmud is elhatározta, hogy szerencsét próbál. Az egész város odasereglett az ünnepségre. Köztük a padisah főemberei is, az előkelők, a vezérek, a kereskedők.
A játék szabályai szerint a versenyzők a kijelölt helyre léptettek, és egy vonalba igazították a lovuk fejét. A padisah jelére majd arra a helyre vágtatnak, ahol a nézőközönség összegyűlt. Aki először odaér, az a legjobb dzsigit.
A padisah megadta a jelt, és két lovas mindjárt kivált a csoportból: Aszlán és Mirza Mahmud. Fej fej mellett száguldottak a lovak, de a végén Aszlán mégis megelőzte Mirza Mahmudot. Ő lett a győztes.
- Dzsigit, dzsigit! - kiabálta a közönség.
És piros selyemkendőt kötöttek az Aszlán lova nyakára.
Ez bizony nem tetszett Mirza Mahmudnak. Odament Aszlánhoz, és azt mondta neki:
- Hogy mertél megelőzni, te erdő fattya!
Aszlán nagyon megbántódott.
A lovaglóverseny után lakomát rendeztek a legjobb dzsigit tiszteletére. Asztalokat vittek a kertbe, a padisah szolgái jóltartották a vendégeket. Csak Aszlán nem volt sehol. Kardot, pajzsot vett magához, lóra kapott, elment.
Mirza Mahmud észrevette, hogy eltűnt Aszlán. „Minek is bántottam meg” - gondolta, és a keresésére indult, de sehol se találta. Eszébe jutott, hogy megnézi, vajon az Aszlán lova a helyén van-e, és a lovász megmondta, hogy Aszlán ellovagolt, s azt is megmutatta a padisah fiának, hogy merre. Mirza Mahmud megparancsolta, hogy neki is nyergeljenek lovat. Lóra kapott, és nyargalt Aszlán után.
Aszlán közben mind messzebb jutott a várostól. Észrevette, hogy elfáradt a lova, gondolta, megáll, megpihenteti. Egyszerre porfelhőt látott az úton, lódobogást hallott.
„Biztosan engem üldöznek” - gondolta.
De csak Mirza Mahmud volt az. Odarúgtatott Aszlánhoz, és így szólt:
- Bocsáss meg, barátom! Soha többet nem sértelek meg. Gyere haza!
- Nem, Mirza Mahmud, nem való vagyok én a padisah fiához. Nem megyek vissza többet a palotába.
Akárhogy kérlelte Mirza Mahmud, a büszke fiú hajthatatlan volt. Akkor aztán Mirza Mahmud azt mondta:
- Ha te nem jössz vissza, én se megyek vissza, veled tartok.
- Nem illik neked egy erdei fattyúval kószálni a világban. Te a padisah fia vagy, és magad is padisah leszel.
Mirza Mahmud sírva fakadt, és azt mondta Aszlánnak:
- Hát akkor vedd el a kardomat, és vágd le a fejemet, de én akkor se tágítok tőled. Ahova te mégy, odamegyek én is.
Így aztán kettesben mentek tovább. Lovagoltak egy nap, lovagoltak két nap. Látja Aszlán, hogy Mirza Mahmud el-elbólint a nyeregben. Épp egy selyemfüvű rét mellett lovagoltak.
- Fáradt vagy, Mirza Mahmud - szólt Aszlán -, meg a lovaknak is ideje megpihenni. Álljunk meg itt ezen a réten, hadd legeljenek a lovak, te meg feküdj le aludni. Én majd őrködöm.
Úgy is tettek. Nem tudták, hogy az a rét öt testvéré, öt óriásé. Ősszel erről a rétről kaszálták a füvet a lovaiknak az óriások.
Az öt óriás háza a hegyen volt. Meglátták, hogy idegen lovak legelnek a rétjükön, és haragra lobbantak. Szóltak a legfiatalabbnak:
- Eredj már, kötözd meg azokat a pimasz fickókat, akik ott dúlják a rétünket, és hozd ide őket, hadd lássuk el a bajukat!
A legfiatalabb óriás kitépett tövestül egy nagy fát, a vállára hajította, és kiment a rétre.
Ahogy meglátta Aszlánt és Mirza Mahmudot, már messziről rájuk kiáltott:
- Hé, ti léhűtők, hogy meritek a mi rétünkön legeltetni a lovatokat!
Aszlán meghallotta a nagy kiabálást, és azt gondolta magában: „Ha Mirza Mahmud felébred, megijed” - és elébe ment az ordítozónak. Ahogy közelebb ér, látja ám, hogy micsoda rettenetes óriás az: a feje a felleget veri, a vállán egy egész szálfa. De nem ijedt meg.
- Miért kiabálsz, atyámfia? Ha egy arany ára kárt csináltunk neked, hát itt van érte tíz, csak ne pörölj!
- Még feleselsz is velem? - kiáltotta az óriás, meglóbálta a fát, és Aszlán felé hajította.
Aszlán kitért előle, mellette zúgott el a fa. Elkapta Aszlán az óriás gallérját, és úgy belevágta a rét mellett levő mocsárba, hogy nyakig belesüppedt. Ordított az óriás, ahogy a torkán kifért:
- Mentsetek meg, elpusztulok!...
Aszlán rákiáltott:
- Ha el nem hallgatsz, belefojtlak!
Az óriás elhallgatott, és Aszlán visszament a mélyen alvó Mirza Mahmudhoz.
A dühös óriások várták, csak várták legkisebb testvérüket, de nem jött.
- Úgy látszik, túl sok szót veszteget a mi testvérünk ezekre a csavargókra - szólt a legidősebb fivér. - Eredj már - fordult a negyedik testvérhez -, húzd meg a fülét, azokat a jöttmenteket pedig kötözd meg és hozd ide!
A negyedik óriástestvér kitépett egy tölgyet tövestül, a vállára vetette, és kiment a rétre. Ő is már nagy messziről kiabálta:
- Hogy meritek összetipratni a rétünket? Majd megtanítalak én benneteket!
Aszlán meghallotta, elébe ment, így szólt hozzá:
- Minek kiabálsz annyira, atyámfia? Útonjárók vagyunk, nem tudtuk, hogy a ti réteteken pihenünk meg. Ha egy arany ára kárt tettünk benne, hát itt van érte tíz!
Hanem az óriás rákiáltott:
- Még feleselsz is velem?hoz, megkapta, földig hajtott egy magas fát, a hegyibe ültette, aztán elengedte a fát, és megfenyegette az óriást:
- Ha ordítozol, járhatsz még rosszabbul is!
Az óriás mind a két kezével belekapaszkodott az ágakba, hogy le ne essen, és hallgatott.
A három idősebb óriás várta, várta a fiatalabb testvéreit, de nem jöttek. Azt mondja a legidősebb óriás:
- Úgy látszik, testvéreim, valami baj lehet, hogy egyik se jön. Menjünk el együtt, nézzük meg, mi történt.
Kiment a három óriás a rétre. Aszlán elébük szaladt. A legidősebb óriás azt kérdi tőle:
- Idejött a két testvérünk, nem láttad őket?
- Látni éppen láttam. Furcsa szerzetek: ordítoznak, pörölnek, fákkal hajigálóznak.
- De hát hol vannak?
- Az egyik a mocsárban, mert belevágtam. Gyertek, megmutatom!
Az az óriás, amelyik nyakig ült az ingoványban, rimánkodni kezdett, mikor meglátta a bátyjait:
- Mentsetek meg, húzzatok ki innen!
A testvérei kitéptek egy fát tövestül, odanyújtották neki az egyik végét, a másiknál fogva húzni kezdték. Húzták, húzták, de csak nem bírták kihúzni. Akkor Aszlán odébb küldte az óriásokat, megfogta a fát, és rákiáltott a mocsárba ragadt óriásra:
- Jól megfogd a végét, mert belefojtlak!
Megijedt a legkisebbik óriás, jól belekapaszkodott az ágakba, Aszlán meg fél kézzel kirántotta az ingoványból.
Az idősebb óriások elcsodálkoztak, hogy Aszlán ilyen erős, és megkérdezték:
- Hát a másik testvérünk hol van?
- Az is olyan csúnyán ordítozott, mint ez. Felültettem a fa hegyébe. Gyertek, megmutatom!
Megmutatta nekik, melyik fán ül a másik testvérük. Az aztán, ahogy meglátta a bátyjait, rimánkodni kezdett:
- Vegyetek le hamar, elfáradt a kezem, alig bírok már kapaszkodni! Mindjárt letörik az ág, leesek, szörnyethalok!
A négy óriás megfogta a fát. Húzzák erősen, de a fa meg se rezdül, nem hajlik meg. Látta Aszlán, hogy nem tudják meghajlítani a fát, félrelökte őket, és fél kézzel földig hajlította a fát. Levette az óriást, a testvéreit meg kinevette:
- Látom, no, ma nem ettetek piláfot! Itt a két ordítozó testvéretek! Aztán máskor ne így fogadják a vendéget!
Az óriások egészen elképedtek, hogy milyen erős Aszlán. „Meg kell hívni magunkhoz ezt az embert meg a pajtását, össze kell barátkozni velük. Szükség lehet még rájuk” - gondolta a legidősebb.
- Mi öten vagyunk testvérhoz, megkapta, földig hajtott egy magas fát, a hegyibe ültette, aztán elengedte a fát, és megfenyegette az óriást:
- Ha ordítozol, járhatsz még rosszabbul is!
Az óriás mind a két kezével belekapaszkodott az ágakba, hogy le ne essen, és hallgatott.
A három idősebb óriás várta, várta a fiatalabb testvéreit, de nem jöttek. Azt mondja a legidősebb óriás:
- Úgy látszik, testvéreim, valami baj lehet, hogy egyik se jön. Menjünk el együtt, nézzük meg, mi történt.
Kiment a három óriás a rétre. Aszlán elébük szaladt. A legidősebb óriás azt kérdi tőle:
- Idejött a két testvérünk, nem láttad őket?
- Látni éppen láttam. Furcsa szerzetek: ordítoznak, pörölnek, fákkal hajigálóznak.
- De hát hol vannak?
- Az egyik a mocsárban, mert belevágtam. Gyertek, megmutatom!
Az az óriás, amelyik nyakig ült az ingoványban, rimánkodni kezdett, mikor meglátta a bátyjait:
- Mentsetek meg, húzzatok ki innen!
A testvérei kitéptek egy fát tövestül, odanyújtották neki az egyik végét, a másiknál fogva húzni kezdték. Húzták, húzták, de csak nem bírták kihúzni. Akkor Aszlán odébb küldte az óriásokat, megfogta a fát, és rákiáltott a mocsárba ragadt óriásra:
- Jól megfogd a végét, mert belefojtlak!
Megijedt a legkisebbik óriás, jól belekapaszkodott az ágakba, Aszlán meg fél kézzel kirántotta az ingoványból.
Az idősebb óriások elcsodálkoztak, hogy Aszlán ilyen erős, és megkérdezték:
- Hát a másik testvérünk hol van?
- Az is olyan csúnyán ordítozott, mint ez. Felültettem a fa hegyébe. Gyertek, megmutatom!
Megmutatta nekik, melyik fán ül a másik testvérük. Az aztán, ahogy meglátta a bátyjait, rimánkodni kezdett:
- Vegyetek le hamar, elfáradt a kezem, alig bírok már kapaszkodni! Mindjárt letörik az ág, leesek, szörnyethalok!
A négy óriás megfogta a fát. Húzzák erősen, de a fa meg se rezdül, nem hajlik meg. Látta Aszlán, hogy nem tudják meghajlítani a fát, félrelökte őket, és fél kézzel földig hajlította a fát. Levette az óriást, a testvéreit meg kinevette:
- Látom, no, ma nem ettetek piláfot! Itt a két ordítozó testvéretek! Aztán máskor ne így fogadják a vendéget!
Az óriások egészen elképedtek, hogy milyen erős Aszlán. „Meg kell hívni magunkhoz ezt az embert meg a pajtását, össze kell barátkozni velük. Szükség lehet még rájuk” - gondolta a legidősebb.
- Mi öten vagyunk testvérek, gyertek hozzánk lakni, leszünk heten - mondta Aszlánnak.
- Ha felébred az öcsém, megbeszélem vele - felelte Aszlán.
Az óriástestvérek elmentek, Aszlán meg várta, hogy Mirza Mahmud felébredjen.
No hát egyszer csak felébredt, Aszlán elmondta neki, hogy volt, mint volt, és megkérdezte tőle, akar-e az óriásoknál lakni.
- Te döntsd el, Aszlán. Ahogy mondod, úgy lesz - felelte Mirza Mahmud.
Lóra ültek, felmentek az óriásokhoz. Mind az öt testvér elébük ment. És Aszlán meg Mirza Mahmud ott maradt náluk. Együtt laktak, együtt vadásztak. Egyszer a legidősebb óriás gondolt egyet, és így szólt a testvéreihez:
- Hallgassatok ide, fivéreim, mi jutott eszembe! Ha Aszlán megharagszik ránk, mindannyiunkat megöl. Olyan erős, akár az oroszlán. Jó lenne szépszerével megszabadulni tőle.
Összedugták a fejüket az óriások, tanakodtak, hogy mint szabadulhatnának meg Aszlántól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése