362. mese

A möndölecskék. (Szavak száma: 1624)

Ecczö’ hó vót, hó nem vót, hetethét országon, még azon is tul vót egy szegény özvegy asszony, annak vót három legén fia, de hogy szegények vótak, hát égynek mindég é kelött mönni szógá’ni. Legelőbb is emőnt a nagyobbik fiu, s a miko mönne mönne hetethét orszá­gon, még azon tul is, talál egy öreg embört. Hogy hát talál egy öreg embört, e megszólittsa őtöt: Ecsém uram, mi járásbali? azt feleli a fiu: En edös apám, szógá’ni indutam. En pedig éppen szóga keresni! Ahajt megfogaggya a fiut a möndölecskék (juhok) mellé.

Rögge, mikó megindul véllök, meghaggya az öreg, hogy azokot ne hajtsa, ne téröngesse, csak mönnyön, möndögejjön mind utánnok, met azok magokra is szép csöndösön ellegelésznek.

Megindittsa a fiu a möndölecskéköt; legelőbb is érnek egy gyönyörüségös szép rétet, ő csak mönt, möndögélt utánnok, a mind meghatta vót neki az öreg embör; azután egy sebös fojó­vizhöz érköznek, körösztü, mönnek réta a möndölecskék, de ő nem mert beél mönni a nagy vizbe, henem ott kerü’te a vizet, hát a möndölecskék magoktó’ visszajöttek, átal a vizön, ő pedig kapta magát, estére haza hajtotta. Azt kérdi tőlle az öreg embör: No édös fiam, beszéld e neköm, hó jártál a möndölecskékkel? - En édös apám csak möntem möndögeltem utánnok, hát azok möntek esőben is egy nagy sijáttságra, onnét erköztek egy nagy sebös fojóvizhöz, azon a nagy vizön körösztü’ möntek, én pedig innet marattam, mett nem mertem belémönni a nagy vizbe! Hogy ezt beszéli a szegén fiu, hát azt mongya neki az öreg: Nó édös fiam, én tégödöt eleresztlek, mett látom, hogy nem szógá’ni való legén vagy. Ahajt szepön fizetés nélkül eleresztötte.

Emönyön biz ő nagyszomorán haza. Hogy haza mönyön, hát azt kérdi tölle a más két testvére: No édös bátyánk, hat mit szógála? Hm mit szógá’tam? mönnyetök ê tük is, megtuggyátok.

No jó’ van! Emönyön a közbeeső is szógálatot keresni, hát éppen ahoz a gazdához szegődik bé, ő is ugy jár mind a nagyobbik, s egy nagy sömmivel haza mönyön. Hogy haza mönyön hát, kerdi a küssebbik testvére: No hát édös bátyám! kied mit szógála? Hm! mit szó’gátam? mönny e, tés is megtudod.

No jó’ van! Emönyön biz ő is, hogy poróbá’jon szöröncsét; a miko mönne, mönne, hát ő is éppen aval az öreggel találkozik, bészegődik hézza esztendőre a möndölecskék mellé, s az öreg megmongya neki is, hogy csak mind utánnok mönnyön, suhutt töllők e ne maraggyon.

Rögge fö’tarisnyál az öreg a pajtábó’ kiereszti a möndölecskéköt, megindunak, a fiu is mind nyomró’ nyomra mönyön utánnok; hát a möndölecskék legelőbb is érnek egy szép ződ sijátt­sá­got, körösztü’ mönnek azon szép lassan legelészve, s elérnek egy sebös fojóvizet, körösztü’ mönnek azon is a möndölecskék, utánnok a legénke is belé mönyön; de mihejt belémönyön a vizbe, écczöribe az a sebös viz ugy lesorvassza rólla a gúnyát, húst, mindönt, hogy a miko kiért a túsó martra, csupán a csontya s a bőre vót megmaradva. A hogy kiért a túsó martra hát, a möndölecskék visszafordunak, ahajt csak fúni kez’nek rea, écczöribe még külömb teste lössz, mind a mijen vót. Esmet megindunak elől a möndölecskék, hát érnek egy nagy rétet; de azon a rétön ojan nagy fü van, hogy kaszá’ni is lehetött vóna, még is ott a marhák ojan soványok vótak, hogy a szél szinte efútta őköt; onnat möntek a möndölecskék egy más rétre, hat ott ugy nincs mit ögyenek a marháknak mind a kopacz fődön, mégis ojan köverek, mind a gyurott háj; onnat möntek a möndölecskék egy nagy erdőbe, hát ott mindön fán ojan keserves sirás rivás vagyon, hogy! Nözi, nözi, hogy miféle nagy sirás lehet az? hát mindön ágon égy-égy csóré verébfiu vagyon, ott sirnak rinak. Onnat is tovább möntek möndögéltek a mön­dölecskék, mig egy nagy kerthöz juttak, hát kétfelől a kertön két kutya ugy marakodik, hogy a hob szakadva szakad a szájokbó’, még sem tuggyák egymást bántani. Tovább möntek a möndölecskék, mig egy nagy tóhoz értek, hát lássa, hogy egy asszonyembör a tóban egy kalánnyal valamit a vizbő’ mind csak meröget, de még sem tuggya soha kimerni. - Onnat elébb möntek a möndölecskék, hogy előbb möntek, lássa, hogy egy patakba mijen szép tiszta kiristáj viz foj; ő hogy erőssen meg vót szonnyulva, hát innya akart belőlle, de gondôta magába, hogy annak a fôrása még sokkal szöbb lehet; ő bizon êmönyön a fôrására, hát lássa, hogy egy döglött büdös kutyának a szájábó’ buzog a viz, ahajt ugy megijett, hogy egy csöppött sem iszik belőlle. Innét möntek a möndölecskék egy kertbe, de ez a kert ojan csuda szép vót, hogy annál szöbbet emböri szöm még soha sem látott, külömbné’ külömb virágok nyiltak benne, még is a möndölecskék egy virághoz sem nyultak, csak ötték a ződ füvet. Hogy ötték a ződ füvet hát, ő is leül egy szép virágos fának az árnyékába, hogy falatozzon egy kicsit, ecczö’ csak lássa, hogy egy szép fejér galamb előtte repdös, ő bizon kapja magát, vót neki egy kicsi mordájja, hézza lő a galambhoz, egy tollát le is lövi, aval êfut a galamb, ő fő’vöszi a tollat, belé töszi a zsebibe.

Megindunak azonba a möndölecskék haza fele; ő is utánnok mind mönt möndögélt, mig éppen haza érköztek.

Hogy haza érköztek hát, azt kérdi tölle az öreg embör: No fiam, hát jól jártak-e a möndö­lecskék? azt feleli a fiu: Jól jártak bizon, mett neköm écczö’ sem kellött téröngetnöm, csak éppen mönnöm utánnok. Hogy azt mongya, hát azt kérdi még az öreg embör: No fiam, beszéld el, hó jártál a möndölecskékkel? Ahajt beszélni kezdi, hogy esőbben is möntek a möndölecskék egy szep ződ siáttságra, azután egy sebös fojóvizön átmöntek, no csak mind êbeszéli, hogy ő hó járt, mêre járt vellök. Hogy ebeszéli, hát azt mongya az öreg: Édös fiam, ládd-é, az a gyönyörüseges szép ződd siáttság, a hova legelőbb möntél a möndölecskékkel, a te eddig való éfiuságodat jelenti; a viz, a mejikön körösztü’ möntél: a bünmosó életvize; hogy róllad mind a gunyádat, mind a husodat lesorvasztotta, ez azt jelenti, hogy a te eddig való büneidöt lemosta; hogy a túsó marton a möndölecskék reád futtak, s azután még sokkal frissebb testöd lén, ládd-e fiam, ez azt jelenti, hogy mivel a szönt hüt, az életvize, a lelködöt egésszen átaljárta s a te büneidbő’ kitértél, hát egessz lelkedbe ujraszülettél; azok a möndö­lecskék, a kik reád futtak, az angyalok s a kegyös jó tanottók; azok a marhák, kik a kövér fübe is soványok vótak, azt jelentik, hogy ezön a világon a fösvények nagy bőségbe vannak, de magoktól is sajná’ják az ételt; azok a más világon is nagy bőségbe lösznek, elég ételök, italok lössz, ösznek, isznak, de azé’ mégis örökké ehök, szonnyak lösznek? azok a marhák, kik a kopaczon is jól öttek, attól is jó kövérök vótak, azok azt jelentik, hogy a kik a világon a kicsiből is attak a szegénnek, a magok testököt sem sonyorgatták étlen, szonnyan, azok a más világon kicsi eledelből is jóézü falatot ösznek, soha sem ehöznek, nem szonnyulnak meg; hogy az erdőn ojan keservösen sirtak a madárfiak, e ládd-é édös fiam, azt jelenti, hogy a mej anyák ezön a világon nem körösztö’tetik meg gyermökeiköt, hanem ugy étemettetik, a más világon azok örökké sirnak rinak; hogy két kutya egy kertön átal ugy marakodott, ez azt jelenti, hogy a kik ezön a világon az atyafiak közül ugy virrognak, pölleködnek a jószág fölött, a más világon is örökkétig veszeködnek, de soha éssze nem férhetnek; hogy egy tóba egy asszony­embör ojan erőssen halászott valamit egy kalánynyal, még sem tutta kifogni, ez azt jelenti, hogy a ki ezön a világon a tejbe vizet tő’t, s ugy aggya e másnak, az a másvilágon fojvást egy tóba lössz, s ott egy kalánynyal örökké halász, hogy valahogy a viz közül válassza ki a tejet, de soha sem tuggya; hogy egy szép tiszta patakot láttál, de abbó’ nem ittál, hanem a fôrásra möntél, hol egy döglött kutyának a szájábó’ foj ki a viz, ládd-e édös fiam, az a szép tiszta patak vize jelenti a papok szép predikáczióit, szönt imáttságait, a kutya pedig, a kiből foj a szép viz, a papokot jelenti, a kik kegyös, bőcs tanittásokat tösznek, de magok nem tartsák meg; a kert pedig, a mejikbe bémöntetök, az a mennyország; a kik ezön a világon bün nélkül élnek, a más világon egy ojan szép kerbe mönnek.

De most azt kérdöm, édös, fiam! meg tudod-é bizonyittani, hogy te jártál abb’ a kerbe is? A fiu csakhamar kivöszi a tarisnyájából a fejér galambtollat, od’aggya: nézze öreg atyám, ezt éppen ott lőttem egy fejér galambból. Az öreg evöszi a galambtollat s azt mongya neki: Ládd‑e, fiam, az a fejér galamb én vótam, én mindönkó vigyáztam reád, egész utadba fojvást möntem utánnad, örökké szömmel tartottam, hogy mit cselekszöl? ládd-é az Isten is igy mönyön titkon az embörrel, hogy láthassa, ki mit cselekszik; hogy te egy tollát kilőtted a galambnak, az az én egyik ujom, csak nözd meg, hogy nincs itt; nözi, hát oda van az öregnek a kicsi uja! ahajt csak oda töszi az öreg a tollat, reá fu, hát écczöribe fáinul oda csinálódik.

De má’ bétőt vót az esztendő, me - hogy szót egybe keverjek - akko csak három nap vót egy esztendő. - Azt mongya az öreg a küs szógának: No fiam, immá’ bétőt az esztendő, hocczide a tarisnyát, aval elereszlek! de esőbben azt kérdöm tölled: inkább a mennyországot választod-e, vaj pedig annyi arannyat, a mennyit ebirhatsz haza? A fiu azt feleli réa: Neki nem kell aranny, csak hogy mennyországba mehessön. Az öreg écczöribe megtő’t egy zsákot neki aranynyal, fő’töszi a hátára, aval ebocsátotta.

A fiu pedig hogy a gazda ajándékát szépön megköszönte, fogja magát, emönyön haza a zsák aranynyal, de ojan hat ökrös gazda lössz belőlle, hogy az egéssz faluba, de még a vidékbe is csak egy láb sem vót hézza hasonló; feleségöt is kapott egy derék jó leánt, ojan szépöt, mind egy virágszál; még a mái nap is él, ha meg nem hót. Hónap lögyön a kietök vendégök.