Az apám lakadalma. (Szavak száma: 1422)
Ecczer
csak azon veszem eszre magamot, hogy hát apám házasodni akar, s anyámot meg
akarja venni. - Azt mongya nekem apám: Eriggy a malomba, s őrless a lakadalomra
kenyérnek valót! - Rajta szegén! kapom én frissen magamot, mind eme könnyű
fickó, keresek egy átalvetőt, fel, viszek a hijjuba három tarisnyát, s megtőtök
kilenc surgyét ojan dalnoki búzával, mind a makk, s mind a kilencet ecczerre
vállamra billentem, s kiviszem a szekérre. Kivezetem az ökrököt, s bé akarom
fogni, de hát egyik sem tanál a régi hejjire, fogom a csást hócsból, a hócsost
csából s úgy jól tanál. Poróbálom a járompálcát, s hát nem tanál a hejjire;
dugom egyik hejjett a lapát nyelit, másik hejjett a kötőrudat s úgy jól van a
dolog.
Elmenyek
a malomba, s mikor odaérek, megállíttom az ökrököt, felütöm az ostor nyelit
előttik a fődbe, nehogy megindujjanak; magam pedég bémenyek a malomba, hadd
hijjam a mónárt, hogy a buzát segíttsen béhordani.
Egyetlen
egy lelket sem kaptam benn a malomba. Nezek széjjel az ágy alá, s a pest megi,
s hát látom, hogy a ződ kancsó nincs ott a szegen; abból megtuttam, hogy a
malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immán ha ennibe van, szép békességesen
haza várom; de eszembe jut, hogy nem igen szokása haza sietni, s a mig eléjön,
én addég meg se őszülhetek, - osztág az ökröknek es bajosocska esztendőről
esztendőre várakozni, mett nem es hoztam vót nekik, mit enni aggyak. Utánna
iramodom hát sebess kutyafuttába ki a bérczre, s hát ott szimatol a bokrok
között! vágok egy istenes jó husángot, kosztolni kezdem két ódalba, a hogy csak
tőllem lehetett; még ecczer jól neki huzom a husángot, s a mig rea sójtottam
vóna, hallom messzüről, hogy megzerdül oda bé a vőgybe, s hát ugy őröl, ugyan
zakatol: eppen az én buzámot járta.
Hogy
a bérczről hamarébb leérjek a vőlgybe, neki fekvém s béhingerődzém az ódalon;
utánnam a mennyi csutak: megkévánták töllem az üdőtőtést. Nekik nem lett belé
semmi bajik; én es csak egy kicsiddég üttem belé az arromot egy lágy
tehenganyéjba, de nem mártottam fel onnét egészen, még ott es elég maratt a
hejjin; több baja lett annak a szegén fejér lónak, a mik ott eddegelt az ajjba,
met a töllünk ugy megijett, hogy a lábára szoritott nyüggel együtt kifutott a
világból, s még nem jött vissza ez napságig.
Hezza
dörgölgetém az arromot a gyephez, mind a tyuk szokott, s elmenék, hadd lássam,
az ökrök nem mentek-e el az álló hejjikről; a hát az én ostornyelem oda fogont
a fődbe, s akkora fa nőtt belőlle, mind a barassai nagy torony; de anyi fiát
kőtöttek belé a seregéjek, hogy azoknak a csárrogásától a malomzugás nem
hallott. Bezzeg megörvendék neki; gondolám hogy most fogok seregéjfiát eleget!
Jól tuttam hágdosni, a hogy csak kellett: felhágok a fára, dugom a kezemet, s
hát nem tér bé a likba, próbálom a fejemet, s hát jól bétér! teli szettem a
keblemet seregéjfiuval. Ki akartam buni a likból, de hát én nem térek ki? haza
futok, elviszem a ródaló féjszit, s kivágom onnét magamot. De nem tuttam
leszállani, met a fa vastagocska vót, s a fejem es szédült, hanem kiátottam a
mónárnak, hogy vegyen le; a mónár azt gondolta, hogy az a bajom, hogy
megehültem, s nekem a fiától mónárpogácsát küdött. De én a fiunak ojan erőss
ludméreggel montam meg, hogy nem efféle bajom van, hogy az ecczeribe elfutott,
s hozott egy véka korpát, azt nekem egy koszt végin felnyujtotta. Én kötelet
sodorék belőlle, ojant, hogy a malomkövet es fel lehetett vóna vélle akasztani;
próbálám, leér-e a fődig, de hát egyrét nem éri; fogom kétrét, s hát ojan jól
leér, hogy még a fődön meghajlik. Ereszkedni kezdek le rajta, de egy féreg ott
fenn, a hol egy ághoz megköttem vót, elkerczelte, s én kötelestől lecseppentem.
De míg a fődre érnék, addig a seregéjfiak a kebelembe megtolvasottak,
szárnyikra kőtek, s engem repitteni keztek. Mikor az Ó felett repültünk, valami
asszonyok ott az Óton rongyát mostak, s kiátozni keztek felém: Mi a tüzes gutot
csinál az a gyermek, hogy ugy tud repülni? ha leesik, eppen az Ótba szottyan, s
beléhal! Láttam, hogy mind felém neznek, de a seregéjfiak csarrogásától nem
tuttam tisztán kivenni, mit kiátnak; azt gondoltam, azt kiáttság, hogy óggyam
meg az ingem derekát. Én az ingem derekát kiszabadittám a harisnyám szijja
alól; aval a seregéjfiak ecczerre a kebelemből mind kiduvadának, nekem amennyi
szárnyam, mind elrepüle, s én az Ótnak köllősközepibe belécsubbanék.
Csubbanásommal az Ótat ugy kicsapám az árkából, hogy az egésszen kiloccsant a
hegy ajjáig; de mikor az árkába visszatakarodott egy kicsi héjjával, a mit egy
gidófalvi szonnyu komondor lecselt fel belőlle, annyi hal maradt künn utánna,
hogy a hejjet Mánástól Dobojig, s Árkostól Angyalosig, mind ellepte - még a
Szépmezőt es egészen. No, ott vót hal elég! Tizenkét bihalszekér egy hétig mind
örökké hordotta, soha meg nem szünt, még sem tutta megkezdeni; de mene egy csóré
czigánpurdé Kőröspatakról, mind felszede a pendejjibe, s elvivé.
Eszembe
jut, hogy engem nem jászodni küttek vót, hanem őrölni; elindulok arrafelé, a
hol az ökrök vótak, hadd lám, micsinálnak? nem mentek-e el hejjikről? Sokáig
mentem, úgy, hogy megfárattam belé. Látok a réten egy lovat, s reagondolom,
hogy: ezen könnyen oda jutok, a hova kell. Utanna indulok, de hát ő engem nem
vár meg. Fogom a farkát, egyet fordíttok rajta, s magammal szembe állíttom, s
mondom neki amugy mirgyilusoson: Hó! megájj, pityigangos! ne légy ojan jeszke!
Megértette a jó szót s megállott, mind a czüvek. Megnyergelém a szürkét,
felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán, egy lőtőn ki, s egy hágón bé, hogy a
főd es szakatt utánnam.
Egy
hejt egy szőllő alatt menék el, s annak a kerittésin belől sok szép ért gyümőcs
vót. Megállittám a szürkét, leszállék a barnáról, s megkötém a sárgát a
gyépühöz; próbálom, hogy béhágjak, de nem tudék; megmarkolám a hajamot, s
annálfogva bélódittám magamot. Rázni kezdem a szilvát, hull a dió, szedem a magyarót;
s teli rakám a keblemet.
Erőss
meleg vót, meg vótam szonnyulva, hogy majd megepettem. Látom, hogy ott nem
messze vadnak valami aratók, s kérdem, hol kapnék itt vizet valahol? Azok nekem
megmutattak nem messze egy forrást. Oda menyek, de hát béfagyott! eleget
akartam a jeget a sorkammal vaj kővel betörni, de nem lehetett, mett a jég
lehetett egy araszos; hanem kapám a fejemről a koponyámat, s könnyen betörém
vélle a jeget vizet meritték velle s amugy jót ivám.
Elmenék
a gyepühöz, hajamnál fogva kilódittám magamot az utra; elódám a szürkét,
felülék a barnára, s úgy elvágtaték a sárgán egy lőtön ki, s egy hágón bé, hogy
ugyan lógott a hajam belé. Egy hejt találék két embert; mikor meghalattam vóna
őköt, utánnak azt kiáták: Te fiu, hova lett a fejed? Tapasztom a fenekem, s hát
nincs ott a fejem! vissza én aval sebess kutytroppba a forráshoz; de hát mit
látok! az én koponyám magát nállam nélkül megunta, s neki csak annyi esze vót,
hogy mindekutánna ott felejtettem, magának sárból nyakat, kezet, derekat, lábat
csinálatott, s a jégen sikolándva kaptam meg. Én es meglehetősöcskén tuttam
sikolándani; eleget sikolándottam utánna, de ő jobban tudott, mind én, nem
tuttam semmi letteképpen megfogni. Uram isten, mi tevős legyek! merőbe
megjettem, hogy fejem nélkül kell csakugyan maradnom. De eszembe juta valami, s
mondám magamba: hadd el, koponya, ne vesd magad, mett engem nem vágsz ki!
csakhamar sárból egy agarat csinálék, neki uszittám a koponyának, s az egy
miczre elfogá, s szépen előmbe hozá: én elvém, feltevém, menék a gyepühöz,
hajamnál fogva kilódittám magamot; elódám a szürkét, felülék a barnára, s úgy
elmenék a sárgán egy lőtön ki, s egy hágón bé, mind a madár.
Mikor
a malomig értem, ott veszem eszre, hogy engemet apám otthon nem győzött várni,
keresésemre indult, s hogy nem kapott, siratni kezdett nagy jajszóval: Jaj
lelkem, fiam, hova lettél? jaj, jaj, miétt es küdélek el csak magadra! jaj,
lelkem, fiam, most vége neked, valahol elpusztultál! - A mennyit engem apám
életembe szidott, s korholt, soha sem hittem vóna, hogy engemet ugy tuggyon
sajnálni. Hogy láttam, mi baja van, még távurról hezza szóllottam: Ne busujjon
kjed egyet es apám uram, mett itt vagyok! rossz féjszi nem vesz el!
Meghoztam
szegény apámnak a lelkit. A zsákokat a liszttel szekérre raktuk, haza mentünk,
s az apám lakadalmát fáinosan meginnapoltuk. A menyasszony anyám vót, s a
menyasszonytánczot legelőbb én jártam el vélle, s azután jött a szer másokra.
Mikor a lakodalomnak vége lett, mások mind eltakarottak, s mü otthon marattunk
csak magunkra: s maig es élünk, ha meg nem hótunk!
Én
még azután egy esztendőre lettem, mert apámnak igazi törvényes fia vagyok;
szépen felcseperettem, s ügyes legén lett belőllem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése