Dióbél
királyfi XXIV. rész Nádországomban (Szavak száma: 706)
Nagyon
rajtafeledkeztem a Cipóhalom tövében a diófáinkra, ahogy ott feketéllettek a
napszállat piros tüzében. De Tilinkó megrángatott: - Ne nézselődj olyan soká,
hanem dzserünk a tanyánkra, mert ránk estellik. Setítben pedig nem jó a nád
közt járni, mert a vízsnek nincs gerendája.
Nádkévékből
volt összerakva a tanyánk, nem volt bezárva az ajtaja, mert nem is volt neki
ajtaja. Ugyan mi csuknivalója volna a nádi embernek? Széna a nyoszolyája,
gyephant az asztala, bogrács a konyhája, egyebet nem tartogat a gunyhójában.
-
Hát most már mit ennél, édes mézsem? - sürgött-forgott körülöttem Tilinkó. -
Van ám itt miben válogatni, nem úgy, mint segény helyen. Főzzsek-e
harmatkásalevest, süssek-e halcsíkot? Van itt sajt is, van itt túró is,
cserébe adták a malajdoki pástorok darutollért! Sereted-e a sulymot? Különb
ízse van annak, mint a gestenyének. Mikor ettél földimodzsorót? Azs ám csak a
finom csemege. Sedret is tud egy helyen azs öreg Tilinkó, majd megtalálod azst
te is. Esünk mink még rántott vízsityúkot is, de majd csak sátoros ünnepen. Hát
még a mézsesdzsökér, amit minden ezsredik ember se tud, hogy micsoda! Olyan
annak a levele, mint a nádnak, de a virága olyan, mint a sekfűnek. Attól
tartok, ha azs ízsire rákaps, meg se esed majd az édestormát. Pedig azs is jó
étel ám annak, aki sereti.
Ilyen
bőséges koszton éltünk mink ezután mindig. Nádország nem hagyja éhen veszni a
maga lakóit.
Aludni
is aludtam olyan jóízűt, hogy olyant gyermekkorom óta se.
Melegük
volt már a szúnyogoknak, mikor másnap fölrázott Tilinkó: - Talpra, Dióbél! Azs
után láss, amiből éls. Ismerd meg Nádorságnak minden sögit-zsugát.
Nem
egy napra való munka volt az. Hetek teltek abba, míg kitanultam, hol mi lakik.
Ahol a gyapjúsás ingatja ezüstös fejét, ott nincs semmi más. Az meg nem tűr
maga közt még csak egy szál mohot se. Bezzeg nem olyan kevély a virágos káka.
Az szépen összeszövetkezik az ernyős kollokánnal, még a csillaghúrt is
beeresztik maguk közé. Pedig az el nem ereszti, amit egyszer megfog. Ahol a
békatutaj úszik, ott van a békák országa, noha ők mindenfelé elutazgatnak, mert
nagyon szeretnek világot látni. Van nekik konyhakertjük is: ők vetik a
békalencsét. Hínár úszkál az alatt, nem való ott járni, csak a gólyának.
Gémnek, darunak, szárcsának, vadlúdnak, mindnyájának megvan a maga faluja
Nádországban, s mind megfizeti az nekünk az adót. Tilinkó a végrehajtó: ő
tudja, melyik mikor költ, melyiknek mikor ízesebb a húsa.
Nekem
meg az volt a dolgom, hogy a télire való eleséget begyűjtsem. Az se kicsiség
ám: számon tartani, melyik magot, melyik gyökeret mikor kell szedni, mikor
szárítani, mikor csomóba kötni, mikor szellőztetni. Nem tréfadolog ez:
Nádországban élesebb a foga a télnek, mint odakint.
Féltem
is egy kicsit első esztendőben, kérdeztem Tilinkót:
-
Hogy telelünk itt ki, édes gazdám?
-
Ne félj te attól, lelkem dzserekem! Akkor les itt csak sép világ, mikor
legjobban furulyázsik a sél a nádon. Még táncsolunk is, ha jókedvünk kerekedik.
Tűzsrevalót ád a nádas, akár egy égés vármegye melegedhetik mellette.
Mire
az első hó leesett, honnan, honnan se, két subát kerített Tilinkó. Én bizony
nem mertem megkérdezni, hol vette. Bizonyosan azt mondta volna, hogy ezek csak
olyan vadsubák.
-
Nos, most már lehet menni sétálni. Oda is bekukkanthatunk, ahová nyáron nem
erest a vízs, most már van gerendája, mert befadzsott.
Csináltam
is nagy felfedező utakat a nádban. Egyszer kóborlás közben ráhágtam egy kis
rókafiókra. Kirekedt-e, kiszökött-e a fészkéből, nem tudom, de olyan keservesen
vonított, hogy megszántam. Fölvettem, betakargattam a subámba, és hazavittem.
-
Mit hoztál? - kérdezte Tilinkó.
-
Rókakölyköt. Ráhágtam, megsajnáltam. Ha el nem veszelődne, kitelelhetne velünk.
Tavaszra majd hazamehet a testvéreihez.
Csuri
azonban - így neveztük el a rókát - annyira megszeretett bennünket, hogy
tavaszra se hagyott ott. Ezután együtt jártunk sétálgatni, s úgy lehet, Csuri
találkozott is a családjával, azonban nem kívántak egymásnak jó napot.
-
Szégyelld magad, Csuri - szidtam össze a rókát -, hol tanultad te azt, hogy aki
jó sorba jutott, vesse meg a szegény atyafiait?
Hogy
meddig tartott a nádországi élet?
Bizony
mink nem tartottunk volna kalendáriumot a tükör mögött, még ha lett volna is
tükrünk. Olvassa-e az erdők szarvasa az elfutó esztendőket? Tudja-e a fa, hogy
hányszor szórja el levelét? A nádi ember olyan gyermeke a természetnek, mint a
szarvas, mint a fa. Ő se olvassa az esztendőket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése