275. mese

Dióbél királyfi XVIII. rész. Világos után. (Szavak száma: 732)

Szaladt már az osztrák mindenfelé a magyar földön, mint a nyúl, s amikor látta, hogy nem bír a Kossuth Lajos katonáival, segítségül hívta a medvét, az oroszt. Ez meg jött az első hívásra. Egyszerre elöntötték a muszkák a magyar rónát.

A mi csapatunknak is jutott belőle kóstoló. Valahol a Nyírségen akadtunk össze, s keményen megtáncoltattuk egymást. Ki bírta tovább a táncot, nem tudom én azt megmondani. Valami ostoba ágyúgolyó úgy elvitte mind a két lábamat, hogy magam is utánuk estem. Csillagos, meleg éjszaka volt, ahogy szememet fölnyitottam. Nem volt már ott se magyar tábor, se muszka tábor. Aki ott maradt, az mind olyan csendes ember volt már, hogy azóta se szólalt meg.

Pergett rám a harmat, és pergett a szememből a könny. Úgy éreztem, nem sok van hátra az életemből, s - istenem, hisz olyan fiatal voltam - mégis sajnáltam magam egy kicsit. Szülő­falumat, apámat, anyámat sose lássam többé? Szép hazám édes szabadságának, aminek bölcsőjét én is ringattam, többet ne örülhessek?

Fölemelkedtem fektemből, amennyire bírtam, s utoljára körülnéztem az alvó mezőkön. Búzát aratni nem értek rá abban az esztendőben Magyarországon, s a lábon maradt vetésben bűbájosan pitypalattyoltak a fürjek. Legalább kedves a fülemnek, szívemnek az a földi hang, amit utoljára hallok. - No, vitézs úr, hány hét a világ? - dörmögi egyszerre valaki a hátam mögött.

Nagy kínnal hátrafordítom a fejem, s örömömben elsikoltom magam: - Nini, Tilinkó!

Ő volt biz az, de milyen gúnyában, teremtő Isten! Fél bakancs az egyik lábán, fél se a másikon, színehagyott vörös sapka a fején, vörös sapka tetején egy kopott juhászkalap, rongyos honvédruha rajta, de ócska szűr annak a tetejében, s nincs nála se kard, se puska.

- Az ám, én vadzsok, az öreg Tilinkó. Hanem most ne nagyon ismerkedzsünk, inkább salad­junk, mert kergetnek.

- Nem szaladok én már sehova. Nincs már nekem arra való lábam, elvitte az ágyúgolyó. Én már csak itt pusztulok el. De most már azt se bánom, te legalább hírt adsz rólam otthon.

A cigány végignézett rajtam kétszer-háromszor, aztán elvigyorogta magát, s megszorította a kezemet:

- Hát akkor sép álmokat, vitéz úr!

S azzal akkorát rántott rajtam, hogy egyszerre talpra ugrottam. Nem volt nekem kutya bajom se. Csak a szele csapott le az ágyúgolyónak, s derékig rám túrta a földet. Eszembe se jutott örülni, inkább szégyelltem magam, de Tilinkó a vállamra csapott:

- Sebaj, Dióbél, jobb két lábon, mint edzsen se! ĺgy hamarébb elérjük Malajdokot.

- Azám - kaptam a szón -, mi az újság Malajdokon?

- Hát ott is csak azs, ami másfelé. Nadzs a setítcség, mikor a nap nem sit. De majd elmondom én azst neked útközben. Most csak sedd a tenyeredbe a lábad, ost saladjunk Malajdokra.

- Te mehetsz, Tilinkó, ha neked már elég volt a szabadságból - mondtam haragosan. - De én nem mehetek haza az édesanyám szoknyáján ülni. Nekem meg kell keresnem a katonáimat.

Tilinkó nevetett, de úgy, mintha nyúznák. Ráncos fekete képén csörgött a könny.

- No, csak kerezsd, bibas.

De erre már egészen fölmérgesedtem. Hiszen nem kívánom én, hogy énelőttem minden ember haptákot álljon, különösen nem kívánom az öreg Tilinkótól, aki kölyökkorom óta tegezett, hanem azért így mégse lehet beszélni Kossuth Lajos hadnagyával. Meg is mondtam neki mindjárt:

- Hé, Tilinkó közhuszár, vigyázz! Tán nem tudod te azt, hogy Törőcsik hadnaggyal beszélsz?

A cigány végighemperedett a véres földön, úgy kacagott.

- Hadnadzs? Jaj, csak figurás ember vadzs te! Hadnadzs vadzs ám, de a sehul sincs rege­ment­ben. Madzsar szabadság? Madzsar hadsereg? Hol van azs már, Dióbél fiam! Kis mise, nagy mise, nincs mán abbul semmi se. Világosnál körülvett bennünket a tenger muska, lerakatták velünk a fedzsvert. Én is ott vótam, engem is megsarcsoltak, még a hegedím is elvették, az isten tüzse pustítsa el üket. Vótam a Kosúr katonája, vadzsok az ország bujdosója, veled edzsütt, vitézs Törőcsik Dióbél hadnadzs úr. De ha idejiben hazsa nem eblábolunk innen, még rossabbul is végezshessük. Mert ha a nímet ránk tesi a kezsét, akkor sose látsuk többet a Csipóhalmot. Mert akkor a varnyú mondsa a semünknek, hodzs csecse bodsó.

Beszélt, beszélt Tilinkó, mutogatott is valamit, de én se hallottam, se láttam. A halántékomban zúgott a vér, tüzes karikák táncoltak a szemem előtt. Erővel vissza akartam feküdni a halottak közé, de Tilinkó belém csimpaszkodott:

- Nem udzs les azs, hé, azst mán majd csak utoljára hadzsuk. Valahodzs majd csak less, mert úgy még sose vót, hodzs sehodzs se lett vóna.

Aztán nekivágtunk a világnak.