Dióbél
királyfi XVII. rész Vak Csiha furulyája. (Szavak száma: 967)
Mire
a huszárságom első esztendejét betöltöttem, akkorra én is elszakadtam Villám
ezredestől. Ő nem is ezredes volt már akkor, hanem tábornok. Guyon tábornok, a
csaták oroszlánja: így emlegeti a történetírás. Én se káplár voltam már, hanem
hadnagy, Dióbél hadnagy - így hívtak engem, a legkisebb honvédtisztet.
Guyon
tábornok Felső-Magyarországon hadakozott a seregével, én pedig Bicske felé
igyekeztem a csapatommal, ott kellett megtalálnom Damjanich tábornok
pirossapkásait. Jó fél napig marsoltunk már, mikor megállított bennünket
Tápiószele.
Tápiószele
ma se valami nagy faluja Pest megyének, a szabadságharc idején pedig még kisebb
volt. Nem a háza volt kisebb, hanem a népe. Aki magabíró ember volt, az mind
beállt honvédnek. Asszonyokon, gyerekeken, öregembereken kívül senki sem maradt
otthon a bogárhátú házacskákban.
Annál
nagyobb volt az ijedség, amikor egy reggel azzal szaladtak haza a
kanászgyerekek a mezőről:
-
Jön az ellenség! A vezérük maga a valóságos Hüvelyk Matyi!
Az
asszonyok jajveszékelve tördelték a kezüket, s bizonyára már a jajgatásukkal
elijesztik az ellenséget, ha az öregbíró rájuk nem parancsol:
-
Nem ürgeöntés lészen itt most, asszonyok, hanem harc, háború. Ki-ki vaslapátot,
sulykot fogjon a kezébe, avval köszöntse a kisajtóban a németet.
Maga
az öregbíró is leakasztotta a szögről a kaszát, s kegyetlen haraggal vagdosta
vele az orgonabokrokat, mikor egyszer csak megharsant a trombita a faluvégen.
-
Uccu, mákos! - rikkantotta el magát a bíró. - Hiszen ezek a mieink!
Mert
persze mink voltunk azok, és én magam voltam az a valóságos Hüvelyk Matyi. Nem
is lett ott harc, háború, hanem lett nagy dínomdánom. Tyúkkal, kaláccsal állták
utunkat a szeleiek. A Templom tér zöld pázsitján terítettek. Ott telepedtem le
magam is egy fölfordított hordón, valami kőszentnek a lábánál. Ott fogadtam a
szeleieket, akik mindenféle ügyes-bajos dologban járultak elébem. A szelei bíró
például arra kért engedelmet, hogy ő odaadhassa az apai örökségét az osztráknak.
-
Micsoda kelmednek az apai öröksége? - néztem nagyot a különös kérésre.
-
A nevem. Német Andrásnak hívnak. De én mától fogva Magyar Andrásnak szeretném
magamat hívatni.
Jót
nevettem a furcsa ötleten, s odafordultam egy öregasszonyhoz, aki már rég ott
ácsorgott körülöttem. Szelíd szeme, szép fehér feje az édesanyámat juttatta
eszembe, akinek hírét se hallottam már vagy fél esztendeje.
-
Mi járatban van, szülém?
Az
meg nem egyebet kívánt, mint hogy ő közelről megnézhetné, igaz-e az, hogy a
köpenyegem rostává lyuggatták már a golyók.
-
Biz igen, lelkem - mosolyogtam, s poros kerek köpönyegem szétterítettem a
földön. Csakugyan több volt már azon a lyuk, mint a posztó.
Nem
telt bele fél óra, vagyont ért az a rossz köpönyeg. Teleszórták a szelei asszonyok
nyakba való gyönggyel, ezüst fülbevalókkal, aranygyűrűkkel. Kinek mi drágasága
volt, mind oda hányta rakásra.
-
A hazának adjuk, fegyverre, katonára!
Az
öregemberek ritkaságképpen tartogatott ezüsthúszasokat, a gyerekek krajcárokat
dobáltak a köpönyegre.
-
Van már hadikincstárunk is - mosolyogtam, s éreztem, hogy könnybe lábad a
szemem. S bizony még sírva fakadok, ha egyszerre meg nem nevettet valami.
Öreg
vak koldus botorkált hozzám a templom sarka felől. Egyik kezében bot, avval
tapogatta az utat. A szájában furulya, azt sikoltoztatta a másik kezével.
Rongyos szűre sarkát egy lompos kutya ráncigálta előre, belekapaszkodva a
fogával.
-
Nini, az öreg Csiha be akar állni huszárnak - mondogatták a falubeliek.
A
vak ember szomorúan mosolygott, kivette a szájából a furulyát, és előrenyújtott
kézzel megállott előttem.
-
Szegény koldus vagyok - kezdte halk, fájdalmas hangon, mire egy ezüstpénzt
dobtam a tenyerébe.
-
Isten megáldja kendet!
Az
öreg Csiha fakó orcája tűzbe borult. Szétnyitotta a tenyerét, s ujjai közül az
ezüstpénz csengve hullott a köpönyegre. De most már a koldus hangja is úgy
csengett, mint az ezüst.
-
Nem alamizsnáért panaszkodtam, hadnagy uram. Azért fáj a szegénységem, hogy én
semmit se adhatok a hazámnak. Legalább vitéz hadnagy úrnak szeretnék valami
emléket adni. Fogadja el tőlem a kutyámat. A Guruj kutyát.
Az
emberek kacagtak, a Guruj kutya, neve hallatára, gyanakodva hegyezte a fülét,
magam is elmosolyodtam:
-
Jó ember, mit csinálna maga a kutyája nélkül? Én meg mit csinálnék vele a háborúban?
-
Ő a legnagyobb kincsem. Jó szívvel adtam volna. Egyebem nincs - motyogta
zavarodottan Csiha, s kibotorkált az emberek közül. A Guruj kutya nem sértődött
meg a visszautasításra, inkább örült neki. Víg csaholással ugrándozta körül a
gazdáját.
Én
pedig fölkeltem, és körüljártam pihenő hadam. Ahogy kerülök-fordulok egyet,
megint előttem áll a vak koldus.
-
Vitéz hadnagy úr - mondta reszkető hangon -, legalább a botomat fogadja el.
Nagyon szép bot. Farkasfej van a végire faragva.
Azzal
idenyújtotta a farkasfejes botot, amit szelíden hárítottam el magamtól.
-
Nem fogadhatom el, jó öreg. Mire támaszkodna azután, szegény világtalan? Nekem
lesz mire támaszkodnom, míg élek: jó kardom.
Ráütöttem
kardomra, s a kardcsörrenésre a vak ember ijedten rezzent össze.
-
Pedig oly szép farkasfej. Érzem a kezemmel, milyen szép lehet - botorkált odább
szomorúan.
Hanem
azért harmadszor is csak visszajött. Most már szinte sírva könyörgött:
-
Vitéz hadnagy úr, legalább a furulyámat fogadja el. Valódi kőrisfa. Csontnyaka
van neki. A vége egy kicsit meg van hasadva, de ha összeszorítja az ember a
kezével, nagyon szépen szól.
Abban
a percben megdördült Bicske felől az ágyú. Fölpattantam a lovamra. A furulyát
siettemben a dolmányom alá dugtam, éppen a szívem fölé. S egy-két perc múlva
már Bicske felé robogtam szakaszom élén. Vak Csiha boldogságtól ragyogó arccal
integetett utánam:
-
Adjon szerencsét a magyarok istene!
Adott
is. A bicskei csatában az ellenség első golyója engem talált. Hátrazökkentem a
nyeregben. A másik percben már kirántott karddal vágtattam előre.
Egy
óra múlva vége volt a bicskei csatának. Az osztrák fűbe harapott vagy elinalt.
A pirossapkások kergették őket a tábori tüzek világánál egy darabon.
Én
magam fáradtan heveredtem le a tűz mellé. Ahogy ott könyökölök, érzem, hogy
valami töri az oldalam.
-
Ugyan mi lehet ez? - gombolom ki nagy kíváncsian a dolmányom.
Vak
Csiha furulyája volt. Csontnyaka széttörve, benne a megakadt golyó. Az mentette
meg aznap az életemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése