Az asszonyi
kiváncsiság (Szavak száma: 1572)
Volt egyszer egy igen
gazdag juhász s ennek egy leánya, meg egy juhászbojtára.
A legény is szép
barnapiros fiú volt, de a leány sem volt semmivel sem hitványabb, sem
alábbvaló; ezért ugy illettek egymáshoz mint egyik piros alma a másikhoz,
mintha az isten is egymásnak teremtette volna őket. De szerették is egymást
annyira, hogy majd meghaltak egymásért és mégis, mivel a legény ágrulszakadt
szegény árva fiú volt, a számadó nem adta össze őket.
Itt lelkem-teremtette
mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam a hol
beszélték, ugy láttam mint most, egyszer a mint a juhászbojtár az erdőben
legeltetné a nyáját, irtóztató nagy tüzet lát és ebből nagy jajgatás,
sirás-rívás hallatszott ki.
Megyen a juhászbojtár
a tűz felé, hát látja, hogy egy kis aranykigyó jajgat oly keservesen a nagy
tüzben. A juhászbojtár megszánta a kis aranykigyót, ízibe letört egy hosszu
póznát, benyujtotta a nagy tűz közé s a kis aranykigyót kivette belőle.
- No szép juhászbojtár,
szólt az aranykigyó, jótét helyére jót várj, vigy haza azért az én királyi
atyám hajlékába, majd megjutalmazza az a te szivességedet, de te egyebet ne
kérj tőle, mint azt, hogy minden állat nyelvét megérthesd.
A szép juhászbojtár
ugy tett, miként a kis királyfi mondta.
A kis aranykigyót
bebocsátotta a kebelébe s elindult aztán a kigyók királya palotája fölkeresésére.
Csak mén, csak
mendegél, egyszer egy irgalmatlan sziklaüreghez ért, melyben lakott a kigyók
királya.
Bemegyen a
juhászbojtár a kigyókirály elé s köszön neki e szózat szerint:
- Isten jó nap kigyók
királya!
- Fogadj isten
juhászbojtár, hát mi járatban vagy s mi jót hoztál nekem, kigyók királyának?
- Biz én nem hoztam
senki mást, csak azt, a ki fölségednek legkedvesebb s szive minden
gyönyörűségét ebben leli.
- Ugyan mi, vagy ki
lehet az?
- Az biz senki más,
mint fölséged egyetlenegy legkedvesebb fiacskája.
S ezzel a
juhászbojtár kivette a kebeléből a kis aranykigyót s átadta az apjának. Nagy
lőn a kigyókirály öröme, mikor elveszett fiacskáját ismét láthatta s a
juhászbojtárnak helyét se találta, hogy hová ültesse.
- No szép
juhászbojtár, szólt a kigyókirály, ezért a tettedért, a mit kivánsz, azt adok.
- Nem kivánok én
egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak a nyelvét érthessem.
- Oh te bolond, minek
lenne az neked, mit nyernél te azzal, mikor semmi hasznát sem vennéd!
- Akár venném akár
nem, már az fölségednek mindegy: azért szóm és mondásom most is az, hogy nem
kivánok én egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak nyelvét érthessem.
- Oh te golyhó,
kivánj inkább aranyat, ezüstöt, kivánd inkább koronámat, vagy ezt a tejfehér
kigyófújta huszast, mely olyan tulajdonsággal bir, hogy akárhányszor költöd el,
mindig visszamegyen a zsebedbe, ezt is odadom.
- Nem kivánom én sem
aranyodat és ezüstödet, sem gyémántos koronádat, sem a kigyófújta tejfehér
huszast, csak te nekem add meg azt a tulajdonságot, hogy én mindenféle
teremtett állat nyelvét érthessem.
Mit volt mit tenni a
kigyókirálynak, látta, hogy ezzel a vaskalapossal ugy sem boldogulhat, megadta
a juhászbojtárnak azt a tulajdonságot, hogy ő mindenféle teremtett állatnak
nyelvét érthette; de a dolognak egy kis farka vége volt, egy kis bunkó volt a
végén; mert a kigyókirály rádásul még ezt is hozzá tette:
- Jól van
juhászbojtár, legyen a te szived szerint, legyen meg a kivánságod, de tudd meg
azt is: hogyha te nem többet csak egy kukkot is elárulsz abból, a mit az
állatoktól hallasz, legyen az bárki, ha mindjárt a feleséged is: tüstént
szörnyet halsz.
No jól van, ez abba
maradt. Itt egyszer, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a sült
hazugságnál, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, egyszer, mondom,
a mint a juhászbojtár a nyáját legeltette, egy kolompos ürü, a nyáj vezére oda
dörgölőzött egy nagy fához s csak elkezdi:
- Hej, ha a mi
gazdánk tudná, hogy ebben az odvas fában mennyi kincs van, hiszem azt az egyet,
hogy mindjárt elnyerné a számadónk leányát.
És a juhászbojtár ezt
mind jól hallotta, mert hisz nem messze állott a vezér-ürűtől. Ennek sem kell
több, rögtön kivágta a vén odvas fa oldalát és a sok arany csakugy dülött ki
belőle, hogy jobban se kellett. A sok aranyat aztán csuhujjra és tarisznyára
szedte és két füles juhász-paripa alig birta hazaczipelni.
Mikor a számadó előtt
kizúditotta a szám nélküli sok pénzt, az nemcsak egy, de két kézzel is odaadta
a szép leányt a szép juhászlegénynek. Igy lett a juhászlegény- és leányból férj
és feleség.
Itt lelkem teremtette
mi történik a dologból mi nem, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez,
egyszer a juhászlegény meg a felesége a szomszéd városba vásárra mentek, volt
pénz annyi, hogy fele is elég lett volna. Az asszony a kanczafülesre ült, a
férfi pedig a csődörre s aztán elindultak a vásárra.
A mint mentek mendegéltek,
egyszer a juhászbojtár azt találja mondani a feleségének:
- No szivem szép
szerelme édes feleségem, ugyan próbáljuk meg, hogy melyik szamár futósabb, a
tiéd vagy az enyém?
Az asszony ráállt s
futtatni kezdtek, de a csődör messze elhagyta a kanczát s ekkor a gazda, hogy
bevárja a feleségét, megállitotta a lovat.
A mint ott álldogál,
egyszer csak megszólal a csődör:
- Nyihahaha! be
elmaradtál édes feleségem!
- Könnyü neked
henczegni, válaszolt neki vissza a kancza, mert te csak másodmagaddal, de én negyedmagammal
futottam!
Hogy megértette a
lovak beszédét a gazda, elnevette magát.
- Mit nevetsz szivem
szép szerelme? kérdé az asszony.
- Mit nevetek? nem
asszony gondja az; mert nem jó mindent az orrukra kötni!
- Hát nem mondod meg?
- Nem bizony.
- Mért?
- Azért!
- De mégis, hogyha
szépen kérlek?
- Már ha a tenyeredre
teszed is lelkedet, mégse mondhatom én azt meg neked.
- De hát mért, add
okát?
- Hát csak azért,
mert nem lehet.
Az asszony oldalát
elkezdte a kiváncsiság furni, hogy valjon mit nevethetett az ura s ezért annak
a fejét az egész úton gyötörte, kéréssel s rimánkodással kinozta; de hogyim
látta, hogy ez nem fizeti ki magát, durczáskodott s visszamenet az egész úton
sem szólt az urához csak egy kukkot sem.
Mikor hazamentek, bár
megfőzte az ételt, de azért nem ült az ura mellé az asztalhoz, mint annakelőtte
tette, hanem a fazékban hagyott magának s vagy a tüzlóczán evett, vagy pedig
egy falatot sem vett a szájába, s csak akkor látott hozzá, mikor az ura
kihajtotta a nyájat; egész álló nap pedig mindig görbe szemmel nézett az urára
s ha szólt is, csakugy félvállról vetette oda mint a kutyának a kenyeret s
lefekvéskor a széles világért sem feküdt volna az ura oldala mellé, hanem a
ládára vetett magának ágyat s ott virradt meg.
S ez igy ment
napról-napra, hétről-hétszámra. Az ura végre megunta ezt a fura mulatságot s
azt találja mondani a feleségének:
- No asszony, ha már
annyira fartatsz, teljék szived kivánsága; megmondom hogy mit nevettem: hát
tudd meg azt, hogy én azért, mivel a kigyókirály kis fia életét, megmentettem
egy nagy tüzből s a miért hazavittem az apjának, azt a jutalmat nyertem, hogy
minden teremtett állat nyelvét érthessem, s akkor, mikor az imént, mikor a
vásárra mentünk, semmi egyében nem nevettem, mint a lovak beszédén.
- De hát mit beszéltek?
veté ellen a juhász felesége.
- Azt szivem szép
szerelme én meg nem mondhatom, mert ha én abból nem többet csak egy kukkot is
elárulnék: tüstént szörnyet halnék.
Furcsa portéka ez a
fehérnépféle, most meg azért nem hagyott az urának békét, hogy vallja ki, mit
beszéltek akkor a lovak. Az ember, hogyim látta, hogy nincs menekülés és
szabadulás, elment az asztaloshoz, hogy csináljon neki egy koporsót.
Az azt el is
készitette s mikor hazavitte, a juhász behíta a feleségét s azt kérdi tőle:
- No asszony,
kivánod-e még, hogy eláruljam az állatok beszédét, most midőn látod, hogy itt a
koporsóm s meg kell halnom?
- Kivánom hát, mert
kend csak gyötör engem, mert kend csak lóvá akar tenni, mert kend csak bolondot
űz belőlem!
- No mindjárt
megmondom, csak elébb megpróbálom, hogy valjon jó lesz-e a koporsó?
S ezzel a juhász
belefeküdt a koporsóba s a mint ott próbálgatja, hogy valjon milyen fekvés lesz
benne, minthogy a pitvar ajtó nyitva volt, a vén komondor nagy szomoruan bejött
a házba, lefeküdt az ajtószegbe.
A juhász, hogy a
tekintete kedves kutyájára esett s látta, hogy az milyen szomoru, azt mondja a
feleségének:
- Asszony! vess annak
a kutyának egy darab kenyeret.
Az asszony szót
fogadott, kihúzta az asztalfiókot, kivette belőle a kenyeret, vágott egy
darabot s azt odadobta a kutyának; de a vén komondor megszagolta a kenyeret s
ott hagyta, nem ette meg.
A kakas, mely ép a
pitvarajtóban állott, meglátja a ház földjén heverni a darab kenyeret, beugrik
s híni kezdi a tyúkokat:
- Kata kata-kató!
jertek be édes feleségeim, itt egy darab kenyér!
- Oh te szemtelen,
szólt hozzá a vén komondor, hogy tudsz te most enni, mikor a gazdánk a
koporsóban fekszik?!
- Ugy kell neki! lám
én nekem hány feleségem van, mégis mindegyiknek tudok parancsolni s azonkivül
néha még a szomszédba is átszállok, még ott is legénykedem s neki csak egy van
s még annak az egynek sem tud parancsolni?!... Már én azóta igy megvertem, ugy
megvertem volna!
Meghallja ezt a
juhász, tüstént fölkelt a koporsóból, nem szól semmit, kimegyen a házból s egy
jó vastag kötelet beáztatott.
Mikor a kötél jól
megkeményedett, bemegyen a házba s bekiáltja a feleségét s amugy magyarmiskásan
jól helybenhagyta, ki aztán sose kérdezte, hogy mit beszélnek az állatok.
Ez az orvosság használt
s kinek szüksége van rá, hát adja be a feleségének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése