A sündisznó (Szavak
száma: 6710)
Holt volt, hol nem
volt, elég az hozzá, volt egyszer egy kalmár, meg egy király és egy szegény
ember.
Itt a kalmár kimegyen
az erdőre vadászni. Csak mén, csak mendegél, egyszer uramfia olyan sürűségben
lelte magát, hogy sem eget, sem földet nem látott, csak mint a vak
tapogatódzott. Itt lelkem teremtette a kalmár akár jobbfelé akár balfelé
próbált kiszabadulni a nagy vadon erdőből, csak azt nyerte vele, hogy annál
sűrübb helyre jutott. Már öt napja annak, hogy étlen-szomjan a nagy vadon sűrü
erdőben bolyongott szabadulás nélkül s ekkor a kalmár emigy kiáltott fel:
- Istenem! ha engemet
valaki ebből a sürűségből az igaz útra vezetne: annak adnám három leányom
legszebbikét, nászajándékul pedig három zsák pénzt mérnék ki.
- Majd kivezetlek én,
szólalt meg valaki mellette.
A kalmár jobbra balra
tekint, néz, de egy árva lelket sem látott.
- No csak ne
tekintgess, szólalt meg az a bizonyos újra, hanem ide nézz a lábad alá.
A kalmár csak ekkor
tekintett maga elé, hát látja, hogy a lába alatt egy kis sündisznó fekszik s az
intézett hozzá szót és mondást.
- No ha kivezetsz,
szólt a kalmár, neked is odadom legszebbik leányomat s azonfelül menyasszonyajándékul
három zsák pénzt mérek ki. Az egyik zsákban lesz arany, a másikban ezüst, a
harmadikban pedig rézpénz.
A sündisznó aztán
előlment, a kalmár pedig utána, igy aztán csakhamar kiértek a nagy vadon
erdőből. A sündisznó aztán visszament az erdőbe, a kalmár pedig hazafelé
forditotta a szekere rudját.
No jól van, ez abban
maradt. - Itt a király is kimegyen az erdőre vadászni. Ő is azonképen járt mint
a kalmár; ő is eltévedt a nagy vadon erdőben. Megyen a király jobbra balra,
mindenfelé próbál szabadulni, de csak azt nyerte vele, hogy annál sürűbb, annál
sötétebb helyre ért. Ő is már öt nap óta bolyongott étlen szomjan a sűrűségben,
hatodikra kelve emigy fakadt ki a király:
- Istenem! ha engemet
valaki ebből a sürűségből kivezérelne, lenne bár az egy féreg is, mégis odadnám
neki három közül a legszebbik leányomat, menyasszonyhozományul pedig három
kocsi pénzt mérnék ki.
- Majd kivezetlek én,
szólalt meg mellette valaki.
A király hol jobbra
hol balra tekintett, de egy árva lelket sem látott.
- Mit tekintgetsz,
ide nézz a lábad alá, itt vagyok.
A király csak ekkor
nézett a lába alá, hát látja, hogy ott egy kis sündisznó hentereg s az
szólitotta meg.
-
No sündisznó, ha kivezetsz, neked is odadom legszebbik leányomat s azonfelül
menyasszonyajándékul
a három kocsi pénzt. Az egyik kocsin lesz arany, a másikon ezüst, a harmadikon
pedig rézpénz.
A sündisznó aztán
előlment, a király pedig utána s igy aztán csakhamar kiértek a nagy vadon
erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga helyére, a király pedig
szerencsésen haza jutott.
No jól van, ez abban
maradt. - Itt a szegény ember is kimegyen az erdőre száraz galyért. Ő is
azonképen járt mint a kalmár s a király; ő is eltévedt a nagy sűrűségben; ugy
annyira, hogy már étlen-szomjan öt napig bolyongott a nagy vadon erdőben
szabadulás nélkül; mert ha akár jobbfelé, akár balfelé próbálta is a
szabadulást, csak azt nyerte vele, hogy annál nagyobb sűrűségbe jutott.
- Istenem! kiáltott
fel végre a szegény, küldj egy szabaditót. Ha az engemet kivezetne ebből a
sürűségből, minthogy nekem se aranyom se ezüstöm, csak a két kezem: azt fiammá
fogadnám s ugy bánnék vele mint tulajdon magzatommal.
- No apám-uram, majd
kivezetem én, csak utánam jöjjön.
- De hát hol vagy,
édes fiam?
- Itt vagyok a lába
alatt, csak ide nézzen apám-uram!
A szegény ember csak
ekkor tekintett a lába alá, hát látja, hogy ott egy kis sündisznó hentereg.
- No édes fiam, hát
csak vezess ki, én megtartom igéretemet.
A sündisznó aztán
előlment, a szegény ember pedig utána, s igy csakhamar kiértek a nagy vadon
erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga helyére, a szegény ember pedig
hazafelé bandukolt s szerencsésen haza is ért.
No jól van, ez abban
maradt. Itt egyszer azonban ugy lefekvés után koczogtatnak a szegény ember
ajtaján.
- Apám-uram, keljen
kend fel, nyissa ki az ajtót.
A szegény ember, ki
ugy a kemenczepánkon feküdt, csak hallgatja, hogy zörgetnek az ajtón.
- Apám-uram, keljen
kend fel, nyissa ki az ajtót!
A szegény ember csak
hallgatja, csak hallgatja, hogy vajjon ki zörget az ajtón s kicsoda mondhatja
azt neki: “apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót” - mikor neki soha
világéletében egy fia gyermeke sem volt s a feleségét meddőséggel,
magtalansággal verte meg az isten?!
De harmadszor is csak
hallatszik:
- Apám-uram, keljen
fel kend, nyissa ki az ajtót!
A szegény ember se
veszi a dolgot tréfára, föl kel a kemenczepánkról, kinyitja az ajtót, hát uram
fia! ki jön be rajta, senki egyéb mint a kis sündisznó.
- Adjon isten jó
estvét apám-uramnak, anyám-asszonynak mint közönségesen.
- Fogadj isten édes
fiam, hát megjöttél?
- Meg biz én, a mint
láthatja apám-uram, de nagyon elfáradtam, azért költse fel anyámasszonyt, hogy
vesse meg nekem az ágyat a kamrában.
Mit volt mit tenni a
szegény embernek, felköltötte a feleségét, ki aztán a kamrában fölvetette a
tornyos nyoszolyát és a sündisznó bele feküdt. Reggelre kelve a szegény ember
meg a felesége leültek fölöstökömölni, de fogadott fiukról sem akartak
megfeledkezni, mert annak is adtak a tűzlócza alá fatálban azt a mit ettek; de
a sündisznó hozzá sem nyult.
- Hát édes fiam,
kérdé a szegény ember mért nem eszel?
- Azért nem eszem,
apám-uram, mert nem illik fogadott fiúval ugy bánni mint valami árvával; mert
nem illik nekem fatálból tűzlócza alá külön enni adni, hanem szépen az asztal
mellé ültetni, czintányért tenni elébem s arra merni az ételt.
Mit volt mit tenni a
szegény embernek, a sündisznót odaültette maga mellé, czintányért tett elébe,
arra ételt mertek s a sündisznó aztán ott evett együtt velük egy asztalnál egy
tálból egy ételt.
Mikor vége volt a
fölöstökömnek, a sündisznó csak megszólal ilyeténképen:
- Ugy-e apám-uram,
van kendnek két darab csizmadia-tallérja?
- Van édes fiam, van.
- Ugy-e apám-uram,
azt sóra-fára takargatják?
- Arra fiam, arra.
- De nem azt mondom
én apám-uramnak, hanem azt, adják ide nekem azt a négy garast kölcsön, majd
visszafizetem én azt kigyelmeteknek ezerszeresen, sóval-fával most ne sokat
gondoljanak. Hanem kend apám-uram menjen ki a piaczra, ide meg ide, ott árul
egy vén asszony egy fekete kakast. Vegye kend azt meg tőle. Ha egy kispénzre
tartja, kettőt adjon érte; mert az lesz majd az én paripám. Mikor a kakast két
áron megvette, itt meg itt lakik egy szíjgyártó, menjen be hozzá, ott van a
szegletben egy hányt-vetett, ringyes-rongyos nyeregszerszám, vegye kend azt
meg nekem. De annak is két árát adja; ha egy kis pénzre tartja, kettőt adjon
érte.
Mit volt mit tenni a
szegény embernek, a szűrét a nyakába galyabitotta, a két csizmadiatallért
zsebre tette, elment a piaczra s a fekete kakast és a hányt-vetett
nyeregszerszámot két áron megvette egyszer-egyszer két kis pénzért.
A sündisznó aztán
felkantározta a fekete kakast a hányt-vetett szerszámmal, majd ráült s
beállitott annak a gazdag kalmárnak az udvarára, kit ő a nagy vadon erdőből
kivezetett.
Koczogtat az ajtón s
bekiált rajta:
- Hej, apósom,
ereszsz be, nyissd ki az ajtót!
A gazdag kalmár nagy
álmélkodva kinyitja az ajtót, hát ki jön be rajta, senki egyéb mint a mi
sündisznónk a fekete kakas paripán.
- Hallod-e te gazdag
kalmár, kezdé beszédét a sündisznó, tudod-e mit igértél, midőn a nagy vadon
erdőből kivezettelek; tudod-e, hogy nekem igérted három leányod legszebbikét és
ezenfelül három zsák pénzt? Most tehát a leányért meg a pénzért jöttem.
Mit volt mit tenni a
gazdag kalmárnak - szájából s....t nem csinálhatott - mindhárom leányát behítta
a fehér szobába s aztán a sündisznóhoz fordult, mondván:
- No, válaszsz a
három közül, azt, a melyik szemednek, szádnak és szivednek tetszik!
A sündisznó a középső
kalmár-kisasszonyt választotta, mert ez volt a legeslegszebb mind a három
között. A kalmár aztán a három zsák pénzt is kimérte. Az egyikben, mint mondá,
volt arany, a másikban ezüst, a harmadikban rézpénz. Aztán a kalmár mind a
kisasszonyt, mind a három zsák pénzt felrakatta a hintóba, melybe négy lovat
fogatott s útnak eresztette legszebbik leányát a sündisznóval.
Csak mennek, csak
mendegélnek, egyszer a sündisznó, ki ugy a hintó mellett paripázott a fekete
kakason, odamegyen a hintóhoz, betekint az ablakon, hát látja, hogy a
menyasszony könyezik.
- Mit sirsz, mit rísz
szivem szép szerelme? kérdé a sündisznó a leányt.
- Hogyne sirnék,
hogyne rínék, mikor az isten oly rút állattal vert meg, mint te vagy; mert azt
sem tudom, ember vagy-e, állat vagy-e?!
- Ha csak az a bajod
szivem szép szerelme, azon könnyen segitünk: a három zsák pénzt megtartom
magamnak, téged pedig szépen visszaküldlek urad-atyádhoz; mert látom, hogy te
nem nekem való vagy.
Ugy is lett. - A
sündisznó a három zsák pénzt megtartotta magának, a szép kalmár-kisasszonyt
pedig visszaküldte ura-atyjához. A sündisznó aztán a három zsák pénzt hazavitte
a szegény embernek, kiből aztán olyan gazdag ember lett, hogy nem hiszem, hogy
hét faluban párját lehetett volna találni.
Itt a sündisznó ujra
mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét, felkantározta a fekete kakast, ráült s
aztán beállitott a király szine elébe, kihez szót szólt ilyeténképen:
- Hallod-e te király!
emlékszel-e még arra, midőn a nagy vadon erdőből kivezettelek, midőn azt a
fogadást tetted előttem, hogyha az igaz utat megmutatom: három leányod
legszebbikét nekem adod s azonfelül három kocsit rakatsz meg aranynyal,
ezüsttel és rézpénzzel? Most itt vagyok, hogy váltsd be igéretedet.
Mit volt mit tenni a
királynak - szájából s....t nem csinálhatott - mind a három leányát behivatta
a fehér szobába s aztán azt mondja nekik:
- Édes leányaim! én
egy fogadást tettem, már mint azt la, hogy hármatok közül egyiket e sündisznónak
adom feleségül. Azért igértem pedig egyiteket oda, mert egy nagy vadon erdőből,
a melyben már öt napon étlen-szomjan bolyongtam, e sündisznó vezetett ki: igy
megszabaditott a bizonyos haláltól. Azért szóljatok kedves leányaim, hogy
melyiteknek volna kedve hozzá feleségül menni?
A nagyobbik
királykisasszony elfordult, a középső szintén, csak a legkisebb és legszebb
királykisasszony szólalt meg ilyeténképen:
- Ha már fölséges
királyatyám olyatén fogadást tett: elmegyek én hozzá... Legyen meg isten
akaratja, ha már ilyen férjet rendelt a számomra.
- Te vagy nekem
legkedvesebb, legjobb leányom, szólt a király s azzal a legkisebb királykisasszonyt
össze-vissza csókolta.
A király aztán kimérette
a három kocsi pénzt, a királykisasszonyt pedig üveges-aranyos hintóba ültette
s nagy hálálgatások, keserves könyhullatások között utnak eresztette a
sündisznóval, ki a fekete kakason a hintó mellett lovagolt.
Csak mennek, csak
mendegélnek hetedhét ország ellen, egyszer a sündisznó oda lovagolt az
üveges-aranyos hintó mellé, kinyitja az ajtaját, betekint rajta, hát látja,
hogy a királykisasszony nem hogy sirna, hanem a legjobb piros kedvében van.
- Ehj, szivem szép
szerelme, szólt a királykisasszony, minek lovagolsz te azon a fekete kakason,
jer inkább ülj ide mellém a bársony vánkusra!
- De hát nem félsz
tőlem?
- Már hogy félnék!
- Nem is undorodol?
- Már hogy
undorodnék; ha az isten nekem rendelt, ugy az enyémnek kell lenned.
- Te vagy nekem,
szólt a sündisznó, egyetlen egy legkedvesebb feleségem! S ezzel a sündisznó
megrázkódott s tüstént azon szempillantásban olyan gyöngy-adta gyönyörves 24
éves királyfivá változott, hogy azt nyelv ki se mondhatja! de hogy is ne!
aranyhaja, aranyszája és abban aranyfoga volt! a fekete kakas pedig szintén
megrázkódott háromszor s olyan aranyszőrű tátosparipává változott, hogy csak
párját kellett volna keresni! A tódozott-fódozott, hányt-vetett
nyeregszerszámból pedig olyan aranyos szerszám lett, melyen még a legutolsó
csatt is aranyból volt.
A királyfi aztán az
ország legszebb tájékát kiszemelte, annak a kellős közepén megállván, egyet
gondolt s tüstént abban a szempillantásban előállott egy réztetejű, kakaslábon
forgó márványpalota, abban mindenféle különbnél különb, szebbnél szebb aranyos
bútorok valának; minden, de minden a tükörtől kezdve le egész a
főzőkanálig. Ebbe a gyöngyadta palotába szállitotta be aztán a királyfi szép
aranyos madarát, a szép királykisasszonyt, hol aztán mint a madár a fészkében
szép csendesen éldegéltek.
Mikor a három kalmár-
és a két idősb királykisasszony meghallották a legkisebb királykisasszony
szerencséjét, hogy az milyen jól ment férjhez: búbánatukban egyik a kútba
ugrott, a másik a kenderáztatóban ölte el magát, a harmadikat a Tiszából fogták
ki s igy sorba mind a négy leány gonoszul veszett, csak a kalmár középső
leánya fente erősen a fogát a királykisasszonyra, ki erős kegyetlenül
föltette magában, hogy megkeseríti annak élte boldogságát, már mint a mi
királykisasszonyunknak. Ezért vénasszonyképen elment oda szolgálatot keresni.
Ép jókor járt az ördög-adta, (mert jót csak nem mondhatok róla,) mert a
királykisasszony ép terhes állapotban volt, pedig a férjének ép háborúba
kelletett mennie; mert a burkus király hadat üzent neki.
Itt a vén
asszonyképen felöltözött kalmárkisasszonyt megfogadták a királyasszony mellé
szárazdajkának.
Mint mondám, a
királyfinak el kelletvén menni a háborúba, a várandós királyné a vénasszonyképébe
fölöltözött kalmárkisasszony gondviselése alatt maradt, pedig akár a macskára
bizták volna a tejfeles fazekat, akár erre a pokolpozdorjára a várandós
királynét; mert a királyné alig hogy elszülte az isten adta egy pár cselédet, a
nagy fájdalom miatt elájult, a vénasszony kosárba pakolta azt az ártatlan
portékát és az erdőben egy bizonyos fa alatt letette.
A vén asszony aztán
ízibe visszaszaladt a királynéhoz, ki már ekkor felocsúdott nagy fájdalmából
és kérte a szárazdajkát, hogy adja oda a magzatait, hogy hagy ölelje és hagy
csókolja meg; de erre az csak ezt felelte:
- Felséges királyné!
mi türés-tagadás, zsákban macskát nem szoktam árulni, felséged két idétlen,
szőrös állatformát szült: azért biz azokat, nehogy még megijedjen a látásán,
belevetettem a folyó vizbe.
Az egy pár cselédke
aludt szép csendesen a fa alatt. Itt egyszer nagy zörgés között előtör a
sűrűből egy fehér szarvas, mely egyenesen mintha küldték volna, a kosárnak
tartott és azt fülénél fogva a szarvára akasztotta s azzal a fehér szarvas
eltünt a sűrűségben. Megyen mendegél a szarvas, egyszer egy patak partjához
ért, hol háromszor elbőditette magát, erre, mint a varázslat, előtte termett az
erdők leánya, ki a kosarat levette a szarváról, megnézte, hogy mi van benne és
nagy örömmel lelkendezve beszaladt a maga palotájába.
Már hét esztendő óta
volt az egy pár cseléd az erdők leányánál, ki őket mint tulajdon magzatjait
szépen fölnevelte.
Itt lelkem teremtette
mi történik a dologból, nem egyéb a semminél, egyszer az erdők leánya a kis
leányt vizért küldte egy zöld korsóval; de erős kegyetlenül rámordult, hogy jól
vigyázzon, nehogy eltörje a korsót.
A kis leány sem
hagyta ezt kétszer mondatni magának, mert engedelmes és szófogadó volt, kezébe
kapta a zöld korsót s ízibe a kútnál termett. Hogy odaért, hát látja, hogy egy
kis aranyos madárka ott repdes a kút körül. Ez mint gyermek szerette volna
megfogni az aranyos madarat, ezért a kezében levő korsóval mindaddig
hadonászott, mig egyszer csak azon vette észre magát, hogy csak a füle maradt a
kezében. Megijedt a kis leány, sirva fakadt s leült a kut kávájára s ott
sirdogált.
Az erdők leánya csak
várja, hogy mikor jön már meg a kis leány, csak várja, de biz azt nem győzte
eléggé várni, azért a másik korsóval a kis fiút küldte utána azon erős
kegyetlen meghagyással, hogy jól vigyázzanak, nehogy még ezt is eltörjék. A kis
fiú szinte azonképen járt, mert ez is, mint afféle gyermek, alighogy meglátta
az aranyos madarat, le akarta ütni a korsóval s ez is mindaddig hadonászott,
mig a füle maradt a kezében. Ez is sirva fakadt, leült a huga mellé s ott
sirdogáltak kettecskén a kút mellett.
Itt lelkem teremtette
az aranyos madár megszánta az egy pár cselédkét s azt kérdé tőle:
- Mit sírtok, mit
rítok szép gyermekek?
- Oh szép madár,
felelt a kis fiú, mint a kinek több esze volt, már hogyne sirnánk, hogyne
rínánk, mikor verést kapunk azért, a miért eltörtük a zöld korsókat, megver
tubus szülénk.
- Hohó gyermekeim!
nem tubus szülétek az nektek, csak felnevelő anyátok; mert az sose szült
titeket fájdalommal a világra; mert a ti anyátok és apátok messze-messze innen
lakoznak, túl még azokon a kék hegyeken is. Azért, ha utánam jöttök, majd
elvezetlek én titeket haza.
A két gyermeknek sem
kellett egyéb, többé feléje se mentek felnevelő anyjuknak, mert otthon ugyis
verést kaptak volna, hanem az aranyos madár után mentek, mely mindig elöttük
repült.
Csak mennek, csak
mendegélnek, egyszer az erdőben egy nagy rakás aranyra bukkantak. Az arany
mellett ott hevert egynehány koczka, mintha valaki ott játszott volna. Mind a
kis fiú, mind a kis leány egy-egy marok aranyat zsebre rakott s azzal aztán
tovább mentek.
Csak mennek, csak
mendegélnek, egyszer egy korcsmához értek. Hogy immár el is fáradtak, meg aztán
estve is volt, bementek a korcsmába szállást kérni. A korcsmában, ott koczkázott
három úr-féle. A két gyermek eleinte csak nézte, hogy és mint játszanak. A fiú
végre kivette a zsebéből a marok aranyat és játszani kezdett, még pedig
ugyannyira, hogy a három ur-félének minden pénzét elnyerte. S ekkor megszólal
az egyik ur ilyeténképen:
- No édes fiam,
látom, hogy jó szerencséd van, nekem itt meg itt van egy gyönyörü szép virágos
kertem és a virágos kert kellős közepén márványpalotám. Ez a palota azzal a
tulajdonsággal bir, hogyha ezzel az aranyvesszővel megütöd háromszor az
oldalát, aranyalmává változik és a világ bármelyik részén mind a márvány
palotát, mind a virágos kertet leteheted, hogyha azt az aranyalmát megütöd az
aranyvessző kisebbik végével. Én most azt a szép virágos kertet és azt a
gyöngyadta márványpalotát teszem fel. Ha elnyered, legyen a tiéd.
A kis fiú erre is
ráállott és szerencsésen mind a virágos kertet, mind a márványpalotát elnyerte,
az ur-féle pedig aztán átadta neki az aranyvesszőt s megmutatta neki, hogy hol
van a virágos kert és a márványpalota.
Reggelre
kelve aztán az egy pár cseléd fölkereste a virágos kertet és a márványpalotát,
melynek az oldalát a kis fiú megütötte háromszor az aranyvesszővel és az
aranyalmává változott. A kis fiú aztán az aranyalmát szépen zsebre rakta s
hazafelé bandukoltak. Előttük mindig az aranyos madárka repült.
Csak mennek, csak
mendegélnek, egyszer az aranyos madár megállott.
- No édes fiaim,
szólt az aranyos madár, most már itthon vagyunk. Itt ezen a helyen tedd le az
aranyalmát s üsd meg háromszor az oldalát az aranyvesszővel, majd meglátjátok,
hogy milyen szép hét országra szóló márványpalotátok és virágos kertetek lesz.
Majd hire futamodik a ti márványpalotátoknak és virágos kerteteknek, majd eljön
azoknak a nézésére még maga a király is, kit ugy tiszteljetek mint nemző apátokat,
mert te kis fiam királyfi vagy, te pedig kis leányom királykisasszony. Azért
kedves gyermekeim ime itt van egy kép aranyrámában, mely a ti czimereteket és
neveiteket ábrázolja. Ezt a képet függeszszétek fel a palota legszebbik
helyére, de nehogy árulótok legyen, biborral teritsétek le. És ezt a képet
senkinek, de senkinek meg ne mutassátok, csak tulajdon nemző apátoknak. Majd
fogja ő kérdezni, hogy micsoda kép az és ekkor huzzátok le róla a bibort. A
többi aztán magától következik.
Ugy is lett. - Az egy
pár cseléd a képet felakasztotta a márványpalota legszebbik szobájában és
biborral letakarták. Itt nagy messze országban hire futamodik, hogy milyen
gyönyörves gyöngyadta kert és márványpalota van itt meg itt. Jöttek aztán
azoknak a nézésére még a hetedik vármegyéből is, ugyannyira, hogy még magának a
királynak is a fülébe jutott. A király rögtön elhatározta magában, hogy
elmegyen a virágos kertnek és a márványpalotának a nézésére; de alig hogy
ebbeli szándokát megsejtette az a pokolpozdorja, már mint a száraz-dajka, a
király kávéjába hashajtóport kevert. Hogyím ettől a király roszul lett, nem
mehetett el a virágos kert és a márványpalota nézésére. S ekkor a vén asszony
hivás nélkül beállitott a király szine elébe s azt mondja neki:
- Fölséges király! ha
már olyan nagy vágyódása van annak a virágos kertnek és annak a márvány
palotának nézésére, majd elmegyek én, majd megnézem én, hogy vajjon olyan
szépek-e azok, mint a mekkora a hire, majd elmesélem én azt fölségednek.
A király, hogy, hogy
nem, beleegyezett, pedig a pokolpozdorja dehogy a virágos kert nézésére ment,
dehogy, hanem el akarta veszteni gonoszul az egy pár cselédet. Ebben sántikált
a gonosz, de biz az nem lett idős, mert a vén csontnak beletört a bicskája; de
hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, elmondom az egész dolog
sorját-rendjét.
Hát a vén banya, alig
hogy a hires virágos kertbe érkezett, az egy pár cseléd elébe szaladt s tövéről
hegyére mindent megmutattak neki. S ekkor a vén bőr csak elkezdi:
- Igaz hogy szép a
kert, de még akkor hétszerte szebb lenne, ha a világ zengő-fáját elhoznátok.
- Hát mit kellene
cselekednem? kérdé a fiucska.
- Nem egyebet, mint
azt, felelt a vén csont, itt meg itt, ebben meg ebben az elátkozott várban van
a világ zengő-fája. Csak ezért kellene elmenned, csak ezt kellene elhoznod.
S ezzel a vén bőr
szépen elbúcsúzott az egy pár cselédtől s hazafelé bandúkolt, a fiúnak pedig ez
órától nem volt nyugodalma, hogy ő elmegyen s elhozza a világ zengő-fáját.
Ezért hugától keserves könyhullatások között elbúcsúzván, elindult a világ
zengő-fájáért.
Csak mén, csak
mendegél hetedhét ország ellen, egyszer egy sötét vár alá ért. Ez volt pedig az
első elátkozott vár. Egy nagy kamasz szőrös ördög egy irtóztató husánggal ott
állt őrt, hogy arra senkit se ereszszen.
A szőrös
ördög rákiált nagy mérgesen a mi fiunkra ilyeténképen:
- Állj!... ki vagy?
- Én vagyok, felelt a
kis fiú.
- Kicsoda az az én?
- Én vagyok.
- Te vagy Jánoska?
kérdé az ördög.
- Én vagyok én.
- Hát mi járatban
vagy?
A világ szépen
zengő-fáját keresem, nem hallott-e bátyám-uram róla valamit?
- Én nem hallottam,
hanem itt meg itt áll őrt a bátyám, hacsak az nem tud róla valamit, ugy senki a
világon.
S ezzel Jánoska
elindult az igaz úton a világ zengő-fája keresésére.
Csak mén, csak
mendegél, egyszer elért a másik elátkozott sötét várhoz is. Ott is egy nagy
kamasz szőrös ördög állt őrt, ki a mi Jánosunkra rákiált nagy mérgesen; de már
itt a Jánoska sokkal bátrabb volt, mert ugy is tudta, hogy semmi bántódása nem
lesz.
- Ki vagy, kérdé az
ördög?
- Én vagyok.
- Kicsoda?
- Én.
- Te vagy Jánoska?
- A bátyám-uram
szolgálatjára én vagyok.
- Hát hol jársz itt
ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- A világ szépen
zengő-fáját keresem. Nem hallott bátyám-uram róla valamit?
- Mi türés-tagadás,
én nem hallottam, hanem itt meg itt, ezen meg ezen a helyen áll őrt a bátyám,
hacsak ő nem tud róla valamit, ugy senki a világon.
S ezzel Jánoska
elindult a harmadik elátkozott vár felé. Hogy odaért, ott is ott állt őrt egy
nagy kamasz ördög, ki rákiált nagy mérgesen a mi Jánosunkra, ilyeténképen:
- Ki vagy?
- Én vagyok.
- Te vagy Jánoska?
- Én vagyok.
- Hát hol jársz itt
ezen az idegen földön, a hol még madár sem jár?
- A világ szépen
zengő-fáját keresem. Nem hallott róla bátyám-uram valamit?
- Hohó Jánoska,
dehogy nem hallottam, dehogy, hisz itt van ebben az elátkozott vár kertjében.
El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra hallgatsz; mert ha nem adsz rá
semmit, vagy meg nem tartod, sose látod többé isten fényes egét, ragyogó
napját. Hát csak azt akarom mondani, hogy itt van ez az aranyvessző, üsd meg
vele háromszor az elátkozott vár falát, rögtön ajtó nyílik előtted, eredj be
rajta, aztán a kertben, annak is a kellős közepén megtalálod a világ szépen
zengő-fáját, kerüld meg azt háromszor visszafelé s aztán mint a kilőtt nyil,
kutyafuttában iparkodjál ki a kertből, mert a kőfal becsukódik s te
bennrekedsz. Ha pedig egyszer bentmaradtál, az isten legyen irgalmas és
kegyelmes, mert tüstént abban a szempillantásban kőbálványnyá változol. Ez
szóm és mondásom hozzád, ha megtartod, szerencsés leszesz, ha pedig meg nem
tartod, örökké szerencsétlen.
Itt a fiú átalveszi
az aranyvesszőt, melylyel aztán megcsapja az elátkozott vár oldalát és rögtön
abban a szempillantásban ajtó nyilott előtte. A kis királyfi nem sokat
kérdezte, hogy szabad-e, ízibe beszaladt az ajtón, be egyenesen a kertbe. Itt
mindenféle dalló s tánczoló kisasszonyok jöttek elébe, ki cziterán, ki hárfán,
ki czimbalmon játszott s kérve kérték, hogy mulasson tánczoljon ott velük;
egyik mindenféle drága ételekkel, másik mindenféle száj íznek kedves italokkal
kinálta, hogy egyék-igyék az ő ételükből és italukból; - de a királyfinak is
volt esze nem enni és inni, hanem félre lökte a leányokat és a kert kellős
közepére futott, hol állott a világ szépen zengő-fája, melyet aztán visszájárul
megkerülvén háromszor, ugyancsak igyekezett ki a kertből. S ezer volt a
szerencséje, nem egy, hogy néhány szempillantással el nem késett, mert már most
is bezáródott az ajtó és a sarkát odacsukta. De a királyfi nem sokat törődött a
csizmája sarkával, hanem azon az úton, a melyen idejött, haza szaladt s már
ekkor ott állt a virágos kert közepén a világ szépen zengő-fája.
Eddig is szép hirben
állott a virágos kert, de most még hétszerte nagyobb lett annak a hire,
ugyannyira, hogy hét világból gyültek össze a világ szépen zengő-fája nézésére,
ugyannyira, hogy az magának a királynak fülébe is eljutott, ki feltette
magában, hogy ha addig él is, mégis elmegyen annak a nézésére. De mihelyest a
vén banya ebbeli szándékát megsejditette, a kávéjába, melyet ő szokott
bevinni, hashajtóport kevert, melytől a király olyan roszul lett, hogy ki se
mehetett a szobából. S ekkor a vén banya hivatlanul beállitott hozzája s azt
mondja neki:
- Fölséges király! ha
már csakugyan olyan szép az a világ zengő-fája, mint a mekkora a hire, fölséged
ugy is beteg, majd elmegyek én annak a nézésére, majd hirét hozom én.
A király, hogy, hogy
nem, ráállott a vén asszony beszédjére s azt elengedte menni a világ szépen
zengő-fája nézésére, ki alig hogy betette a lábát a virágos kertbe, már az egy
pár cseléd elébe szaladt, hogy vajjon most mit szól az a vén asszony.
- Szép gyermekek,
szólt a vén bűn, szép ugyan e virágos kert is, szép benne a zengő-fa is, de az
még hétszerte szebb lenne, ha ezen a szépen zengő-fán a világ szépen szóló
madara danolgatna!
- Hát mit kellene
cselekednem? kérdé a kis fiú.
- Nem egyebet, felelt
a vén banya, mint azt, hogy itt meg itt van egy elátkozott vár s onnan el
kellene hozni a világ szépen szóló madarát.
No jól van, ezzel a
vén asszony hazafelé bandukolt, a királyfinak pedig ez órától fogva nem volt
maradása, hanem feltette magában, hogy elmegyen s elhozza a világ szépen szóló
madarát. Ezért édes testvérétől keserves könyhullatások között elválván,
elindult ország-világszerte a szépen szóló madár elhozatalára; de a
testvérének meghagyta, hogy ha harmadnap alatt itthon nem lesz, ezen meg ezen
az úton induljon el az ő felkeresésére, s ezzel a királyfi útnak indult.
Csak mén, csak
mendegél hetedhét ország ellen, egyszer elérkezik az első elátkozott várhoz,
hol még most is ott állt őrt a szőrös ördög, kezében egy nagy istentelen
husáng, hogy azzal minden arra járó-kelőt minden irgalom és kegyelem nélkül
agyonüssön.
Itt a
szőrös ördög rámordul a mi Jánosunkra erős kegyetlenül ilyeténképen:
- Ki vagy?
- Én vagyok
uram-bátyám.
- Kicsoda? kérdé
ismét az ördög.
- Én vagyok.
- Te vagy Jánoska?
- Én vagyok én.
- Hát hol jársz itt
ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- A világ szépen
szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram róla valamit?
- Mi türés-tagadás
édes fiam, én biz nem hallottam, hanem itt meg itt lakik a bátyám, ha ő nem tud
felőle, ugy senki a világon.
Itt a királyfi
elérkezik a másik elátkozott várhoz is, de innen az őrt álló ördög a harmadikhoz
küldte. Mikor a királyfi a harmadik elátkozott várhoz is eljutott, rákiált az
ördög nagy mérgesen ilyeténképen:
- Ki vagy?
- Én vagyok.
- Te vagy Jánoska?
- Én vagyok én.
- Hát hol jársz itt
ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- A világ szépen
szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram róla valamit világ szép éltében?
- Ehj, dehogy nem
hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az elátkozott várban. El is viheted,
de csak ugy, ha a szavamra hallgatsz, különben jobb lett volna neked nem
születni, mert ha azt meg nem tartod, sose látod többé isten verőfényes napját.
Hát csak azt akarom mondani, hogy itt van ez az aranyvessző, vedd ezt magadhoz,
üsd meg vele háromszor az elátkozott vár falát, rögtön ajtó nyílik előtted,
eredj be rajta, szaladj végig az üveg folyosón és hét szobán keresztül, a
nyolczadikban van a világ szépen szóló madara egy rozsdás kalitkában. Majd
találsz ott mindenféle aranyos és ezüstös kalitkákat, azokban mindenféle
szebbnél szebb aranyos madarakat, de te azokat se ne nézegesd, se ne hallgasd,
se ne válaszsz közülök, hanem csak a rozsdás kalitkában szomoruan ülő szépen
szóló madár kalitkáját kapd el ízibe s aztán, mintha puskából lőttek volna ki,
szaladj ki az elátkozott várból.
No jól van, itt a
királyfi átalveszi az aranyvesszőt s vele megcsapta háromszor az elátkozott vár
oldalát, és rögtön, abban a szempillantásban ajtó nyílott előtte. A királyfi
aztán nem sokat kérdezte, hogy szabad-e, nem-e, az ajtón ízibe beszaladt. A
mint végig szaladt az üvegfolyosón, jobbról balról névről szólitgatják, hogy
álljon meg. Igaz, hogy megborzadt a királyfi, de azért rájuk se hederített,
hanem szaladt egyenesen az első szobába. Itt mindenféle, szebbnél szebb virágok
voltak aranycserepekben, de azért a királyfi egyhez sem nyult, hanem beszaladt
a másik szobába. A másik szobában mindenféle kardok, puskák voltak, de a
királyfi ezek közül sem választott, hanem beszaladt a harmadik, innen a
negyedik, onnan az ötödik szobába s igy sorba, míg a nyolczadikba nem ért. A
nyolczadik szoba, mint az ördög mondá, tele volt mindenféle aranyos és ezüstös
kalitkákkal, azokban pedig szebbnél szebb aranyos tollú madárkák énekeltek,
csak a világ szépen szóló madara gornyasztott ott szomoruan a rozsdás
kalitkában, csak ez nem énekelt. Minthogy a világ szépen szóló madarának nem
volt aranyos tolla mint a többinek, ezért a királyfinak az sehogysem
tetszett és ezért nem is vitte el magával, hanem a sok aranyos tollú madár
közül kiválasztotta a legczifrábbat s ezt akarta elvinni magával, de a mint
hozzá nyúlt, tüstént abban a szempillantásban kővé vált s a kőfal-ajtó
becsukódott előtte.
Itt a kis
királykisasszony minden istenadta nap megterítette az asztalt jó testvére
számára, de biz az nem érkezett meg; minden istenadta estve kiült a ház elébe s
késő éjfélig várta, majd az ágyat is megvetette neki, de biz az nem feküdt
bele. Itt elmulik az első nap is, el a másik, el a harmadik, nap nap után, de
az édes testvér mindegyre késik. Ezért a királykisasszony sírva-ríva elindult
édes testvére fölkeresésére.
Csak mén, csak
mendegél nyom után, egyszer elérte az első elátkozott várat, el a másodikat is,
végre a harmadikhoz jutott. Az ördög most is ott állt őrt egy nagy láncz adta
husánggal, hogy minden arra járó-kelőt minden irgalom és kegyelem nélkül főbe
kollincson. A kis leányra is ráförmedt nagy mérgesen:
- Ki vagy?
- Én vagyok.
- Te vagy Mariska,
mert, közbe légyen mondva, igy hítták a királyfi húgát.
- Én vagyok én.
- Hát hol jársz itt
ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Édes testvéremet
keresem. Nem hallott róla valamit bátyám-uram?
- Ehj, dehogy nem
hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az elátkozott várban kővé válva, de
ugy kell neki, mért nem hallgatott a szavamra. Te is ugy jársz, hogyha szót nem
fogadsz. Ne itt van ez az aranyvessző, üsd meg vele az elátkozott vár oldalát
háromszor, tüstént ajtó nyílik előtted, szaladj be rajta, szaladj végig az
üvegfolyosón, és hét szobán keresztül, a nyolczadikban van a bátyád kővé válva.
Ezzel az aranyvesszővel üsd meg háromszor, aztán ízibe kapd el a világ szépen
szóló madara kalitkáját s aztán se jobbra, se balra ne tekints, sem semmihez ne
nyulj, se meg ne állj, se ne hallj, hanem lóhalálába fuss ki az elátkozott
várból.
Itt a kis leány
elvette az aranyvesszőt s ezzel megcsapta háromszor az elátkozott vár oldalát
és rögtön, abban a szempillantásban ajtó nyílott előtte. A királykisasszony
beszaladt az ajtón; de ő se jobbra se balra nem tekintett, hanem egyenesen
beszaladt a nyolczadik szobába, ott ízibe felkapta a rozsdás kalitkát, a
bátyját háromszor oldalba ütötte az aranyvesszővel s aztán mintha puskából
lőtték volna ki, kiszaladt az elátkozott várból. S ezer volt a szerencséje,
hogy egy szempillantással tovább nem időzött, mert már most is a szoknyája
szélét odakapta a kőfal-ajtó a mint bezáródott. Alig, hogy kiért a
királykisasszony az elátkozott várból, utána iszonyú dörömbölés-dombolás, zugás
és csattogás hallatszott s iszonyú átkozódás és káromkodás közt fenyegették s
utána kiabáltak, hogy várj te ilyen amolyan bestiája, majd megkeserülöd ezt még;
de a királykisasszony mindezekre mitse hajtott, hanem mindaddig futott mint az
üzött szarvas, mig haza nem ért, hát már ekkor ki várakozott reá, senki egyéb,
mint édes testvére, a kővé vált királyfi.
Az egy pár cseléd
aztán a világ szépen szóló madarát föleresztette a világ szépen zengő-fájára és
a szépen szóló madár megszólalt, cziteránál szebben énekelt, hogy a ki azt
hallotta, tiz évvel is fiatalabb lett.
Eddig is hires volt a
virágos kert, de most még hétszerte nagyobb hírben állott, ugyannyira, hogy hét
országból is eljöttek a nézésére. Itt a király, hogy meghallotta a virágos kert
szép hirét, föltette magában, hogy ha addig él is, de mégis elmegyen annak a
nézésére; de a vén banya alighogy megsejdítette a király ebbéli szándékát, a
fekete kávéjában hashajtóport adott be neki, mitől a király olyan roszul lett,
hogy százszor is ki kellett a szobából mennie, s igy a szép kert nézése most is
dugába dölt. S ekkor a vén banya hivatlanul beállitott a király szine elébe s
azt mondja neki:
- Fölséges király! ha
már olyan nagy vágyódása van annak a virágos kertnek a nézésére, majd elmegyek
én, majd hirül hozom én, hogy vajjon olyan nagy-e annak a szépsége, mint a
mekkora a hire?
A király, hogy, hogy
nem, erre is ráadta a fejét s eleresztette a vén banyát a virágos kert
nézésére, ki alig hogy betette abba a lábát, már az egy pár cseléd elébe
szaladt, fogadják nagy szivesen s azt sem tudták, hogy hova ültessék.
- Szép gyermekek,
kezdé beszédét a vén bűn, ez a márványpalota is szép, ez a virágos kert is
szép, ez a világ szépen zengő-fája is szép és ez a világ szépen szóló madara is
szép; de a virágos kert még szebb lenne, ha azt az ezüsttó körülfolyná s abban
az aranyhalak ficzkándoznának.
- Hát mit kellene
cselekednem? kérdé a királyfi.
- Nem egyebet, felelt
a vén csont, mind azt: itt meg itt, ebben meg ebben az elátkozott várban van a
világ ezüsttava, abban pedig a világ aranyhalai, csak az ezüsttóért kellene
elmenni - mert a halak ugyis eljönnének benne - s csak azt kellene elhozni.
S ezzel a vén banya
szépen elbúcsuzván az egy pár cselédtől, hazament, a királyfinak pedig ez
napságtól fogva nem volt nyugodalma: azért elbúcsuzott édes testvérétől s
elindult a világ ezüst taváért.
Csak mén, csak
mendegél, hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer
elérkezett az első elátkozott várhoz. Az ördög még most is ott állt istrázsát,
ki a királyfit a bátyjához küldte, ez pedig a legidősb testvérhez.
Itt a királyfi
elérkezik a harmadik elátkozott várhoz is, az ördög pedig most is ott állott
istrázsát egy nagy vastag furkós bottal, hogy minden arra járó-kelőt, minden
irgalom és kegyelem nélkül főbekollintson.
- Adjon isten jó
estvét bátyám-uramnak!
- Fogadj isten,
Jánoska, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- A világ ezüsttavát
keresem. Nem hallott róla valamit bátyám-uram?
- Ehj, dehogy nem
hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az elátkozott várban. De öcsém jól
felkösd ám a gatyát, ha te azt el akarod vinni, mert ha a szavamra nem
hallgatsz, igaz lelkemre mondom, hogy vacsorán éred Pilátust. Hát csak öcsém,
azt akarom mondani: nesze, itt van ez az aranyvessző, csapd meg vele ennek az
elátkozott várnak az oldalát s rögtön ajtó nyílik előtted. Szaladj be egyenesen
a kertbe, majd hínak téged a saját tulajdonnevedről, de ne hallgass rá, majd
jőnek te elédbe mindenféle szebbnél szebb kisasszonyok, kik étellel, itallal
kinálnak, de te se ne egyél se ne igyál, - majd találsz az utadon mindenféle
drágaságokat: aranyat, ezüstöt, gyémántot és brillantot, de te egyhez se nyulj,
- majd jönek aztán elődbe mindenféle undok kigyók és békák, de te ne
borzadjál; - hanem egyenesen szaladj az ezüsttóhoz, mely a kertet körülfutja,
kerüld meg azt visszafelé háromszor s aztán a mint bementél, ugy szaladj is
vissza.
No jól van, itt a
királyfi kezébe vevén az aranyvesszőt, háromszor megütötte vele az elátkozott
vár oldalát s ime, ajtó nyilott előtte. A királyfi aztán nem kérdezte szabad-e
nem-e, beszaladt az ajtón. Alig tette be a lábát, mindjárt névről szólitgatják,
mondván: “ide ide Jánoska, egyél-igyál lakj jól; ide ide Jánoska, ölelő két
karom ki van tárva, selyem ágyam föl van vetve, jer ne szaladj tovább.” - De a
királyfi mintha süket lett volna, rá se hederitett a hivogatásra, hanem tovább
szaladt. Majd szebbnél szebb kisasszonyok jöttek elébe, kik közül az egyik a
nyakába ugrott, a másik aranyhajával lenditette arczon, a harmadik csókot hányt
feléje s piros két aranyalmájával, két cziczi dombjával csalogatta, a negyedik
sürgött forgott, tánczolt előtte s ina kásáját mutogatta; de a királyfi
mindezekre rá se hederitett, hanem tétul ütött rajtuk s tovább már megint még
szebb kisasszonyok jöttek elébe, kik étellel itallal kinálgatták, hogy egyék,
igyék, lakjon jól; de a királyfi se nem evett, se nem ivott, hanem egyre tovább
szaladt. Alig hagyta el a kisasszonyokat, hát a temérdek kincsbe, mik az utjába
voltak hintve, majd fölesett; itt vert-arany volt elszórva, ott tejfehér huszas
pénz, emitt mindenféle briliantos gyűrűk, amott gyémánttal kirakott kardok, de
a királyfi semmihez sem nyult, hanem egyre tovább szaladt. Majd mindenféle
csuszó-mászó állatok raja özönlötte körül; itt sziszegő kigyók, ott varancsos
békák ugrándoztak előtte, de a királyfi nem nézett a lába alá, hanem egyre
tovább futott, ugyannyira, hogy végre eljutott az ezüsttó partjára, melyet
visszafelé háromszor megkerülvén, a mint bejött, kiszaladt az elátkozott
várból.
S ezer volt a
szerencséje nem egy, mert ha még csak egy szempillantást késett volna, tüstént
bezáródott volna előtte a kőfal; mert már most is a csizmája sarkát odacsukta.
De ő azzal mitse gondolt, mert ott hagyván a csizmáját, mezitláb hazaszaladt.
Mire hazaért, már
akkor a virágos kertet körülfolyta az ezüsttó, abban pedig mindenféle drága
aranyhalak ficzkándoztak.
Eddig is szép hirben
állott a márványpalota, meg a virágos kert, meg a világ zengő-fája, meg az azon
ugrándozó világ szépen szóló madara, de most, midőn a virágos kertet ezüsttó
folyta körül és abban aranyhalak ficzkándoztak, most mondom, hét világra szólt
azoknak a hire és hét világból gyültek össze azoknak a nézésére.
Midőn mindezek a
király fülébe eljutának, az föltette magában, hogy se nem eszik, se nem iszik,
mig a virágos kert közepén álló márványpalotát, meg a világ szépen zengő-fáját,
az azon éneklő szépen szóló madarat és a virágos kertet körülfolyó ezüsttót,
abban pedig az aranyhalakat meg nem nézi, - pedig a vén banya váltig kinálta a
fekete kávét, de a király azt el nem fogadta, hanem felülvén az aranyos hintóra
a feleségével együtt és elmentek a virágos kert nézésére.
Alig ért be a király,
meg a felesége a virágos kertbe, az egy pár nagy lelkendezve elébük szaladt és
kezet csókoltak.
- Ehjnye, apjuk,
kiáltott fel a királyné, ez a kis leány be formázik kendhez; egész
szakasztott mása!
- Te hozzád pedig ez
a kis fiú, válaszolt neki a király.
No jól van, ez abba
maradt. - Itt a király meg a felesége sorra járják a virágos kertet és nem
győzik dicsérni annak a szépségeit, hát még mikor a világ zengő-fáját és azon a
szépen szóló madarat meglátták, akkor csapták ám össze a két kezüket.
Itt a kis fiú izibe
felmászott a világ zengő-fájára, róla egy pár aranyalmát leszakasztván, az
egyiket a királynak, a másikat pedig a királynénak ajándékozta, kik nem győzték
eléggé megköszönni ezt a nagy szivességet.
Minekutána a király
meg a felesége az ezüsttavat is meglátták és abban az aranyhalakat, bementek a
márványpalotába. Itt az egyik szobából ki, a másikba pedig be, igy mind a 77
szobát sorra járták. A király meg a felesége nem győzték eléggé dicsérni a
szobák ékességeit; de mikor a legszebbik szobába megérkeztek, azt találja
mondani a király, szót szólván:
- Ugyan édes kis
szolgáim, nem felelnétek egy kérdésemre?
- S mi lenne az?
kérdé a kis fiú.
-
Hát csak azt akarom megtudni, hogy mért van az a kép biborral bevonva s vajjon
kit ábrázol az?
Itt a kis királyfi,
egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem szótlanul levette a képről a
bibortakarót.
A király meg a
felesége csak ekkor hült el és csak ekkor ösmerték fel soha nem látott édes
magzatjaikat. Az egyik az egyiket ölelte meg, a másik a másikat; szólni ugyan
nem tudtak, hanem sirtak is nevettek is.
S ekkor megszólalt a
világ zengő-fája és a szépen szóló madár.
Nagy lett mindenki
öröme, csak az a vén bün szomorkodott, kit a király tüstént megfogatott, egy
fára felhuzatta és kénkő tüzet rakatott alá.
Eddig volt, mese
volt, talán igaz se volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése