2012. július 28., szombat

245. mese

A három királykisasszony (Szavak száma: 1074)
Volt egyszer a világon egy király s ennek három szép leánya. Minthogy a király már vén ember volt, megunta a királykodást: ezért férjhez akarta adni a leányait, hogy majd kinek-kinek kiadja a maga jussát; elosztja a királyságot három leánya közt.
De mielőtt ezt tette volna, meg akarta tudni, hogy melyik leánya szereti legjobban, mert majd ennek adja a legszebb országot: ezért a leányait maga elé hivatta s kérdi a legnagyobbiktól:
- No kedves leányom, hogy szeretsz te engem?
- Én atyám ugy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát!
- Jól van édes leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy szeretsz engem? kérdi a középsőtől.
- Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.
- Jól van leányom, te is okosan feleltél. Hát te kis leányom, hogy szeretsz engem? kérdi a legkisebbtől.
- Én atyám ugy szeretlek mint az emberek a sót.
A legkisebbik leánya feleletén szörnyűképpen megharagudott a király, azt mindenéből ki­tagadta, hogy ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette a világra; de még ez nem volt elég, hanem sarkig érő hosszu haját a kezére tekerte, tizenkét szoba földén végig hurczolta, és a legutolsó szoba garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta, hogy ő vele többé nem lakik egy fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a fenekére.
A szegény királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva madara, elzűlött, elvadult és egy nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy nagy odvas fára akadt, melybe bele bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia! Majd szedett egy vagy két kötény száraz harasztot, melyből ágyat csinált magának, s ez volt neki a fölvetett selyemágy. S ha megéhezett, keresett magának az erdőben holmi vadalmát, vadkörtét, galagonyát, csipkét, kökényt, s ezek valának a királyi ételek s mégse halt meg éhen. Ha pedig megszomjazott, keresett magának valami fris forrást, ivott belőle s ez volt neki a királyi ital s mégse halt meg szomjan.
Igy élt évrül évre ebben a rengeteg nagy vadon erdőben.
De uramfia, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a szomszéd királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy vadon erdőben, hát messziről látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.
Odamegyen a királyfi az odvas fához s bekiált a lyukon.
- Hej, ki van itt?
Semmi válasz.
- Hej, ki van itt? Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy vigyen a fene!
Semmi válasz.
- Még egyszer kérdem: ki van itt; ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy, vigyen a fene; mert mindjárt belövök a lyukon!
Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, kibújt az odúból nagy rongyosan; mert a mi ruhács­kája volt, biz az már háromszor is leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se czérnája, hogyha elszakadt is valami, megvarrhatta volna.
Itt a királyfinak annyira megtetszett a szép leány, hogy hazavitte s feleségül vette.
S mikor a mézes-mákos hetek elmultak, kérdőre vonta a feleségét, hogy vallja ki, hogy mi annak az oka, hogy az apja oly szörnyen nagyon kegyetlenül bánt vele?
- Mi tűrés tagadás kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka, mint egyszer az atyánk arra a fura gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen bennünket, ki, hogy szereti őt. A legöregebbik néném ezt mondta: “Én atyám úgy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát.” - A középső testvérem meg ezt mondta: “Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.” Végre én tőlem is megkérdezte, hogy szeretem őt s én azt találtam mondani: “Én atyám ugy szeretlek, mint a sót.” - Ezért a feleletemért szörnyűképen megharagudott királyi atyám, mindenéből kitagadott, megvetett, hogy én nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett a világra; de még mindez nem volt elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12 szoba során végig hurczolt, majd a legutolsó garádicsáról, mint valami kutyát, lerugdosott. Én aztán az erdőben húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig csak te kedves férjem meg nem szabaditottál e kinos élettől.
- Igaz-e ez édes feleségem? kérdé a király.
- Nincs különben.
- No, ugy nekem egy gondolatom támadt: majd én meghivom királyi atyádat ebédre, külön főzetek neki, lesz papos ebéd, hanem ételt-italt só nélkül rakatok elébe.
Ugyis lett. - A vén királyt a szomszéd király, már mint a veje, meghítta ebédre. Az el is jött s fogadják nagy tisztességgel mint ahogy egy királyt illik, bevezetik a fehér szobába s mindjárt az első székbe ültették.
Itt eljön a dél, el az ebéd ideje. A vén királynak külön teritenek külön szobába s mikor az asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék ebédelni, tessék az asztalhoz ülni. Az le is ült s a szájába vesz egy kanál levest, de se íze, se sava, csak kifordult a szájából. De a vén király nem szólt semmit, gondolta magában, hogyha a levesből nem eszik is, majd eszik a másik ételből; de biz ebbeli gondolatja sem lett idős, mert a másik tál ételben sem volt egy szikra só sem. A vén király ebből sem evett. Felhozzák a harmadik tál ételt is, ebben sincs egy szikra só sem. A király már bosszankodni kezdett s hogyim éhes volt, a kenyerezéshez akart látni; de a mint a szájába tett egy falatot, csak kifordult belőle; mert ez is sótalan volt.
S ekkor a vén király megharagszik, hogy ő belőle vén léttére csúfot akarnak űzni; mert sótlan étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a királyhoz s mondja:
- Öcsém! nem tudom a dolgot mire vélni, mert vagy a szakácsod evett bolond gombát vagy én, de minden ételed olyan ízetlen és olyan sótalan, hogy csak kifordul a számból s nem nyel­hetem le a világért sem.
- Megengedjen fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged nem szereti a sót: ezért külön főzettem a számára só nélkül.
- Már, hogy a patvarban ne szeretném! ki hallott ilyen bolondot!
- Hát igazán szereti fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a legkisebbik leányát, azért, mivel erre a kérdésére: “Hogy szeretsz kedves leányom?” igy válaszolt: “Én atyám úgy szeretlek, mint a sót” - elűzte, elkergette fölséged az atyai háztól?!
- Akkor cselekedtem a legbolondabbúl, de most szánom-bánom bünömet s tán a fele­király­ságomat is odadnám annak, a ki még egyszer vissza tudná adni a leányomat!
Ekkor az ifjú király karon fogva bevezette a vén király leányát, már mint a feleségét s volt bezzeg öröm meg öröm s olyan vigságot csaptak, hogy egy kis lakzival ért fel; de már ebben nem só nélkül, hanem sóval főzték az ételeket. A vén király aztán legkisebbik leányát ismét a kegyelmébe fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá tegye, ennek adta birodalma legszebb országát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése