A princzeszné és a
sündisznó (Szavak száma: 878)
Volt egyszer a
világon egy király, s ennek három szép eladóleánya.
Itt a király hosszú
útra készült, s ezért sorrul-sorra megkérdezte a három princzesznét, hogy
kinek-kinek mit hozzon.
- Nekem, szólt a legnagyobbik,
aranyos ruhát.
- Nekem, szólt a
középső, biboros-bársonyos ruhát.
- Nekem pedig, szólt
a legkisebb, szóló-szőlőt, mosolygó-almát és csengő-baraczkot.
S ezzel a király
elment ország-világszerte a hosszú útra. Aranyos és biboros-bársonyos ruhát
csak kapott, de szóló-szőlőt, mosolygó-almát és csengő-baraczkot bár tűvé tett
értük mindent, seholse.
Ezért a király,
hogyim a legkisebbik és legkedvesebbik leányakivánságát nem teljesíthette, nagy
búsan és nagy bánkódva hazafelé vette az útját.
A mint mén mendegél,
egyszer olyan nagy kátyúban lelte magát, hogy a kocsi tengelye tolta a sarat.
Itt lelkem teremtette
most mi tevő legyen, mikor se előre se hátra, mikor se ki, se be, mint az
ablakfa? Az aranyos csizmával csak nem szállhatott le, mikor a ló füle is alig
látszott ki a kátyúból, embert pedig, ki segitségére lehetett volna, még hírrel
sem látott.
A mint ott legjavában
évődik, egyszer, honnan honnan nem, csak terem egy kis sündisznó, s azt mondja
a királynak:
- Röff, röff! Hogyha
nekem adod a legszebbik leányodat, majd kisegítlek én.
Mi volt mit tenni a
királynak, legszebbik leányát odaigérte a kis sündisznónak.
Az a kis állat aztán
csak a rúd végét kapta meg, s ugy kirántotta a kátyuból a király kocsiját,
mintha ott se lett volna.
No jól van, ez abba
maradt. A király aztán nagy búsan hazafelé bandukolt, a sündisznó pedig elment
a maga útjára az erdőbe.
Itt lelkem
teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer
a mi mesebeli királyunk rezidencziája előtt megáll egy kordé, s erről csak
leszáll a mi sündisznónk s fel egyenesen a király színe elé, kinek azt találja
mondani:
- Röff, röff! Tudod-e
mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, most tehát azért jöttem.
Itt a király mit mit
nem cselekszik, kapja a lelkét, a juhászának a leányát felöltöztette abba a
drága patyolat ruhába s azt adta oda a sündisznónak.
A sündisznó aztán a
királyi ruhában felöltöztetett juhászleányt beültette a kordéba, s aztán
eldöczögött; de alig ért ki a határból, megfogja a szegény juhászleányt és a
kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen ujra beállitott a király színe elé s
azt mondja neki.
- Röff, röff! Tudod-e
mit igértél akkor, mikor a kátyúból kisegítettelek, azért tehát az igazi
királykisasszonyért jöttem.
Itt a király mit mit
nem cselekszik, kapja a lelkét, most meg a kondásának a leányát öltöztette fel
még czifrábban mint az elsőt, kit aztán át is adott a sündisznónak.
De a sündisznó ezzel
is ugy bánt mint az elsővel; mert alig ért ki a határból, ezt is a kősziklához
vágta, s aztán nagy mérgesen harmadszor is beállitott a király színe elé s azt
mondja neki:
- Röff, röff! Tudod-e
mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, azért tehát nem kell nekem
sem a juhászleány, sem a kanászleány, hanem az igazi királykisasszonyt add ide.
Mit
volt mit tenni a királynak, a legroszabbik ringy-rongy ruhába felöltöztette a
legkisebb királykisasszonyt
- minthogy a két nénje inkább a kútba akart ugrani, mint elmenni, - s azt adta
által a kis sündisznónak.
De bezzeg most a
sündisznó ezzel nem bánt ugy, mint a két első leánynyal, hanem szépen
felültette a kordéra s aztán gyű te Sárga, gyű te Fakó, meg sem állt vele
hazáig.
Mikor a sündisznó
hazaért a királykisasszonynyal, egy rosz ólat mutatott neki, mondván:
- Ne, itt van a te
királyi rezidencziád!
Majd szalmát vitt be
neki, mondván:
- Ne, itt van a te
menyasszonyi ágyad!
Majd elszaladt az
erdőbe, meghentergődzött egy vadalmafa alatt és a sok vadalmát, melyek a
bundája töviseire szúrodtak, hazavitte s azt mondja a princznéből lett
feleségnek:
- Ne, itt van a te
ételed, lakj jól!
Mit volt mit tenni a
princznének, bement az ólba, evett a vadalmából s aztán lefeküdt a szalmára s
elaludt szép csendesen.
Itt lelkem
teremtette, mikor a princzné másnap reggel fölébredt, bezzeg nem az ólban és
nem a csupasz szalmán találta magát, hanem egy virágos kert kellős közepén álló
királyi rezidencziában, és szép paplanos ágyban, és az oldala mellett bezzeg
nem a sündisznó feküdt, hanem egy gyöngyadta 24 éves királyfi. Kik aztán
alighogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak:
- Én a tiéd, te az
enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.
S aztán megölelték és
megcsókolták egymást.
A princzesznét aztán
huszonnégy szobaleány öltöztette fel, kik őt akár merre, akár jobbra akár balra
lépett, szüntelen kisérgették s csak a parancsszóra vártak.
Mikor a princzné
szépen fel volt öltözve a biboros bársonyos ruhában, a királyfi karon fogva
levezette a virágos kertbe.
A királyné hogy
elment a szőlőlugos mellett, a szőlők megszólaltak, mondván:
- Szakits rólunk szép
királyné!
Aztán hogy tovább
mentek, az almák mosolyogtak a királyné felé, mondván:
- Szakits közülünk
szép királyné!
S
mikor a baraczkok mellett elhaladtak volna, azok a legszebb ezüstcsengő hangon
szólaltak meg.
Mikor
a princzeszné két nénje hirét vette, hogy milyen jóljárt a testvérök, csak
ekkor bánták meg, hogy a sündisznóhoz nem mentek férjhez, de késő idő után
kántálni, késő eső után a köpenyeg!
Igy teljesedett be a
legkisebb princzeszné kivánsága; biz ő rá nem illett ez a mondás: “Feltette már
a búfedelet;” mert ugy éltek együtt mint a galamb az ő párjával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése