232. mese

Az arany almafa (Szavak száma: 4722)

Volt egyszer egy király s annak három fia. Ennek a királynak volt egy gyönyörű nagy kertje, abban a kertben egy almafa. Ezen az almafán minden esztendőben három arany alma termett, de mikor éppen megértek, úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el. Hiába őriztette a király, soha meg nem tudta, hogy ki lopja el az almákat. Mikor aztán a királyfiak nagyra növekedtek, azt mondotta az idősebb királyfi:

- Majd megőrzöm én az almát, édesapám!

Ki is ment éjjel a kertbe, megállott az almafa mellett, de éjfélkor rettenetes zúgás támadt, megmozdult a föld, dörgött az ég, villámlott. Igazi égszakadás, földindulás. Aztán egyszerre csak leereszkedett a fára könnyű, fekete felleg. Abból a fekete fellegből kinyúlt egy kéz, leszakított egy almát s eltűnt a kéz is, a felleg is. Még a foga is vacogott a királyfinak, úgy megijedett. Aztán beszaladott a palotába, elmondotta az apjának s a testvéreinek, hogy mi történt.

A következő éjjel a középső királyfi ment a kertbe. Fogadkozott erősen, hogy ő majd megőrzi az almát, de éppen úgy járt, mint a bátyja.

Harmadik éjjel a legkisebb királyfi vállalkozott az alma megőrzésére, de az apja nem akarta engedni. Mondta neki:

- Hagyjad, fiam, ha a bátyáid meg nem tudták őrizni, mit akarsz te? Kicsi vagy te még ahhoz!

- Csak adj nekem nyilat, kardot, s adj nekem egy könyvet s világítót, édes apám, hogy olvasgassak a fa tövében, nehogy elaludjam. Majd meglátod, hogy megőrzöm én az almát!

Addig beszélt, addig rimánkodott, hogy az apja megengedte:

- Isten neki, eredj, őrizd meg az almát, ha tudod.

Kiment a királyfi a kertbe, leült a fa alá, meggyújtotta a világítót, kinyitotta a könyvet, olvasgatott. S hát im, egyszerre kerekedett rettenetes égszakadás, földindulás. Zúgott-búgott a levegő, szállott le az égből a rettenetes, fekete felleg. Aztán kinyúlt abból a fekete fellegből egy kéz, le akarta szakítani az almát, de abban a pillanatban odasuhintott a királyfi a kardjával. Eltűnt a felleg, el a kéz, az arany alma pedig ottmaradt a fán. Reggel szaladt a királyfi nagy örömmel az apjához:

- Na, édesapám, ihol az arany alma! Nem tudta elvenni a tolvaj, de jól meg is sebeztem. Most már adj nekem lovat s fegyvert, megyek a tolvaj után. Addig meg nem nyugszom, míg valahol meg nem találom.

- Óh, fiam, - mondotta a király - maradj itthon, ne keresd a halálodat, úgy sem találod meg azt a tolvajt, hiszen már annyian keresték, bejártak országot-világot az én embereim s még csak a nyomára se találtak a tolvajnak. Mit akarsz te?

De a királyfi mondotta:

- Eressz, édesapám, mert bizony mondom, hogy meghalok, ha el nem eresztesz.

Mikor látta a király, hogy itt hiábavaló minden beszéd, azt mondotta:

- Hát Isten neki! Eredj. Majd melléd adok ezer katonát, nehogy valami baj érjen az utadban.

- Ne kísérjen engem senki! - mondotta a királyfi. - Éppen ha a bátyáim eljönnek velem: nem bánom, de más senki!

Hát csakugyan úgy is lett: a királyfival nem ment más, csak a két bátyja. Elbúcsúztak az apjuktól, a király meg otthon maradt nagy búval, bánattal. Akkora volt a bánatja, hogy a palotát gyászfeketébe huzatta.

Hát, jól van. Elindultak a fiúk, mentek hegyeken, völgyeken át, mindenütt a vércseppek nyomán, mert a kerttől kezdve, ahogy onnét kiléptek, lépésről-lépésre vércseppek látszottak: a tolvaj hullatta el azokat. Addig mentek, mendegéltek, míg egyszerre csak az út három felé válott. Mind a három útnak az elején volt egy kőoszlop. Az első kőoszlopra ez volt írva: »Aki ezen az úton megy, visszajön.« A második oszlopon ez állott: »Aki erre megy, talán visszajön, talán nem jön.« A harmadikon: »Aki erre megy, sohasem tér vissza többet!«

Mondotta a legkisebb királyfi:

- No, én a harmadik úton megyek, jöttök-e velem?

Mit mondhattak egyebet bátyjai? Szégyenlették magukat, hát ők is mentek vele a harmadik úton. Lesz, ami lesz! Tovább mentek, mendegéltek a harmadik úton s íme, lépésről-lépésre látszottak a vércseppek. Azoknak a nyomán mentek s addig mentek, míg egy óriás hegynek a tetejére értek. Ottan állott egy hatalmas márványkő-oszlop, az oszlopon egy vasgyűrü.

- Hiszitek-e, - mondotta a legkisebb királyfi - hogy ez alatt a márványkő-oszlop alatt van a tolvaj? Emeljük el innét ezt a követ.

Megpróbálta a legidősebbik, meg sem tudta mozdítani. Próbálta a középső, az sem. Akkor próbálta a legkisebb királyfi. Alig nyúlt hozzá az ujjával s feldűlt a márványkő-oszlop, mert hát szörnyű nagy ereje volt a legkisebb királyfinak.

Ahogy félremozdult a márványkő-oszlop, hát alatta rettenetes sötét kút tátongott. Abból a rettenetes sötét kútból pedig csak úgy áradott az égő, forró gőz.

- Ez bizonyosan annak a tolvajnak a lehelete, - mondotta a királyfi. - Na, fiúk, - kérdezte a legkisebbik királyfi - hát már most melyik ereszkedik alá ebbe a kútba?

- Hiszen én is lemehetek, - mondotta a legidősebb. Ámbátor jobb szerette volna ő is, meg a másik is, ha a legkisebb királyfi ereszkedik le, mert már haragudtak rá a nagy ereje miatt s szerették volna, ha valamiképen elpusztulna. Szereztek egy hosszú kötelet s azon le is eresz­tették a legidősebbiket, de még csak a félútra sem ereszkedett le a kútba, visszakiabált torka szakadtából:

- Húzzatok fel, mert mindjárt porrá égek! Szörnyű tűz van itt!

Visszahúzták azonnal. Akkor leeresztették a középső fiút, az is csak félútra ereszkedett le, kiabálta vissza:

- Húzzatok fel, mert mindjárt porrá égek!

Felhúzták azt is. Akkor azt mondotta a legkisebbik királyfi:

- Most már eresszetek le engemet, de akárhogy kiabálok, vissza ne húzzatok. Lesz, ami lesz! Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg azt a tolvajt meg nem találom.

Hát csakugyan nem is húzták vissza, pedig bizony kiabált a legkisebb királyfi is:

- No, most mindjárt porrá égek!

Hát leeresztették a kút fenekére s onnét egy gyönyörű szép országba lépett ki a királyfi. Ott mindjárt látott egy szépséges szép palotát. Nagy kert a közepén. Ment egyenesen fel a palotába. Volt abban 70 szoba, ha nem több. Ment egyik szobából a másikba, nézett erre, nézett arra, nem látott egy eleven lelket. Aztán, mikor már véges-végig ment a palotán, akkor ért egy ajtóhoz, amely nem volt nyitva. Belépett oda s hát mit lát?! Egy csudaszép király­kisasszony ült a szoba közepén s játszadozott egy arany almával. Hempergette a földön, aztán fel-felkapta, dobálta, labdázott vele.

- Ez az alma az én apám fájáról való, - mondotta magában a királyfi.

Aztán egyszerre csak felnézett a királykisasszony s hogy meglátta a királyfit, rákiáltott:

- Hát, te kutya, hogy kerültél ide, ahol még a madár se jár? Tudod-e, hogy ki lakik itten?

- Igen, ha megmondod.

- A 21 fejű sárkány. Jaj neked, ha megtudja, hogy itt vagy, mert éppen most került haza sebesülten.

Mondotta a királyfi:

- Tudom, hogy megsebesült, mert én sebesítettem meg. A vére nyomán jöttem ide. Hol van?

Felelt a királykisasszony:

- Én nem tudom, eredj a szomszéd szobába, ott a húgom. Ő talán tudja.

Bement a másik szobába s hát ott is egy csudaszép királykisasszony labdázott egy arany almával s ahogy felpillant a leány, az is rákiáltott:

- Hol jársz itt, te kutya, ahol még a madár se jár? Tudod-e, hogy ki lakik itten?

- Tudom már, - mondotta a királyfi - a 21 fejű sárkány, az, aki ezt az arany almát lopta s akit én megsebesítettem. Hol van? Hadd ölöm meg a cudart.

- Eredj, csak eredj a szomszéd szobába, ott majd megmondják.

Belépett a szomszéd szobába, s ím, ott is egy csudaszép királykisasszony volt: arany almával labdázott az is. De volt szép, vagy nem volt szép a két első királykisasszony, ez már csak­ugyan olyan szép volt, hogy a királyfinak káprázott a szeme a nagy szépségétől. Felnézett rá ez a leány is s rákiáltott:

- Hát te kutya, hol jársz itt, ahol a madár se jár?

De csak a kérdése volt ilyen, mikor jól megnézte a királyfit, felugrott a földről, nyakába szökött a királyfinak, megölelte, megcsókolta s mondotta neki:

- Tudom már, hogy miért jöttél. Úgy-e, te vagy az, aki megsebesítette a 21 fejű sárkányt? Azért jöttél úgy-e, hogy megöljed?

- Azért - mondotta a legkisebb királyfi. - Hát hol van?

- Ott fekszik a szomszéd szobában, - felelte a királykisasszony - eredj be, de figyelmeztetlek, hogyha a szeme nyitva van, akkor alszik, ha nincs nyitva, akkor nem alszik. Fejénél van egy palack víz, a lábánál egy másik palack víz. Ha látod, hogy alszik, akkor a két palackot cseréld el. Aztán van az ő szobájában sok-sok kard, ott lógnak a falon, szebbnél szebbek, fényesnél fényesebbek, azok majd tégedet megszólítanak: »Vitéz, akassz le.« De hozzá se nyúlj egyikhez se! Ám van az ajtó megett egy rozsdás kard, azt akaszd le, azzal aztán csapj rá a 21 fejű sárkányra. Amint rácsapsz, felébred. Akkor ő aztán mondja neked:

- Gyere ide, pajtás, ülj le mellém, együnk, igyunk. - Megkínál azzal a palackkal, amelyik a lába mellett van, ő meg azt veszi, amelyik a feje mellett van. Hát hadd, csak vegye! Te meg igyál bátran.

Úgy tett a királyfi, ahogy a leány tanácsolta s a sárkány, ahogy kiitta a palackot, felordított:

- Hej cudarok, hitványok, megcsaltatok!

Abban a pillanatban a királyfi másodszor is rácsapott a kardjával.

- No még egyszer! - nyöszörgött a sárkány, - hadd legyen vége az életemnek, ne kínlódjak többet.

Felelt a királyfi:

- Az én anyám egyszer szült engemet, többet nem vágok rád!

A 21 fejű sárkány erre nagy mérgében szertepukkant, meghalt szörnyű halálnak halálával, a királyfi meg visszament a leányokhoz s mondotta nekik:

- Na, leányok, most jertek velem, viszlek fel a felső világba, mert tudom, hogy onnan rabolt el titeket a cudar sárkány.

- Onnét, onnét, - mondották a leányok. - Király leányai vagyunk mi!

Mielőtt elindultak volna, a legkisebbik leány félrehívta a királyfit s mondotta neki:

- Nyúlj be ebbe a szekrénybe, abban találsz egy mandulát, egy diót, egy mogyorót s egy lószőr kötelet. Ezt vedd magadhoz, tedd el s jól vigyázz rá, mert még szükséged lehet rá. Aztán, ha megcsalnak bátyáid (mert hej, félek én attól, hogy meg fognak csalni tégedet!), egyet se búsulj, majd megsegít az Isten. Akármi történjék, én várok rád egy esztendeig s három napig. Ha itt találsz maradni az alsó világban, majd találsz az aranyszérűn három bárányt, két fehéret s egy feketét. Vigyázz, hogy a fehér bárányt fogd meg, mert ha a feketét találod megfogni, akkor még egyszer olyan mélyre esel le az alvilágba, mint amilyen mélyre estél idáig.

Eközben a kúthoz értek, ott a királyfi felkiáltott a bátyjaihoz:

- Eresszétek le a kötelet!

Leeresztették a kötelet s ráült először a legidősebb királyleány. A királyfi meg, miközben húzták felfelé, felkiáltott a legidősebb bátyjának:

- Ez a leány a tiéd!

Aztán felhúzták a második királyleányt, a királyfi meg felkiáltott a középső bátyjának:

- Ez a leány meg a tiéd!

Harmadszor meg felhúzták a legkisebb királyleányt s akkor felkiáltott:

- Ez a leány pedig az enyém!

Hanem a kötelet bizony negyedszer nem eresztették le. Igaza volt a királyleánynak. Amint fenn volt a három királyleány, a két királyfi szépen hazament velük, ott az apjuknak azt hazudtak, hogy az öccsük meghalt, ők az almatolvajt megölték, ott találták ezt a három királyleányt.

Sírt szegény király, siratta a legkisebb fiát, de aztán lassan-lassan megvígasztalódott, elfelejtette legkedvesebb fiát. S merthogy a legidősebb fia elvette a legidősebb királyleányt, a középső fia a középső királyleányt, mit gondolt, mit nem az öreg király: ő meg el akarta venni a legkisebb királyleányt.

Azt mondotta a kicsi királyleány:

- Jól van, király, én a feleséged leszek. De most még nem. Várj egy esztendőt, három napot, három órát, ha azalatt nem jön vissza a legkisebbik fiad, ám legyen, tartsuk meg a lakodalmat.

Ebbe bele is nyugodott a király.

Hát a szegény kicsi királyfival mi történt? Mikor látta, hogy utána nem eresztették le a kötelet a bátyjai, nagy búval, bánattal tovább ment, s ahogy ment, mendegélt, egyszerre csakugyan elért az arany szérűre. Ott az arany szérűn szaladgált két fekete s egy fehér bárány. Nosza, utána a fehér báránynak! Szaladtak a bárányok össze-vissza, meg-megfogta, meg újra elsza­ladt a fehér bárány. Egyszerre mégis, hogy, hogy nem, az egyik fekete bárány akadt a kezébe s ahogy a fekete bárányt megfogta, süllyedni kezdett vele a föld. Szállott alább, alább, leeresz­kedett a legalsó világba.

Ahogy leért, mindjárt egy városba érkezett, ott a város végén bekopogtatott egy kicsi házba. Abban lakott egy öreg asszony, attól kért szállást. Az öreg asszony éppen akkor sütött kenye­ret, a királyfi meg nagy csudálkozva nézte, hogy amint a kenyeret dagasztja az öreg asszony, mindegyre belépök a tésztába.

- Hát te miért pöksz a tésztába, öreg anyám, - kérdezte a királyfi, - miért nem keversz vizet bele?

- Hej, fiam, nagy oka van annak, - mondotta az öreg asszony. - Dagasztanék én vízzel jó szívvel, de nincs. Egy forrása van a városnak s abból nem kapunk vizet, mert abban a forrásban lakik a tizenkétfejű kígyó, ennek minden héten egy embert kell adni s csak úgy ad vizet. Most éppen a szegény királyleányon van a sor.

Mondotta a királyfi:

- Öreganyám, adj nekem egy korsót, hadd hozzak én neked vizet. De jere velem, mutasd meg, hogy hol a kút.

- Nem megyek én, fiam, ha sohasem is látok vizet, - mondotta az öreg asszony. - Eredj, ha neked tetszik, majd csak valahogy megtalálod a forrást.

- Jól van, akkor megyek magam, - mondotta a királyfi s el is indult.

Addig ment, amíg a forráshoz ért. Hát csakugyan ott volt a forrás mellett a szegény király­leány egyedül. Megkötözték egy sziklához s ott várta, várta szomorú sorsát, amíg majd kijön a tóból a tizenkétfejű kígyó s lenyeli. Odament a királyfi, eloldotta a kötelet s mondotta a királyleánynak:

- Ne félj, szép királyleány, majd megvédelek én, hanem előbb engedd meg, hogy düljek le az öledbe, mert fáradt vagyok erősen.

Le is hajtotta a fejét a királyleány ölébe, el is szundikált. Azalatt, amíg szendergett, a király­leány lehúzta az ujjáról a gyűrüjét s a királyfinak az övére kötötte. Aztán egyszerre csak meg­mozdult a tó, jött a kígyó, a királyfi meg aludt mélyen. Sírt a királyleány, költötte, ébresztgette a királyfit:

- Kelj fel, kelj fel, vége mind a kettőnknek!

De a királyfi nem ébredett fel. Aztán hullott a könnye, mint a záporeső, ráhullott a királyfi arcára s íme, felébredett attól. Egyszeribe felugrott, kirántotta a kardját s egy csapással levágta a kígyó fejét.

- Ohó, - mondotta a kígyó, - azt hiszed, hogy csak ez az egy fejem van? Van én nekem több is! - S abban a pillanatban kiugrott egy másik feje. Levágta azt is. Aztán egymásután tíz fej ugrott ki még a kígyónak a testéből. Reggeltől késő estéig vágta, vagdalta a királyfi, míg végre levágta mind a tizenkét fejét. Akkor aztán mind a tizenkét fejből kivágta a nyelvet, beletette a tarisznyájába, a korsaját megmerítette vízzel, a királyleányt Istennek ajánlotta s visszament az öreg asszonyhoz.

- Megöltem a kígyót, - mondotta az öreg asszonynak, - de hallod-e, öreganyám, el ne árulj, erről senki lélek ne tudjon ám!

Aközben, hogy a királyfi hazaért a szállására, kijött a királyleánynak az egyik testőre, egy óriás szerecsen, hadd lássa, hogy mi történt; megölte-e már a kígyó a királyleányt. Hát, íme, él a királyleány! Node egyéb se kellett a szerecsennek, szépen kézenfogta a királyleányt haza­vezette s otthon eldicsekedett a királynak, hogy ő ölte meg a kígyót s hogy azt bizonyítsa, haza is vitte magával a kígyó tizenkét fejét.

- Nem igaz! Nem igaz! - mondta a királyleány, - nem ő ölte meg a kígyót. Egy idegen vitéz volt az, aki megölte.

- Már pedig, leányom, - mondotta a király, - én annak igértem a kezedet, aki megöli a kígyót, aki megmenti a te életedet. Ime, ez a szerecsen hozta el a tizenkét fejét a kígyónak, mégis csak ő ölte meg azt.

- Nem, nem, - mondotta a királyleány - nem leszek a felesége, előbb hívd össze az országban ahány vitéz van, édesapám. Hadd álljanak azok mind az udvarra, én meg nézem őket az ablakból. Akit én majd megdobok arany almával, az lesz a vitéz, annak leszek én a felesége.

- Hát, jól van, - mondotta a király, - teljék a te kedved.

Egyszeribe hírül adatta a király az egész országban, hogy aki csak férfi van, jőjjön az ő udvarába, mert a leánya férjet akar választani s annak lesz a felesége, akit megdob az arany almával. Hiszen jött az országból, aki csak lábán tudott állani férfi-ember, grófok, hercegek, bárók, válogatott cigánylegények. Jöttek mind, csak úgy hemzsegtek, nyüzsögtek az udvaron. Észrevette ezt a kicsi királyfi is, hogy miféle nagy sokadalom van a király udvarában. Ő is odaállott a többi közé. Ahogy meglátta a királyleány, egyszeribe megismerte s megdobta az arany almával. Erre aztán felvezették a kicsi királyfit a palotába.

- Ihol, édesapám, ez a vitéz ölte meg a tizenkét fejű kígyót.

De a szerecsen erősködött: nem ő ölte meg, íme, a bizonyság, a kígyónak a tizenkét feje.

- Igazán? - mondotta a királyfi s belenézett a kígyófejekbe. - Hát aztán a nyelvek hol vannak? Ha egy báránynak a fejét levágod, vajon behúzza-e az a nyelvét? Tegyünk csak próbát! - Hoztak egyszeribe egy bárányt, a királyfi levágta a fejét s íme, a bárány kettéharapta a nyelvét.

- Na, látod-e? A báránynál csak bátrabb a kígyó s még a bárány sem húzza vissza a nyelvét. - Azzal a tarisznyájába nyúlt, kivette a tizenkét nyelvet:

- Ihol, itt van az én bizonyságom.

Ahogy ezt látta a király, egyszeribe kikergette a palotából a szerecsent s mondotta a király­finak:

- Na, fiam, nem tudom, ki vagy, mi vagy, kinek a fia vagy, de én megigértem, hogy annak adom a leányomat, aki megmenti az életét. Akarod-e? Vagy valami egyebet kívánsz?

- Én azt kívánom tőled, - mondotta a királyfi, - hogy vitess fel engem a felső világba.

- Hát, fiam, - mondotta a király, - nehéz dolgot kívánsz tőlem, de amit csak tehetek, meg­teszek. Mondok neked valamit: nézd, itt a palotámmal szemben van egy magas hegy; azon a hegyen van egy fa; azon a fán egy sas fészkel. Mindig ott ólálkodik a fa körül egy szörnyű nagy kígyó; a kígyónak tizennyolc feje van. Ha ezt a kígyót megölöd, bizony mondom neked, hogy a sasok hálából felvisznek a felső világba.

Nem mondatta ezt kétszer a királyfi, ment egyenesen arra a hegyre, az alá a fa alá. Hát éppen jött a kígyó, akart feltekerőzni a fára; abban a pillanatban a királyfi kirántotta a kardját, levágta a kígyónak egy fejét. De vághatta: maradt még tizenhét.

Sötét este lett, míg mind, valamennyi fejét levágta. Akkor aztán szörnyű fáradtan elterült a földön. Elaludt. Látták ezt a fáról a sasfiúk, leszállottak s szárnyukkal legyezgették a kicsi királyfit. Aztán jöttek az öreg sasok s ahogy látták a vitézt s mellette a sasfiúkat, nagymér­gesen rá akartak csapni, hogy megöljék. Azt hitték, hogy ellenség.

- Ne bántsák! - könyörögtek a sasfiúk. - Hiszen ő ölte meg a tizennyolcfejű kígyót.

Erre az öreg sasok is kiterjesztették a szárnyukat, legyezgették szépen, csendesen a királyfit. Mikor aztán felébredett, kérdezték az öreg sasok:

- No, te vitéz, hallottuk, hogy megmentetted a fiaink életét; mit kivánsz ezért?

- Nem kívánok én semmi egyebet, - mondotta a királyfi, - csak vigyetek fel a felső világba.

- Hiszen felviszünk mi jó szívvel, - felelték a sasok, - de előbb negyven hordót tölts meg vízzel, negyven bivalyt vágass le. Csak ennyi vízzel s ennyi hússal indulhatunk el arra a nagy útra.

Na, hiszen nem volt ez nagy dolog. Visszament a királyfi a királyhoz. Mondotta, hogy mit kívánnak tőle a sasok. Bezzeg hogy a király egyszeribe megtöltetett negyven hordót vízzel, levágatott negyven bivalyt s azt a sok hordót s húst felrakták a sasokra, a királyfi meg felült egyre s nagy surrogással-burrogással, rettenetes szárnycsattogással elindultak a sasok fel a felső világba. Már-már éppen felérkeztek, mikor visszafordult a sas s károgott:

- Urá, Urá! - Ami annyit jelentett, hogy: húst! De bizony már egy falás sem volt. Mit tehetett a szegény királyfi, levágott a combjából egy darab húst. Odanyújtotta a sasnak, az lenyelte. Abban a pillanatban fenn is voltak a felső világban. Ott aztán leszállott a királyfi, elindult, de bizony sántított szegény.

- Hát téged mi lelt, fiam? - kérdezte a sas.

- Engem bizony semmi sem, - mondotta a királyfi, - csak az utolsó falás húst, amit neked adtam, a combomból vágtam ki.

- Bizony, ha onnét, vissza is adom, - mondotta a sas. S egyszeribe kiköpte a húst, aztán vissza­ragasztotta a királyfinak a combjára. Nem volt semmi baja. Mehetett tovább. Elbúcsúzott a sasoktól, ment, mendegélt s amint ment, találkozott egy pásztoremberrel.

- Hallod-e, földi, - mondotta a pásztorembernek a királyfi, - cseréljünk ruhát.

A pásztor szeme közé kacagott a királyfinak. Azt hitte, hogy csúfolódik vele. De mikor látta, hogy ennek bizony fele sem tréfa, levetette a ruháját, a királyfi is az övét. Cseréltek, aztán tovább ment a királyfi s amint ment, mendegélt, talált az úton egy bárányt. Azt megfogta, megölte, a bőrét lenyúzta s úgy, amint volt, a fejére húzta a bárány bőrét. Tovább ment, mendegélt s beért abba a városba, ahol az apja lakott, de nem ment a palotába, hanem ment egyenesen az első szabómesterhez. Azért ment hozzá, hogy fogadja be őt.

- Nem fogadlak én, - mondotta a szabómester, mikor ránézett a fejére. Azt hitte, hogy valami utálatos baja van a fejének. De a mesterlegények megsajnálták a szegény fiút s addig beszél­tek, hogy így, meg úgy, míg a szabómester mégis felfogadta. Hiszen jó lesz, ha egyébre nem, vizet hord a legényeknek.

Eközben telt, mult az idő, közelgett a nap, amikor a király leánynak be kellett váltani a szavát, mert hogy eltelt egy esztendő. Még csak három nap volt hátra. Férjhez kellett menni az öreg királyhoz. Mondotta is a király:

- Na, készülj a lakodalomra, mert látod, nem jő vissza a fiam.

- Jól van, - mondotta a leány, - de előbb csináltass nekem egy arany ruhát, amelyen rajta van a földnek minden virága, amit sem ollóval nem vágtak, sem tűvel nem varrtak s amely belefér egy dióba. De három nap alatt készen legyen ám.

Egyszeribe hivatta a király az első szabómestert, azt, akinél a fia szolgált s mondotta neki:

- Hallod-e, szabó, három nap alatt csinálj nekem ilyen meg ilyen ruhát, mert különben karóba huzatom a fejedet!

Hej, Istenem, nagy búbánat nehezedett a szabó fejére! Alig látott haza a nagy bánattól. Kérdezték a legények:

- Mi baj, mest’ uram?

- Oh, ne is kérdjétek, úgy sem tudtok rajtam segíteni.

Hiába faggatták, nem felelt. Aztán kérdezte a királyfi.

- Hallod-e, még te is mersz kérdezni engem? Mit akarsz? Azt hiszed, hogy te tudsz rajtam segíteni, ha a legények nem tudnak?

De addig beszélt, addig alkalmatlankodott a királyfi, hogy végre is kinyögte a szabó az ő nagy baját. Mondotta a királyfi:

- Hiszen csak bízd rám, majd eligazítom én a dolgodat. Hozass nekem egy fertály pálinkát, aztán egy font diót és senki se legyen velem a műhelyben. Hagyj engem egyedül.

Hát, jó. A szabó hozatott, amit kívánt a királyfi, aztán magára hagyták. A királyfi pedig leült az asztal mellé, evett, ivott, másnap reggel pedig elévette azt a diót, amelyiket a kicsi király­leány adott volt neki s ebből kihúzta a ruhát; rajta volt azon a földnek minden virága, nem volt azon nyoma sem ollóvágásnak, sem varrásnak. Gyönyörű szép ruha volt, amilyent még a világ nem látott.

- Ihol, - mondotta a szabónak, - nesze, vigyed a ruhát a királyhoz.

Vitte a szabó a ruhát, átadta; mikor aztán meglátta a kicsi királyleány, egyszeribe nagyot dobbant a szíve. Mondotta magában:

- Most már tudom, hogy itt van a királyfi!

Azon a napon, ahogy ez történt, a király a fiaival kilovagolt a rétre, ahol nagy lovagi játék volt. Ahogy ezt meghallotta a kicsi királyfi, elégetett egy szálat abból a lószőrkötélből, amit a kicsi királyleány adott neki s ím, egyszeribe csak elébetoppant egy aranyszőrű paripa. Azon az aranyszőrű paripán volt egy vitézi gúnya, amelyen rajta volt a földnek minden virága. Azt hirtelen magára vette a kicsi királyfi, felpattant a lóra s kiröppent a mezőre, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Aztán ő is beleelegyedett a lovagi játékba, ugratta a lovát, keresztül ugratott a többi vitéznek a lován. Azok meg nyargaltak utána veszettül, de egy sem tudta utolérni. Mikor aztán jól kifárasztotta valamennyit, egyet fordult s hirtelen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mikor hazament a király, mondotta a kicsi királyleánynak:

- Na, készen van a ruha, hát most már készülj a lakodalomra.

- Nem, - mondotta a kicsi királyleány, - elébb még csináltass egy olyan ruhát, amelyen rajta van az ég minden csillagával, amit sem olló nem vágott, sem tű nem varrt. De három nap alatt mégis készen legyen.

Hivatta a király a szabót, mondotta, hogy milyen ruhát akar. Az meg hazament, de már nem búsult olyan erősen, mint azelőtt. Egyszeribe mondotta a kicsi királyfinak, hogy mi a király parancsolatja.

- Se baj, - mondotta a kicsi királyfi, - csak hozass egy mandulát, három nap alatt készen lesz a ruha.

Azzal beült a szobájába, ottan elévette azt a mandulát, amit ő hozott volt magával. Kinyitotta szépen, kihúzta belőle a ruhát, amelyiken rajta volt az égnek minden csillaga. Szebb volt még mint a másik.

Reggel jött be a szabó; kész volt a ruha. Vitte egyenesen a királyhoz, az meg általadta a kicsi királyleánynak. Aztán a fiaival ismét kiment a rétre, mert hogy folytatták a lovagi játékot. De ím, ott termett közöttük az idegen vitéz is aranyszőrű paripán. Ruháján az égnek minden csillaga ott ragyogott. Nyargalt erre, arra, jobbra, balra a többi vitézek között. Át-átugratott azokon, bolondította, csalta az idegen vitéz. Aztán egyet fordult hirtelen s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Hazament a király; ment egyenesen a kicsi királyleányhoz s mondotta neki:

- Na, de most már csakugyan készülj a lakodalomra.

- Készülök, készülök, - mondotta a királyleány, - de még kell egy ruha. Azon a ruhán legyen rajta a tenger minden halával. Olló ne vágta, tű ne varrotta azt a ruhát s három nap alatt mégis készen legyen!

Hiszen készen is volt az a ruha, nem három nap, de egy nap alatt, de most már nem a szabó vitte a palotába, hanem maga a kicsi királyfi. Ahogy felvitte s általadta, arra kérte a királyt a kicsi királyfi (akit bezzeg hogy nem ismert meg, hiszen báránybőr kucsma volt a fején), hogy fogadja be őt szakácsinasnak. Be is fogadta. Még aznap, amikor beállott a kicsi királyfi a szolgálatba, aznap este jött a palotába a király tizenkét tanácsosa, hogy mulattassák a királyt. Az volt a szokás, hogy minden este valamelyik elmondott egy mesét.

- Hát ki mond ma mesét? - kérdezte a király.

A tanácsosok összenéztek, aztán végre kinyögte valamelyik:

- Felséges királyom, mi már egyetlen egy mesét sem tudunk, amit tudtunk, mind elmondottuk.

Akkor a király kiüzent az udvarra, hogy jöjjenek be az inasok, mindenféle cselédek, hátha azok közül tud valamelyik valami érdekes mesét. De bizony azok között sem akadt egy sem, mert azok is már meséltek sokat, sokat a királynak. Kifogytak a meséből.

- Hátha tud talán az a szakácsinas, aki éppen ma jött ide, - mondotta a király.

Egyszeribe behivatták a kicsi királyfit s kérdezte a király:

- No, fiam, tudsz-e te valami mesét?

- Én tudok, - mondotta a kicsi királyfi - el is mondom a mesét, de csak azzal a föltétellel, hogy amíg én mesélek, senki a szobából el nem távozik. Zárjanak be minden ajtót, a kulcsokat meg adják át nekem. Akinek valami dolga van, most végezze el.

Ahogy ezt hallotta a király, mindjárt gyanut fogott: vajjon nem a kicsi királyfi-e az inas? De nem szólott semmit, szépen leültek mind; a kicsi királyfi megállott a szoba közepén s elkezdette a mesét. Ott voltak a bátyjai is s mondta szépen, ahogy a mesét szokták mondani: »Volt egyszer egy király, annak három fia s egy arany almafája«. Aztán mondotta tovább, végig a mesét, már minthogy a valóságot, úgy, ahogy történt. A királynak csak megeredt a könnye, hullott, hullott szakadatlan, mert hogy abban a mesében az ő történetére ismert, úgy hasonlított ez ahhoz. Mikor aztán a kicsi királyfi odáig ért a mesemondásban, hogy mit tettek vele a bátyjai, felugrott a nagyobbik s mondotta:

- Nekem ki kell mennem! Nyissák ki az ajtót!

Mondotta a kicsi királyfi:

- Amíg a mesének vége nincs, addig innét senkinek sem szabad kimenni. Ha pedig nem hinnétek, hogy ez a mese igaz, amit én elmondok, hát mindjárt elhiszitek, mert úgy tudjátok meg, hogy én a király legkisebbik fia vagyok.

Azzal ledobta fejéről a báránybőr sapkát, térdre esett az apja előtt, megcsókolta a kezét, ez meg a keblére ölelte, csókolta, sírt, mint egy gyermek, hogy íme újra láthatja halottnak vélt fiát. Bezzeg hogy másnap megtartották a lakodalmat, már mint a kicsi királyfi meg a kicsi királyleány lakodalmát.

Ott voltam én is a lakodalmon, de ezt akár hiszitek, akár nem hiszitek, nekem bizony mindegy!