Az
aranyhaju ikrek (Szavak száma: 4510)
Egy
rongyos faluban volt egy szegény ember, ki feleségével már sok esztendőket
eltöltött, és semmi magzatjuk nem volt; kérték tehát az istent, hogy adna nekik
valamely magzatot, a ki öregségökben gyámoluk lehetne. Isten meg is hallgatta
könyörgésöket, és az öreg ember felesége világra hoz két magzatot egy fiu
gyermeket és egy leányt, és mind a kettőnek arany haja volt. Itten mi tevő
legyen az öreg apa? mivelhogy szegény volt, gondolkozott, kit hivjon el keresztkomájának;
sokakat eljárt, de senki sem akart elmenni, hanem inkább kiszidták, hogy az a
gyalázatos vén asszony még öregségében is teherbe esett. Mindezt igen nagy fájdalommal
hallotta az öreg ember, és szomoruságában nem tudta hová forduljon; s ime,
utjába akad egy gazdag kereskedő, ki oly búsnak látván a szegény embert,
kérdezi tőle: mit szomorkodol, öreg apám? Ez pedig felele: hogyne szomorkodnám,
mikor feleségem két magzatot szüle a világra és nincsen a ki őket keresztelőre
is akarná vinni. Erre a kereskedő felele: tudod-e öreg, én szivemből el fogok
menni feleségemmel együtt keresztkomádnak, mert semmi gyermekem, de hol lakol?
Én, felele a szegény ember, lakom egy rongyos házban; meg fogja ismerni, édes
jóakaró uram, egy eperfa van a ház előtt, és a kamra oldala ki van dülve, a ház
oldala meg van támogatva és van egy kutyám, melynek a neve Cerberus, és mindig
az eperfa alatt fekszik. Elment azután az öreg ember sietve, és azt mondá
feleségének, hogy akadott már komára; s a kereskedő más nap meg is jelent feleségestül.
Látván a két kisdedet, elcsudálkozott, hogy micsoda ritka szépség legyenek a
világon, tehát elvitték keresztelni és a fiut nevezték Rudolfnak, a leányt
Jozéfának. Ezek a szegény apjok munkás keresménye által naponként nevekedtek s
voltak már tiz esztendősek, a kereskedő felfogta mind a kettőt örökből és mivel
nem akart bajlódni az ő nagy gazdagságával, egyiknek adta egyik boltját,
másiknak másikát, oly föltétellel, hogy a mit nyernek, maguk hasznára fordithatják,
csakhogy a tőkepénz ne csorbuljon. A két növendék örült az ily szerencsének, ők
tehát folytatták a kereskedést, és kevés idő alatt már hatszáz forint
nyereséget csináltak. Egyszer olyan szomoru idő adta elő magát, hogy se
vásárló, se munka nem volt, tehát hogy vigabban muljék az óra, felele Rudolf az
ő hugának Jozéfának: menj és hozz egy tuczat kártyát, hogy mulathassuk
magunkat, és gyakoroljuk a játékban; mindent jó tudni. Jozéfa nem akarta szegni
bátyja kivánságát, tüstént elment és visszatért a kártyával. Felele Rudolf:
kezdjünk a játékhoz abban a pénzben, melyet már magunk szereztünk, de ugy hogy
akármelyikünk nyeri el a másikét, visszaadja. Mondja erre Jozéfa: én nem
bánom, én reáállok. Kezdenek a kártyához és kevés idő alatt elveszti az ő
részét Rudolf, és mondja: már én kedves hugom, nem játszhatom, mert mind elvesztettem,
hanem add vissza. Huga a föltételt szentül megtartván, visszaadta. Kezdenek
játszani ujra, és Jozéfa mind elveszti. Itten mondja bátyjának, hogy mind mind
elvesztette, hanem adná vissza. Felele Rudolf: talán elment az eszem, hogy
visszaadjam, és hiába töltsem az időt; biz én nem adom. Erre megszomorodott
Jozéfa és mondja bátyjának, hogy micsoda föltétellel kezdettek játszani, de
Rudolf erre semmit se hajtván, hanem elég az, hogy ő elnyerte; vesz tehát huga
a tőkepénzből három forintot és kezdik megint a játékot; Rudolf lesz
szerencsétlen, Jozéfa szerencsés, mert mind a maga, mind a bátyja pénzét
elnyerte. Itten Rudolf kérte vissza tőle az elnyert pénzt; felele huga: te sem
adtad vissza, én sem fogom visszadni. Rudolf erre megharagudott s azt mondta,
hogy elfogja őt átkozni, hogy őt se ég, se föld be nem fogja venni. Mivelhogy
ezen iesztő szavakkal semmire se ment Rudolf, kezdte őt átkozni, és egyszerre a
föld megnyilván, Jozéfát elnyelte a mélység és egészen lement a halak
királyáig, a ki is néki pártját fogta.
Egyszer
az ő gondviselő atyjuk elment a boltba látogatásukra és kérdi: hol vagyon
Jozéfa? Rudolf mondá, hogy piaczra ment volna, s ennek ugyan hitelt adott az
öreg kereskedő; de mivel éjszakára sem jött haza, tehát gyanuság esett
Rudolfra, hogy hová lett az ő huga. Mi volt Rudolfnak mit tenni, megvallotta,
hogy játszott a hugával pénzre oly föltétellel, hogy a ki elnyeri, az tartozzék
ismét visszaadni. Ő elnyerte először az én pénzemet, és visszaadta; ujra
kezdettük a játékot, én elnyertem az övét, és többé vissza nem adtam, a hugom
tehát a tőkepénzből vett három forintot és igy mind azt a pénzt, melyet én tőle
nyertem, mind pedig a mit bolti portékából nyertem, a kártyán tőlem elnyerte s
nem akarta visszaadni, mivel én sem adtam vissza, tehát eltette pénzemet, s én
őt elátkozám, hogy se ég, se föld be ne vegye; erre megnyilott a föld és én nem
tudom hová lett. Felele az öreg boltos: no, te átkozott, hogyan tehetéd azt
testvér hugoddal? Mivel te elátkozád őt, én is elátkozlak tégedet, hogy se ég,
se föld be ne vegyen, s addig mindig jőj, menj, mig hugodot vissza nem hozod.
Ekkor megnyilt a föld és Rudolf elveszett; és lement egészen az alsó Indiába.
Mén,
mén, mendegél, s nem talál egyebet, mint a nagy pusztaságot, s nem is tudta
hová vegye utját. Imé egy palotát vesz észre maga előtt, s megkettőzteti
lépéseit, hanem kapui be voltak zárva. Jár ide s tova körülötte, kukucskál be a
rostélyán, bent az udvarban lát sétálni egy öreg embert; az öreg ember is
meglátja őt és csudálja az ő szépségét és kérdezte, hogy hol vette itt magát és
mit keresne. Ő mondá: öreg apám, én szolgálatot keresek. Te szép gyermek, én az
udvarban semmi szolgálatot nem tudok, hanem ha a király, ki a palotában lakik,
fog neked szolgálatot adni; azért is meg fogom jelenteni. Fölmegy az öreg ember
a királyhoz, mond a királynak: fölséges király itten a palotán kivül van egy
aranyhaju szép gyermek a más világról, a ki szolgálatot jött keresni, ha
fölséged tudna neki rendelni. Erre a király: küldd fel öreg, azt az aranyhaju
ifjat hozzám. Mikor fölment hozzá: kérdezte, hogy bánt-e lóval valaha vagy sem.
Hogyne bántam volna. Mindjárt őt felöltöztette fullajtárruhába, de néhány
esztendő mulva ugy megnőtt, hogy lóra nehéz volt, szerencséjére meghalt egy
öreg igás kocsis, ki a szakácsasszonyoknak két lóval a konyhára vizet, fát, mit
hordott; s a két ló ugy leesett lábáról, hogy ki sem mehetett az istálóból, s mondá
neki a király: már most te leszesz igás kocsis avval a két lóval; hizlald
annyira, hogy szolgálhass, a mit a szakácsasszonyok parancsolnak; ha jól
viseled magad, többet adok kezed alá. Itten a fiu mentől hamarább a lovakat
annyira fölhizlalta, hogy kivihette a kutra inni, azért a király felhivatta a
gyereket és mondá: hallod-e te fiu, ezeket a lovakat éjszakára kivihetnéd a
tenger partjára, talán hamarább megjavulnának attól a zöld mezőtől. Itt a fiu
estve kivitte a lovakat a tenger partjára és ott legeltette kötőfékszáron egész
tiz óráig; akkor tekintett a vörös tengerre, s látja, hogy kétfelé nyilik a
közepe, jön a világ szép asszonya, ki mindjárt reá kiáltott: hallod-e, ne is
bujj már, gyere hozzám, igyál, egyél és beszélgess velem. Azután lefeküdtek és
elaludtak; és a világ szép asszonya még hamarább fölébredt, mint a fiu, akkor
megrugja neki a talpát: hallod-e kelj fel, hozd el a te két lovadat. Akkor oda
viszi, itt a világ szép asszonya kezkenőjével megtörölgeti a két lovat, olyan
két rézszőrü paripa lett belőle, hogy gyönyörü volt reá nézni. Itt a világ szép
asszonya csak elfordult, összecsapódott a tenger vele. Itt a fiu viszi haza
felé a két lovat: a többi kocsisok, mihelyt meglátták, mindjárt fölmentek a
királyhoz: fölséges uram! nem jó gyermeket fogadtunk az udvarba. Itt a király
kérdezi: miért? Azért, fölséges király, hogy olyan két rézszőrü paripát lopott
az éjszaka, hogy ha gazdája találkozik, felséged udvarán legnagyobb gyalázat
eshetik miatta. Lehetetlen! Nincs különben.
Itt
a fiu beköti lovait, a király hivatja őt: hallod-e fiu, hogy merted te azt a
lopott jószágot udvaromba hozni; ha itt annak gazdája találkozik, még micsoda
szégyent vallhatok érette? Fölséges király, a lótól ne féljen, mert én a lovat
nem loptam, hanem én a lónak a szénát vágva szoktam adni, a vizet fonttal
mérni, az abrak árát nem szoktam zsebembe rakni, mint a többi kocsisok; ha nem
hiszi fölséges király, jőjön le, nézze meg a lovat, rajta a maga bélyege. A
király lemegy, látja, hogy az ő bélyege rajta, s a fiut megajándékozza egy
tuczat aranynyal. A fiu megörült, hogy van elég pénze; második estve is
következik, megint kivitte a lovat ugyan arra a helyre, s ott legeltette
kötőfékszáron egész tizenegy óráig. Ekkor tekint a vörös tengerre, látja, hogy
kétfelé nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya; bujna a fiu, de nem tud
hová. Hallod-e, ne is bujj már, csak gyere hozzám, jobb lesz, egyél, igyál,
beszélgess velem. A fiu odament, és mulattak ők ketten, lefeküdtek, hanem a fiu
fölébredt, megtapogatta, itt a világ szép asszonya ugy pofon csapta, hogy
szikrázott a szeme. Hallod-e, ne bánts, még van idő erre, utóvégre is a tied
leszek. Ekkor a fiu megszégyelte magát, ujra elaludt, reggel hamarább fölkelt a
világ szép asszonya, megrugja neki a talpát: hallod-e, kelj föl, eredj hozd el
a te két lovadat. A fiu odaviszi a két lovat, a világ szép asszonya
kezkenőjével megtörölgeti: olyan két ezüstszőrü paripa lett belőle, szintugy
tündöklött. Ekkor a világ szép asszonya elfordult tőle, összecsapódott a vörös
tenger, odalett a világ szép asszonya, a fiu maga maradt. Itten viszi haza a
két lovat, a többi kocsisok meglátták, fölmentek a királyhoz. Fölséges
király! nem jó gyermeket fogadtunk. Mondja a király: miért? Azért hogy olyan
két ezüstszőrü paripát lopott, hogy ha annak gazdája találkozik, fölséged élete
is elveszhet. Lehetetlen! Már nincs különben. Itt a fiu beköti a lovakat
istálóba; hivatja a király: hallod-e, fiu, hol vetted azt a lovat? hogy merted
udvaromba hozni azt a lopott jószágot? holott ha ennek gazdája találkozik,
életem is elveszhet. Fölséges király, a lótól ne féljen, mert én a lovat nem
loptam, hanem én a szénát a lónak vágva szoktam adni, a vizet fonttal szoktam
mérni, az abrak árát nem szoktam zsebembe rakni, mint a többi a kocsisok; ha
nem hiszi fölséged, jőjön le, a maga bélyege rajta. A király lement, hát látja,
hogy az ő bélyege rajta. Akkor a fiut megajándékozta egy tuczat aranynyal. Itt
a fiu megint megörült, hogy elég pénze van, és otthon maradt harmad napig.
Harmadik estve is következik, megint kiviszi a két lovat a tenger partjára, ott
legelteti egész tizenkét óráig kötőfékszáron; akkor tekint a vörös tengerre,
látja, hogy ketté nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya, megint reákiált:
hallod-e, fiu, ne is bujj, csak gyere hozzám, jobb lesz, egyél, igyál,
beszélgess velem. A fiu hozzá megy, esznek, isznak, és mulatnak; hallod-e, fiu,
ha te azt akarod, hogy a tied legyek, te az enyém: én velem soha senkinek ne
dicsekedj, hogy “nekem ilyen meg ilyen szeretőm van”; mert ha én rólam
legkisebbet is szólasz valakinek, soha sem leszek a tied. Akkor lefeküdtek és
elaludtak, reggel hamarább fölkelt a világ szép asszonya, megrugja a fiu
talpát; kelj föl, eredj, hozd el a két lovadat. Oda viszi lovát, megtörli
kezkenőjével a világ szép asszonya, hát olyan szép aranyszőrü paripa lett
belőle, hogy fényessége mindjárt elvette a fiunak szeme fényét. Akkor csak
elfordult tőle a világ szép asszonya, összecsapódott a vörös tenger és odavan.
A fiu összeköti az aranyszőrü paripát, viszi haza felé, meglátják a többi kocsisok,
fölmennek a királyhoz: fölséges király! nem jó gyermeket fogadtunk. A király
azt mondja: miért? Azért, fölséges király, hogy olyan két aranyszőrü paripát
lopott az éjszaka, hogy fölségednek, ha gazdájok találkozik, az országa is
elvesz. Lehetetlen! Az nincsen máskép. A fiu istálóba vitte a lovat, a király
csak arra hagyta, gondolván magában: annak a fiunak valami mesterségének kell
lenni.
Itt
a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, ki már ötven esztendő óta szolgálta,
és felhivatta mindazt, mind a fiut. Hallod-e, már te eleget szolgáltál, azért
se rám, se erre a fiura ne neheztelj; e napságtól fogva ő lesz az én parádés
kocsisom, te pedig avval a két lóval igás kocsis és szolgálsz a
szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiu lett a parádés kocsis, az öreg
kocsis pedig igen megharagudott reá: kutya ilyen adta fatyja! most jött ide és
már kiturt helyemből. Már a fiunak olyan jó dolga volt, hogy csak akkor ült a
ló farához, mikor a király parádéra ment. Különben a többi kocsisokkal ebédelt,
vacsorált, de mivel haragudott reá az öreg kocsis, azt találta mondani: majd
meglássátok, hogy ez a fiu még király leszen, elveszi a királykisasszonyt. Itt
a fiu azt feleli: de ördög vigye királykisasszonyotokat, nem kell nekem; mert
az én szeretőmnek nyomába sem hághat. Itt a haragos kocsis mindjárt fölment a
királyhoz: fölséges király! igy van a dolog: azt találták egymás közt mondani a
többi kocsisok, hogy majd meglássátok, még az a fiu király lesz; s a fiu azt
felelé: de ördög vigye királykisasszonyotokat, nem kell nekem; mert az én
szeretőmnek nyomába sem hághat. Azon a király igen megharagudott, hivatta a
fiut maga eleibe: hallod-e, fiu, mit mondottál estve a többi kocsisoknak? Mit
fölséges király? hiszen én nem is beszéltem velök. Már ne is tagadd; mondd meg;
jobb lesz. Mi volt mit tenni, kénytelen volt megvallani. A király itt a fiut
mindjárt siralomházba tétette, hogy holnap nyolcz órakor felakasztatja; még
akkor éjtszaka meg is csinálták a fiunak az akasztófát. Elkövetkezvén az idő, a
fiu kivánkozott a király eleibe: adjon neki annyi grácziát, hogy csak egyszer
beszélhessen vele. Gráczia, fiam; mit akarsz? Már látom, fölséges király, hogy
meg kell halnom, legalább oda csináltass akasztófát, a hová én avval a két
lóval jártam, a tenger partjára. Itt a király meg is engedte, hogy arra a
helyre csináltatott az akasztófa. Mikor a nyolcz óra már elmult, kikisérte a
fiut karon fogva két hóhér. A fiu azt mondja a két hóhérnak: ha ti engemet ugy
tudnátok felkötni, hogy mikor ott hagytok, le se essem, meg se fuljak,
megajándékoználak kettőtöket egy véka aranynyal. Ezen a két hóhér igen
megörült, s ugy kötötték fel őtet, hogy le sem esett, meg sem fult. Mikor már
ott hagyták, szépen leszabadult a fiu a fáról; ott sir már a fa alatt, földbe
is bujna, csak lehetne, akkor tekint a vörös tengerre, látja, hogy kétfelé
nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya, megint reá kiált: hallod-e fiu, ne
is bujj már, csak gyere ide: jobb lesz; megmondottam, hogy igy jársz, most
kicsinbe mult, hogy megmaradt életed; ne dicsekedjél velem, mert mind te, mind
én elkárhozunk; hanem azt te meg nem állhattad. Eddig szabadon járhattam,
amerre akartam, hanem most haza kell menni a magam városába, s az mind addig
lesz fekete gyászba huzva, mig te veled ott nem beszélek; az pedig soha sem lesz,
mert jóllehet te oda jösz valaha, de meg sem ösmerjük egymást, ha egy tálból,
egy pohárból eszel, iszol is velem. Akkor csak elfordult tőle a világ szép
asszonya és összecsapódott vele a vörös tenger és odalett; a fiu bujdosásnak
adta magát.
Megy,
mendegél annyira, hogy egyszer talál annyi hangyát, hogy még csak meg sem
tudott közöttök mozdulni; csak megállt közöttük: uram, én istenem, mit
csináljak ezekkel, belőlök sem egyet agyon ütni, sem eltapodni nem akarok.
Ekkor a hangyák királya csak megszólal egyszer hozzája: hallod-e fiu, látom,
hogy jó szivvel vagy hozzám és népemhez, látom, hogy sem egyet agyon ütni, sem
eltapodni nem akarsz; ne is bántsd, mert még jótét helyébe jót várj; ha megszorulsz
valaha, csak azt mondd: hangyák királya, add nekem erődet, én is odaadom
enyimet, s olyan hangya leszesz, mint én vagyok; és ha ember akarsz lenni, csak
azt mondd: hangyák királya, add vissza erőmet, én is visszadom a tiedet; s
olyan ember leszesz, mint voltál. Itt a fiu igen megörült, hogy ő jó mesterséget
kapott; avval utnak indult, ott hagyta a hangyákat, hogy már avval a
mesterséggel akármerre elmehet; annyira megy, mendegél, hogy egyszer megint
talál annyi sast, hogy meg sem tud mozdulni közte, csak megáll: ugyan mit
csináljak velök, sem egyet agyon ütni, sem eltapodni nem akarok. Itt a sasok
királya csak megszólal: hallod-e fiu, látom, hogy jó szivvel vagy népemhez és
magamhoz, sem egyet agyon ütni nem akarsz, sem eltapodni; ne is bántsd; jótét
helyébe jót várhatsz; ha valaha megszorulsz, csak azt mondd: sasok királya, add
ide erődet, én is odaadom enyimet, olyan sas leszesz, mint én vagyok; akár
mindig szállva járhatsz; a hol ember akarsz lenni, olyan leszesz, mint voltál.
Itten a fiu igen megörült, hogy már két jó mesterséget kapott; már nem fél,
akármerre menjen a világba. Avval ott hagyja azokat is; megy, mendegél, talál
egy csárdát, a melyben lakott egy öreg ember, tán már kétszáz esztendőt is ért;
beköszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám uram! Jól jártál fiu, hogy apádnak
vallottál, mert ha ezer lelked van is, itt kellett volna veszned; hanem micsoda
járatban vagy? Én bizon abban vagyok, hogy keresem a halak királyát, ha tán
hirét vette volna valaha, ujságot mondani felőle. Oh fiu, már én éltem kétszáz
esztendőt, hanem a halak királyának soha hirét se hallottam, nemhogy ujságot
tudnék felőle mondani. Hanem te hiába is mégy; maradj itten, ugy sincs semmi
cselédem. A fiu azt mondja: ha veszni indultam, ha elveszek is, még sem
maradok. Itt az öreg ember azt mondja neki: hallod-e, fiu, én jót akarok, károdat
nem kivánom, mert itt s itt van száz juhász, annak száz kutyája, olyanok, mint
egy borju; egyébfelé nem mehetsz, ha ezer lelked lesz is, el kell veszned. Már
mindegy, akár ott veszszek, akár itt; avval csak utnak indul a fiu, ott hagyja
az öreget.
Egyszer,
a mint megy, megy, mendegél, meglátja juhászok közt a tüzet, csak ugy
csillámlik közöttök és a kutyákat: uram, én istenem! mit csináljak? ha igy
emberi képben megyek oda, ugy széjjelszaggatnak, hogy a szél sem kap egy szemet
poromból; ha hangya leszek: valamelyik rám tapod, ugy is el kell vesznem; ha
sas leszek, valamelyik juhász meglát, agyon üt, ugy is el kell vesznem; de
akármit ad isten, mindegy: sasok királya! add nekem erődet, én is odaadom
enyimet. Mindjárt lett belőle egy sas; avval csak fölkerekedett, szépen oda
ereszkedett a juhászok háta mögé; semmiféle állat észre nem vehette. Sasok
királya! add vissza erőmet, én is visszadom tiedet; ekkor lett olyan ember,
mint azelőtt. Az öreg számadó, ki már három száz esztendőt ért, csak akkor
vette észre, mikor oda köszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám! Hozott a
szerencse, fiu; ezer volt a szerencséd, hogy ezek a kutyák észre nem vettek.
Hogy jöttél ide, micsoda járatban vagy? Én biz, öreg atyám, keresem a halak
királyát, ha valaha hirét hallotta volna, vagy tudna felőle valamit mondani. Oh
fiu, már éltem három száz esztendőt, de hirét sem hallottam, nemhogy tudnék
neked valamit mondani felőle; hanem te hiába is keresed, maradj meg itt, légy
tanyás; egyéb dolgod nem lesz, hanem itt a tanyánál fogsz mindig lenni. Mondja
a fiu: már nem bánom, meg is maradok. Itt pedig az a száz juhász a világ szép
asszonyának volt a juhászai, és a kit ők őrzöttek százan egy falka juhot, egyéb
hasznát nem vette, mint fejtek tőle minden reggel egy zsétár tejet, és abban a
tiszta tejben fürdött a világ szép asszonya; és csak olyan volt, mintha vizben
mosdott volna, valamig a fiura nem került a sor, hogy neki kellett bevinni a
tejet mosdani. És a melyet ő bevitt, mikor benne megmosdott a világ szép
asszonya, ugy meggyengült minden teste, mintha másant született volna a
világra. Akkor a fiu csak kiment a tanyára, s már beszélt is vele és egyik sem
tudta, hogy még valaha ugy összejőnek. Itt más reggel más viszi be a tejet, a
világ szép asszonya előtte megmosdik annak, a ki bevitte, ha olyan tej-e az,
mint a milyent tegnap vittek; hanem bizon nem olyan volt az. Hallod-e, barátom,
mondd meg annak a fiunak, a ki tegnap behozta a tejet, hogy holnap is abból
hozzon; igen nehezen várom. Harmadik reggel megint beviszi a tejet a fiu, ott előtte
megmosdik a világ szép asszonya benne, akkor megint ugy megujult a teste,
mintha másant született volna. Hallod-e, fiu, ne menj ki udvaromból, lakjál itt
velem; de a fiunak nem kellett az: hogy ide benn nem maradhat, mert ő tanyás,
neki ki kell menni a tanyára. A mint kiballagott, azt mondja a számadónak:
ugyan öreg atyám, van-e itt csárda közelében? Hallod-e, fiu, minek? Annak, hogy
szeretnék a parasztok közt mulatni és tánczolni. Hallod-e fiu, minek mennél te
oda, mikor itthon mindenféle van, mulathatsz és tánczolhatsz eleget. Nem ugy
szeretném én; én csak szeretnék a parasztok közt mulatni. Mondja a számadó: ne
menj, mert itt hamis emberek vannak, valahol agyon ütnek. De hogy bántanának,
ha én nem bántok senkit? No ha ugy van, csak eredj. Akkor a fiu ott hagyta a
tanyát estve; pedig nem oda ment, hanem egyenesen be a városba a világ szép
asszonyának kapujára, hol be nem mehetett, mert már becsukták. Csak ott
gondolkozik, hogyan menjen be; egyszer azt mondja: hangyák királya! add nekem
erődet, én is odaadom enyimet. Lett belőle mindjárt hangya; bebujt szépen a
kapu alatt, föl a garádicsokon a szoba ajtajára, hol a világ szép asszonya
feküdött a legkedvesebb szobaleányával és bemászott a kulcslyukon az ágyra és
jól megcsipte a világ szép asszonyát, ki is felsivalkodván nem jól vetetted az
ágyat! kiáltja szobaleányának. Akkor gyertyát gyujtottak, nem volt egyéb egy
hangyánál. Igy volt másodszor is, harmadszor is, de már ekkor a világ szép
asszonya odakapott és a hangyát beszoritotta a markába, és egy butelliába
eresztette, és kitette az ablakba. Bezzeg! most akadt meg a hangya. Ha hangya
leszek, hát itt kell elveszni ha emberré változom, ugy is megtudják, hogy én
voltam. Azonban megviradt az idő. Már akármit ad isten, de kár volna itt hangya
képében elveszni: hangyák királya, add vissza erőmet, én is visszaadom a
tiedet. Ekkor olyan szép juhászlegény kerekedett ki a butelliából, hogy a világ
szép asszonya ott fekvésében mindjárt belé szeretett. Szivemnek szép szerelme!
én a tied, te az enyim; ne menj sehová, maradj itt nálam. De a fiunak nem
kellett egyéb, csakhogy megszabadulhatott, akkor szónak sem állt, ki egyenesen
a tanyára, és mondja az öreg számadónak: öreg atyám, én megelégedtem a
szolgálattal; most visszamegyek, a honnan jöttem. Hallod-e, fiu, ha kedved
nincs, ha magam fia volnál, sem tarthatnálak erővel, azért csak eredj isten
hirével. Akkor elindult ő visszafelé s annyira ment, hogy egyszer oda ért a
tenger partjára, a hol a világ szép asszonya kijárt; és látja, hogy a habból a
tengerbe olyan garádics változik eleibe, mintha kőből rakták volna; itten
gondolta: akármit ad isten, lemegyek én rajta; el is indult és mindaddig ment,
mig le nem ért az alsó Indiába, akkor összecsapódott a vörös tenger s ő oda alá
maradt; annyira járt már, hogy éhen, szomjan majd elveszett.
Egyszer
talál egy kis szép gyümölcsös kertet, hol volt mindenféle gyümölcs és minden fa
alatt egy-egy arany nyoszolya. Itt gondolta magában, mivel már nagyon éhes
volt: nem bánom, akármit csinálnak velem; fölment egy arany körtefára, jóllakott,
akkor lejött és ott sétált az arany nyoszolyák között; az pedig volt a halak
királyának az udvara, ki szerencséjére, nem volt oda haza, hanem országát
járni. Egyszer látja a fiu, hogy jön a halak királynéja a kertbe a kastélyából.
Mihelyt meglátta, térdre esett előtte és ugy panaszolta dolgát: fölséges
királyné, mi türés, tagadás, én jóllaktam az arany gyümölcsből, mert nem
állhattam az éhséget. Mondja a királyné: arra való az, fiam; ha jóllaktál, ne
félj, nem lesz semmi bajod; akkor megfogta a fiu karját és fölvezette a
szobájába, ott ujra inni, enni adott neki. A fiu, a mint jóllakott, lefeküdt;
egyszer jön a halak királya estve nyolcz órakor, s mihelyt bement az ajtóig
mondja feleségének: idegent érzek. Mi volna, nincs itt semmi. Már ne is tagadd,
csak hozd elő, jobb lesz. Mi türés, tagadás, egy idegen országi gyerek akadott
ide, enni és inni adtam neki. Akkor mondja a király: hozz nekünk is,
vacsoráljunk. Mikor asztal mellé ülnek, mondja a király: hallod-e, fiu, gyere
hozzánk; vacsorálj velünk. Köszönöm, fölséges király, már nekem elég volt. No,
csak gyere, a mennyi kell egyél, igyál. A fiu fölkelt és oda ült az asztalhoz,
evett, ivott, aztán megint lefeküdt. Itten a király és felesége hozzá fognak a
kártyához pénzre játszani. Ekkor mondja a király: fiu! gyere velünk játszani.
Dehogy megyek fölséges király! mikor most is az elől bujdosok. Erre nem szól a
király semmit, hanem hivja másodszor is, harmadszor is; a fiu mindig azt
feleli. A király tehát megkérdezi, hogy mi dolog lehet az, hogy az elől bujdosna.
Itt a fiu elbeszéli az ő esetének minden történetét az öreg boltosról, a ki
nekik keresztapjok volt, és a kártyajátékról, melyet a hugával tett; hogy azt
megátkozta, és ugy elveszett, hogy senki nem tud felőle semmit; és oda van,
most is őt keresem. Itt a halak királynéja összecsapta mindjárt kezét,
elszaladt a más udvarba, a halak királyának öcscséhez, kinek felesége volt a
legény huga. Fölséges princzeszné! itt van a maga bátyja. Itten a leány
mindjárt térdre esett és nem mehetett a bátyjához, hanem a királyné a fiut
karon fogva vitte hugához; itt a mint megismerték egymást, ugy siránkoztak,
hogy majd megszakadt a szivök.
Itt
vannak együtt egy kevés ideig; egyszer azt mondja hugának a fiu: hallod-e édes
hugom, mondd meg az uradnak, hogy jőjön el, nézze meg a mi országunkat, mert ha
nem jön, ugy is elviszlek tégedet. Akkor mindjárt megraktak tizenkét
társzekeret aranynyal, ezüsttel, s elindultak haza felé hárman, de mikor haza
értek, az atya és anya olyan öreg volt már, hogy ki sem birtak menni a házból,
és öreg volt a boltos is már feleségestől. Mikor az atyja házához mentek,
beköszön a fiu: jó estvét, öreg atyám uram! Hozta a szerencse fölséges
királyfit; hogy volnék én magának apja? Ugyan öreg atyám, nem adhatna szállást
nekünk hármunknak az éjtszaka? Szivesen adnék, de az én házam nem arra való.
Hej, öreg atyám, meghálunk mi a pitvarban is. Beszálltak ők hárman és ott
virradtak fel a pitvarban. Itt reggel bemegyen öreg atyjához: ugyan öreg atyám,
mit kiván a szállásért? Mit kivánnék a fölséges királyfitól! én nem kivánok
semmit. Öreg atyám, nem akarom azt hiába hagyni. Akkor hat társzekér aranyat és
ezüstöt leraktak a pitvarába; és második estve elmentek az öreg boltoshoz. Jó
estvét, öreg boltos atyám! Hozta a szerencse fölséges királyfit. Adhat-e szállást
az éjszakára? Szivesen, királyfi, mert nekem is jól esett néhánykor, mikor én
kereskedtem. Itt már a boltos jó vacsorát adott nekik, ágyat is jót; ott
virradtak fel. Reggel mondja a fiu a boltosnak: mit kiván a szállásadásért? Mit
kivánnék fölséges királyfitól! Semmit. De nem veszem én hiába. Ugy két
társzekér aranyat és ezüstöt leraktak a boltos házába és maradott maguknak négy
szekérrel; kiindultak a városból és menvén egy darabig, az ur isten koldus
ruhában eleikbe került, s az ut mellett, a merre ők mentek, ott kéregetett,
mint a koldus szokott; ők csak marokkal hányták a pénzt, hogy az öreg föl sem
győzte szedni. Másodszor, harmadszor is eleikbe került és mindig annyit
leszórtak, hogy nem győzte fölszedni az öreg koldus, ki maga az ur isten volt,
és azt mondja nekik: mit kivánnának az ur istentől, ha valamit tudnék segiteni.
Mondja a fiu: én nem kivánnék egyebet: van nekem egy öreg apám, öreg anyám, és
egy öreg boltos, feleségestől, csak azok mind a négyen olyan fiatalok lennének,
mikorra oda érünk, mint mi. Ekkor csak elveszett előlök a koldus és ők visszafordultak.
Mikor haza értek, a négy öreg olyan fiatal lett, mint ők hárman. Akkor
elbeszélte atyjának, hogy hol járt, hogy ő volt az, de nem akarta magát
kimutatni, igy ezek után a leány a halak királyának öcscsével megesküdött és
együtt éltek örömek között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése