163. mese

A kis gazdaasszony (Szavak száma: 1161)

Virágos réten szálldosott az iczi-piczi négy pillangó. Virágos réten futkosott az iczi-piczi négy lány. - Mikor az utolsó pillangót is elkapta a lepkefogóháló, akkor az utolsó lányka is azt mondta:

- Éhes vagyok! Gyerünk ozsonnálni!

A három kis lány örömmel fogadta az ajánlatot. Leültek az ernyős lombú vadgesztenyefa alá; középre tették az eleséges kosárkákat és nekifogtak a - kínálgatásnak. Mindegyik azt akarta, hogy az ő kosárkájából egyenek legelőször.

Mimike úgy gondolta, hogy mivel ő a legnagyobb: az ő kosara legyen az első. Úgy ám! Csak­hogy Rózsika erre azt mondta, hogy ő meg három nappal idősebb Mimikénél, tehát: az ő kosara legyen az első. Gizike azzal ajánlgatta a kosárkáját, hogy a többi eleség között egy igazi «marczipán» is van benne! A kis Mariska meg arra hivatkozott, hogy az ő uzsonnája, a legutolsó piskótáig a czukrásztól kerűlt ki... Szóval, tudja Isten, meddig tartott volna ez a versengés, ha a gesztenyefáról közbe nem csicseregnek a türelmetlenkedő verebek:

- Soha se látunk morzsát, ha örökösen csak feleseltek egymással!

Erre aztán nagynehezen úgy állapodtak meg, hogy annak a kosarát töltik ki először a selyem­papír-abroszra, a ki a legelső pillangót fogta. Ebben a sorrendben aztán így következtek a kis lányok: Gizike, Mimike, Rózsika, Mariska.

Az ozsonna kitünően sikerűlt! A négy kosárból annyi mindenféle kerűlt ki, hogy mindenik kis lány megtalálhatta itt a legkedvesebb csemegéjét. Mariska nem is mulasztotta el megjegyezni az ozsonna végén:

- No, én most úgy jóllaktam, hogy még a habos kürtbe se kivánnék harapni, ha előmbe hoznák!

- De még én se, - mondja rá Gizike hirtelen. - Hanem abban a pillanatban hozzá is teszi: - Mi is az a habos kürt, Mariska?

- Hát te még azt se tudod, hogy mi az a habos kürt! No hát, lelkem, az a habos kürt egy nagyon, nagyon finom sütemény! - Anya rendesen azt süttet a nagy ünnepekre.

- Nálunk is azt sütöttek apa nevenapjára, - mondja Mimike.

- Nekünk meg a Vilma néni küldött a minap tizenkét darabot, - veti oda Rózsika. - Hanem én úgy találom, hogy van bizony még annál pompásabb sütemény is, teszem azt: a mazsolás, mandolás arany-galuska - vagy a mi még annál is jobb: a csillagos torta...

A lányok azon vették észre magokat, hogy másodszor is tele ozsonnálták magukat az édesnél-édesebb czukor-süteményes tere-ferével. Nem is tudom, mi mindent össze nem sütöttek, főztek ott a sok szó-beszédben. Elég az hozzá: Gizike azt mondta, hogy ő, ha addig él is: meg­tanúl sütni-főzni!

Gizike egyszer azt mondta az édes anyjának:

- Anyuskám, úgy-e már én sok mindent tudok?

- Hogyne! Aranyom! - felelte anyuska. - Te már tudsz írni is, olvasni is. Tudsz imádkozni, verseket szavalni. Kötni, horgolni is megtanúltál. A jövő évben megkezded a rajzolást, hímzést... azután meg a varrást. Mire nagy leány leszel, akkorára mindent fogsz tudni.

- Hát sütni, főzni, mikor tanúlok meg? Hiszen még én azt se tudom!...

- Jaj, édes galambom! Az még csak azután jön! Előbb az iskolai dolgokat kell elvégezni, csak azután kerűlhet a sor a konyhára.

- De nézze csak, anyuskám! Azok az iskolai feladatok mind olyan könnyűek - és én azokat mind oly hamar el tudom végezni: mit csináljak én aztán az egész nappal?

- Játszszál, édeském! Az olyan kis lányoknak, mint te vagy, még nagyon sok játék kell! Sürgéstől-forgástól lesz a gyereknek fürge lába, piros arcza...

- Ó, anyuskám! Hiszen, a maga arcza akkor piros csak igazán, mikor a konyhából jön ki. - Engedje meg, hogy néha én is bemehessek a konyhába.

Mit volt mit tenni, anyuska végre is beleegyezett, hogy valahányszor egész napi iskola-szünet lesz: Gizike délelőtt egy-két óra hosszant ott lehessen a konyhában.

No, az volt még csak egyszer a nagy munka, a mit Gizike ilyenkor csinált a főzőhely körűl. A legelső mesterkedése: három kenyérszeletnek a megpirítása volt, az apuska villásreggelijéhez. Igaz ugyan, hogy míg ezekkel elkészűlt a kezét ötször sütötte a lábatlankodó vasfazékhoz... a kötőcskéjén is pápaszemet égetett egy sziporkázó parázs; hanem azért olyan pompásan elvégezte a dolgát, hogy apuska még az ujját is megnyalta a lúdzsíros piritós után.

Másik alkalommal következett a tésztacsipdelés, tej-forralás, kávéfőzés. Később a csiga­sod­rás, zsemlye-reszelés - és a konyhai foglalatosságnak százféle más csínja-bínja. Gizike az első mutatásra eltanúlt mindent... Ötödik, hatodik alkalommal már a gyúrótábla mellé kerűlt; ott nyujtotta nagy, kerek levélre a vajas tésztát, a miből aztán az anyuska málna-ízes barát-fület, meg herőczét metélgetett.

Aztán milyen vigyázó milyen gondos volt!

A Juczi szolgáló nem bambáskodhatott el egy perczre sem, mikor Gizike volt a kis gazd’asszony... Ha valami serczegni kezdett a tűzhelyen, tüstént elkiáltotta magát:

- Kozma bácsi kopogtat az ajtón! - Juczi! kavarja meg a rántást!

A pákosz cziczára meg különös figyelme volt.

- Ide jőjjön, mellém, az a czicza! Bele ne üsse az orrát tejbe, vajba, mert akkor lesz fakanál és nemulass!

Úgy is viselte magát az a czicza mindig, mintha csak odapingálták volna a Gizike mellé. A világért se mocczant volna el az ültő helyéből.

Röpűlt az idő. Gizike a negyedik osztályból hozta haza a bizonyítványát, meg egy csillogó aranyat. Az aranyat a szorgalmáért kapta: ő volt az első diák.

Apuska, anyuska azt se tudta, hogy ölelje meg a gyémántos kis leányt, a ki abban a rózsaszínű ruhácskában, szöszke, hullámos hajával, piros arczával olyan volt, mint a hajnal tündérkéje.

- No, édes anyuskám! - szólt Gizike - most már itthon is hadd tegyem le a vizsgámat!

- Jól van szentecském! Holnap a te napod lesz. Holnap te főzöd meg az ebédet. Hanem azt előre is megmondom, hogy vendégeket is hívok ám a próba-lakomára!...

Jaj! Hogy felragyogott a Gizike szeme. Egész nap sürgött-forgott, készülődött a holnapi nap­ra. Beszerezte a szükséges mindenfélét, az ábécze legutolsó betűjéig. Még csak azt szerette volna tudni, hogy kik is lesznek azok a holnapi vendégek. - No, majd megtudja!

... Csendűl másnap a villamos csengetyű a konyhában:

Tililing!... Tililing!...
Lehet hozni az ebédet!

Hófehér kötőcskés Gizike, hipp-hopp! belép a szobába a párolgó leveses-tállal. Három bokréta mosolyog rá az asztalról... Három kis barátnője tapsol elébe az asztal mellől:

- Éljen a kis gazdasszony!
  Éljen a kis gazdasszony!

Meghökken a kis gazdasszony... Piros arczán még pirosabbra gyulladnak az égő rózsák... Remegő kezéből majd kiesik a tál, míg az asztalra akarja tenni.

- Hohó! Édeském! - mondja anyuska. - Az első tál leves egy másik asztalnak szól, ott, a mellék-szobában! Vidd csak oda!...

Gizike csodálkozva, kérdőleg tekint az édes anyjára: vajjon igazat mond-e, vagy csak tréfál! Hanem ebben a pillanatban tisztán érthető hangok verődnek át a kis szobából:

- «Mindeneknek Szemei! Te benned bízunk, jó Atyánk!...»

Félrehúzzák a függönyt... Hát a kerek asztalkánál hat kis gyerek imádkozza szépen, összetett kézzel az asztali áldást!... Apátlan, anyátlan, kicsike hat árva!

No, de már ekkor csakugyan anyuskának kellett átvennie a tálat...

A Gizike boldog szivecskéje nem birta tovább az édes örömet. - Könnyezve, mosolyogva omlott a karos székébe; onnan nézte, mint hordják fel, mint költik el két kacsója sültét-főztét. Akkor oda mentek hozzá a kis vendégek, hálás öleléssel, köszönő csókkal mondogatták neki:

- Jó Gizike! Édes gazdasszonyka!
  Áldjon meg az Isten!