Szép Miklós (Szavak
száma: 8329)
Volt egyszer a
világon egy szegény ember s, ennek egy olyan gyönyörves fiacskája, hogy ki se
látom mondani; Miklósnak hitták a fiut, de szépségeért “Szép Miklós” volt a
titulája. De hogy is ne! aranyfog a szájában, egyenes sugár termete pedig mint
a nádszál, ugy inogott.
Mikor a fiú ép 18
éves volt, se több, se kevesebb, kiment a rétre kaszálgatni.
Csak kaszálgat, csak
kaszálgat, egyszer, mint a kilőtt nyil, egy fehér pelikán madár repül feléje,
szájában hozván egy violaszinü pecsétes levelet, melyet Szép Miklós lába előtt
leejtett. A legény fölveszi a levelet s olvassa, hogy mi van kivülről ráirva
aranyos betükkel: “Ezen levelem felbontását ajánlom Szép Miklósnak, illő
tisztelettel”. Ez nekem van küldve, gondolta magában, vajjon ki irhatta, mikor
távoli ismerősöm senki sincsen. S ezzel Szép Miklós feltöri a violaszinü
pecsétes levelet s ezt olvasta ki belőle:
“Szivem szép
szerelme, hires Szép Miklós! Csillaghozta hired hallottam. Minekutána pedig
szánandó özvegyi állapotban vagyok: keress föl engemet szép Tündérországban.
Hogy merre jöjj, csak arra tarts, szivem szive, a merre ez a fehér pelikán
madár repül”.
A levél alá pedig ez
volt irva aranyos betükkel: “Tündérszép Ilona.”
Hogy Szép Miklós
elolvasta a levelet, csak a fehér pelikán repülését nézte. S mikor megjegyezte
az utját toronyirányába, kaszát-kapát elhajitott, hazaszaladt s felnevelő
apjától, szülő anyjától keserves könyhullatások között elbucsúzott s elindult
ország-világszerte szép Tündérország fölkeresésére.
Mén mendegél hetedhét
ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl,
még azon is túl, hol a kis kurtafarku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen
egész három álló esztendeig, kőütötte, rögtörte, tövisszúrta lábbal; mert a
sarujának már se talpa, se sarka, se feje nem volt, csupán csak a szára maradt
meg a lábán; a ruháját pedig annyira elnyütte, hogy abba aranyért se lehetett
volna egy garas ára sót belekötni; csupa ringy-rongy volt s ekkor ugy nézett ki
Szép Miklós, mintegy ágrólszakadt árva, kinek se apja, se anyja, csak a
teste-lelke.
Ilyen rongyosan
érkezett be szép Tündérországba.
Itt Tündérszép Ilona
szobaleánya beszalad az asszonyához, mondván:
- Fölséges
királyasszony! itt jön Szép Miklós.
- Már hogy jőne még!
s ezzel a királyné pofon ütötte a szobaleányt.
Bejön a másik
szobaleány is, mondván:
- Fölséges
királyasszony, itt jön Szép Miklós!
- Már hogy jőne még!
s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte.
Nagy lelkendezve
beszalad a harmadik is:
- Fölséges
királyasszony! itt jön Szép Miklós.
- Már hogy jőne még!
s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte. Erre a csattanásra belép a fehér
szobába Szép Miklós nagy rongyosan.
-
No Szép Miklós, szólt Tündérszép Ilona, hát megérkeztél? ép jókor jöttél; az
ólban van három ló, melyek szügyig állnak már a ganajban, azért azt hord ki, s
mikor ezt elvégezted, a lovakhoz láss, etesd itasd meg, kefélgessed vakargassad
s csak ezekre legyen neked minden gondod, egyébre semmire se.
Szép Miklósnak csak
ekkor esett le az álla, csak ekkor nyilt ki a szeme, hisz őt királynak hitták
ide, ahun ni, most pedig kocsis... Szép jutalom, azért a nagy törődésért, a
miért idefáradt!...
Szép Miklós azt se
tudta, hogy menjen ki, merre van az ajtó, de mégis nagy szomoruan, kiténfergett
a fehér szobából, lement az ólba s a dolga után látott. Hordta a ganajat egész
álló nap, de az nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott; ugy annyira, hogy
a három ló szügyön fölül állott a ganajban. Ezért Szép Miklós egészen a
búbánatnak adta magát. Csak búsul, csak bánkódik, a vén tátosló végre - mert
közbe légyen mondva, mindhárom ló az volt - megszánta s azt mondja neki:
- Mit búsulsz, mit
bánkódol édes gazdánk?
- Hogy ne bánkódnám,
hogy ne búsulnék, mikor Tündérszép Ilona meghagyta, hogy az ólat mint a tükört
kitisztitsam s ahun ni, mentül jobban hordom a ganajat, nem hogy fogyna, de
annál jobban szaporodik.
- Ha csak ez a bajod,
szólt a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél! csak feküdj le, aludjál
csendesen, de reggel idejekorán kelj föl, mert hosszu út áll előttünk.
Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre megyen templomba, de mi is ott
leszünk, csak reggel, mikor fölkelsz, nyulj be a fülembe, ott találsz egy
diót, abban van rézruha, öltözködjél fel belé. Mikor bemégy a templomba,
mindenki feláll előtted, még maga Tündérszép Ilona is, de a kire soha rá ne
nézz, mert megköt a szemével, hanem csak a papra figyelj, ki midőn elmondja az
Amment, már te ekkor a tornáczban légy, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy
senkise lásson. És nem lát senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, ki azonnal
utánad szalad. S aztán ülj fel a hátamra s haza paripázunk.
Ugyis lett. - Szép
Miklós lefeküdt s aludt csendesen. Reggelre kelve, idejekorán fölkelt, a kancza
füléből kivette a diót, azt felnyitotta, s kihullt belőle a rézruha, s abba
felöltözködött. Aztán ráült a kanczára, mely megrázkódott s aranyszőrü
tátosparipává változott s ekkor kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd
előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. S nem látta senki sem. Mikor a
templomhoz értek, már akkor a hivek, de még maga Tündérszép Ilona is, ott
voltak a templomban.
Mikor Szép Miklós
belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is felállott előtte.
Tündérszép Ilona csak hajtogatta a fejét, csak hajtogatta, de a rézruháju
gavallér meg se látta, hanem csak a papra hallgatott.
Mikor a pap rámondta
az Amment, már ekkor a rézruháju gavallér a tornáczban volt, mondván:
- Köd előttem, köd
utánam, hogy senkise lásson.
És bizony nem látta
azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, ki azonnal utána futott, és ugy
nézett utána, hogy majd kinézte a szemét.
Ezzel Szép Miklós
ráült a kanczára s egy órával hamarább otthon volt, mint Tündérszép Ilona a hat
hattyun, pedig az azokat ugyancsak zavarta; ugyannyira, hogy mikorára
Tündérszép Ilona hazaért, már ekkor Szép Miklós le is vetkezett, a maga helyére
el is tette a réz-köntöst, fel is vette ringy-rongy ruháját s ismét a lovakat
vakarta.
Hogy hazaért
Tündérszép Ilona, egyenest az ólba sietett, hát látja, hogy ott van Szép Miklós
s ugyancsak vakarja a lovakat.
- Mi ujság, Miklós?
kérdi Tündérszép Ilona.
- Én nem tudok
semmit, felelt neki Szép Miklós.
- Mindig itthon
voltál?
- Mindig.
- Nem voltál itt meg
itt a templomban?
- Nem.
- No, mert azért
kérdem, hogy ott láttam egy gavallért, ki igen formádzott hozzád, csak a ruhája
volt más.
- Nem én voltam.
No jól van, ez abba
maradt. Itt elérkezik a másik vasárnap is, Tündérszép Ilona újra a templomba
ment a hat hattyun, Szép Miklós pedig mint a hogy az anyakancza meghagyta neki,
idejekorán fölkelt, az egyik csikó füléből, mely szintén kancza volt, kivett
egy diót, felnyitja, kihull belőle a csillaglátta ezüstruha, s abba
felöltözködött. Aztán ráült az aranyszőrü tátosparipára s kiugrattak az istáló
tetején, mondván: Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. S bizony nem
látta azokat senkisem, pedig Tündérszép Ilona előre elállitotta egyik
szobaleányát, hogy lesse meg, vajjon Szép Miklós nem jön-e ki az ólból.
Mikor Szép Miklós a
templomhoz ért, már ekkor beharangoztak s mindenki, még maga Tündérszép Ilona
is, a templomban volt.
Mikor Szép Miklós
belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép Ilona is, felállott előtte.
Tündérszép Ilona ugyancsak hajtogatta magát, de az ezüstruháju gavallér, már
mint a mi Szép Miklósunk, számba se vette, meg se látta, csak a papra
hallgatott. Tündérszép Ilona imhogy meg nem pukkant mérgében, imhogy meg nem
ölte a kiváncsiság, hogy vajjon ki lehet ez az ékes külsejű ezüstruháju
gavallér; mert ő mióta csak meghalt a férje, egyebet sem tett, mint országról
országra járt férjnézőbe, mert föltette magában, hogy csak annak fekszik az
oldala mellé, ki az egész világon a legszebb lesz és most egy olyan ime előtte
van és az őt számba se veszi, mintha ott se volna.
Mikor a pap rámondta
az Amment, már ekkor Szép Miklós a tornáczban volt, mondván:
- Köd előttem, köd
utánam, hogy senkise lásson.
És bizony nem látta
azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig ugyancsak szemeskedett s
tekintgetett utána jobbra-balra, hogy majd kinézte a szemét.
Szép Miklós aztán
ráült a kancza-csikóra s egy órával hamarább otthon volt, mint Tündérszép
Ilona, pedig ez ugyancsak zavarta a hat hattyut; ugyannyira, hogy mikorára
Tündérszép Ilona hazaért, Szép Miklós le is vetkezett, az ezüst-ruhát el is
tette a maga helyére, ujból fel is öltözött a maga ringy-rongy ruhájába s a
lovakat vakarta.
Hogy hazaért
Tündérszép Ilona, kérdi a szobaleányt, hogy nem látta-e Miklóst kimenni az
ólból; otthon volt-e mindig? Az erre csak azt felelte, hogy Szép Miklós mindig
otthon volt az ólban, most is itthon van s a lovakat vakarja. Ezért Tündérszép
Ilona pofon ütötte a szobaleányt, majd az ólba nyitott be s kérdi:
- Mi újság, Miklós?
- Semmi, fölséges
asszonyom.
- Mindig itthon
voltál?
- Mindig.
- Nem voltál itt meg
itt a templomban?
- Nem voltam én.
- No, mert azért
kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki igen formádzott hozzád, csak a ruhája
volt más.
- Nem én voltam.
No jól van, ez abba
maradt. Itt elérkezik a harmadik vasárnap is, Tündérszép Ilona újra a templomba
ment a hat hattyun, Szép Miklóst pedig megszólitja a tátoskancza, a két csikó
anyja:
- No kedves gazdám,
Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre megyen templomba. Te is öltözzél fel
szaporán, nyulj be csak a fiam jobbik fülébe, ott találsz egy diót, vedd ki,
nyisd fel s majd meglátod, hogy milyen arany-ruha van abban. Ülj fel aztán a
fiamra, majd elvisz az téged oda, a hova kell, csak mind elindulásodkor, mind
visszajöveteledkor ezt mondd: köd előttem, köd utánam, hogy senkise ne lásson.
És senki sem lát. Mikor bemégysz a templomba, mindenki, még maga Tündérszép
Ilona is feláll előtted, majd hajlong ő teneked, de te számba se vedd, hanem
csak a papra hallgass; mert ha rátekintenél, szép szemével azonnal megigézne,
megverne s a rabja lennél; csak mikor ki akarsz jőni, akkor vess rá egy
tekintetet s küldj a számára egy csókot, de aztán izibe hord el magad és haza
siess.
Ugy is lett. - Szép
Miklós idejekorán fölkelt, a tátoscsikó jobb füléből kivette a diót, felnyitotta
s kihullt belőle a csillaglátta arany-ruha, s ebbe aztán fel is öltözködött.
Aztán ráült az aranyszőrü paripára s kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd
előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. És biz nem látta azokat senki sem,
pedig lesben állt a szobaleány, hogy mikor jön ki már Szép Miklós, pedig az már
régen túl volt árkon-bokron s ép most szállt le a templom előtt. Belép a
templomba s előtte mindenki, még maga Tündérszép Ilona is felállott, ki
ugyancsak hajtogatta magát, de az aranyruháju gavallér számba se vette, rá se
hederitett, hanem mindig a papra nézett. Pedig Tündérszép Ilona sohse vette le
róla a szemét, már mint a mi Szép Miklósunkról, pedig a tündérkirálynét
ugyancsak gyötörte a kiváncsiság, hogy vajjon ki légyen ez az ékes ábrázatu,
aranyruháju gavallér s tüstént kilelte a szerelem hidege, hogy szinte a foga is
vaczogott, hogy nemcsak csak, hanem ugyancsak.
Mikor a pap rámondta
az Amment, Szép Miklós csak ekkor vetett egy tekintetet Tündérszép Ilonára s
egy csókot hajitott neki, s azzal kisietett a templomból, mondván:
- Köd előttem, köd
utánam, hogy senkise lásson.
És bizony nem látta
azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig ugyancsak tekintgetett
utána, hogy majd kinézte a szemét.
Aztán Szép Miklós
ráült a csődör csikóra s jóval egy órával elébb érkezett haza Tündérszép
Ilonánál, kit a szerelem miatt betegen hozott haza a hat hattyu s tüstént
lefeküdt a selyemágyba.
Itt Tündérszép Ilona
hivatja a szobaleányt, kit felvigyázónak kiállitott. A szobaleány beállit
hozzá.
- No, nem láttad-e
Szép Miklóst az ólból kijőni?
- Nem láttam én,
pedig ugy vigyáztam, hogy majd kinéztem a szememet.
Erre a szóra, puff,
pofon cserditette a szobaleányt Tündérszép Ilona s aztán azt mondja neki:
- Lódulj a szemem
elől s küld be Szép Miklóst!
Beállit a
tündérkirálynéhoz az ócska ringyes-rongyos köntösben Szép Miklós, kihez kérdést
intézett Tündérszép Ilona ilyeténképen:
- No Miklós, mi az
ujság?
- Semmi, felséges
királyasszony.
- Mindig itthon
voltál?
- Mindig.
- Nem voltál itt meg
itt a templomban?
- Nem voltam én.
- No, mert azért
kérdem, hogy láttam ott egy aranyruháju gavallért, ki szakasztott másod volt,
csak ruhára nézve különbözött. Valld meg igaz lelkedre, te voltál-e?
- Nem voltam én.
No jól van, ez abba
maradt. - Itt Tündérszép Ilona a nyoszolyája szalmáját nyomta; beteg volt a
szerelem miatt; kilelte a szerelem hidege, mely ugy rázta, ugy gyötörte, hogy a
foga is vaczogott.
- No édes gazdám,
szólt az anya-kancza, kelj föl, öltözködjél fel a rézruhába, mert Tündérszép
Ilona kertjébe megyünk egy czintányér karimáján rókatánczot járni. Majd ha
meghallja Tündérszép Ilona, hogy a kertben tánczoltatsz, majd felugrik az
ágyból, bezzeg nem lesz beteg, kinyitja ablakát s kihajol rajta, de te oda se
nézz, hanem annál jobban tánczoltass. S ekkor leküldi a kertbe a cselédeit,
hogy fogjanak meg; de mikorára azok odaérnek, már mink akkor régen az ólban leszünk.
Ugy is lett. - Szép
Miklós felöltözködik a rézruhába, ráült az aranyszőrü tátosparipára, a virágkeritésen
át beugratott Tündérszép Ilona kertjébe, hol egy czintányér kerületén ugy megtánczoltatta
a lovát, hogy jobban se kellett.
Beszalad egy szobaleány
Tündérszép Ilonához s azt mondja neki:
- Fölséges
királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy
czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
- Már hogy
tánczoltatná! válaszolt neki Tündérszép Ilona s pofon ütötte a szobaleányt.
Kevés idő mulva
beszalad a másik szobaleány is, mondván:
- Fölséges
királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy
czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
- Már hogy
tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon cserditette.
Kevés idő mulva
beszalad a harmadik szobaleány is nagy lelkendezve, mondván:
- Fölséges
királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy
czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
Ezt is pofon ütötte,
majd haragosan az ablakhoz ugrott, hát látja, hogy a rézruháju gavallér, kit a
templomban látott, csakugyan a virágos kert kellős közepén egy czintányér
karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját.
Tündérszép Ilonának
se kell több, kinyitja az ablakát s kihajol rajta.
- Ide-ide, szivem
szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.
De a rézruháju
gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, rá se hederitett, oda se nézett, csak
az aranyszőrü tátosparipát tánczoltatta a czintányér kerületén.
Tündérszép Ilona szép
szavával ujra csalogatta a rézruháju gavallért:
- Ide-ide, szivem
szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.
De a rézruháju
gavallér, mintha nem is hallaná, oda se hederitett, oda se nézett, csak az
aranyszőrü paripát tánczoltatta a czintányér karimáján.
Tündérszép Ilona
harmadszor is csalogatta a gavallért, mondván:
- Ide-ide, szivem
szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.
De a rézruháju gavallér
rá se hederitett, csak aranyszőrü paripáját tánczoltatta a czintányér
kerületén. Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem, Tündérszép Ilona
nagy haraggal bevágta az ablakát s kiadta a parancsolatot, hogy keritsék kézre
a rézruháju gavallért s hozzák eléje.
De mikor már a
cselédség a kertbe ért, a rézruháju gavallér sarkantyúba kapta az aranyszőrü
paripát, átugratott a virágkeritésen s egyenesen be az ólba.
Tündérszép Ilona egy
szobaleányát rögtön az ólba küldte, hogy nézze meg, ott van-e Szép Miklós s mit
csinál. A szobaleány sem hagyta ezt kétszer mondani magának, lóhalálában rohant
az ólba, de már ekkor a mi Szép Miklósunk a lovakat vakarta abban a ringy-rongy
ruhában, melybe aranyért sem lehetett volna egy garas ára sót bekötni.
A szobaleány
visszamegyen s mondja Tündérszép Ilonának, hogy a Miklós ott van az ólban s a
lovakat vakarja.
Itt
Tündérszép Ilona olyan beteg lett, hogy a szobából is kihallott a nyögése; a
szerelem betege, a
szerelem rabja lett s ujra kilelte a szerelem hidege s rázta, hogy szinte
vaczogott a foga.
No jól van, ez abba
maradt. Itt másnap ujra megszólal az anyakancza, mondván:
- Öltözködjél fel
édes gazdám, az ezüstruhába, ülj a leányomra, ugrass be Tündérszép Ilona
virágos kertjébe s tánczoltasd meg annak a kellős közepén egy czintányér
karimáján. Majd ha megtudja Tündérszép Ilona, hogy ott vagy, bezzeg nem lesz
beteg, hanem felugrik az ágyból, kinyitja az ablakát, kihajol rajta, te pedig
ugrass fel hozzá, csókold meg háromszor, de be ne menj a szobába, bárhogy kérjen;
hanem ugorj le a lóról ugy, mintha ugy esnél le. Majd egy kicsit, az igaz,
megütöd magad, kicseppen a véred és ekkor Tündérszép Ilona saját selyemkendőjét
hajitja le, hogy kösd be a fejed, melylyel aztán csakugyan tekergesd is be.
Majd csalogat aztán téged, hogy feküdjél le fölvetett selyemágyára s pihend ki
magad; de te neked mind erre csak ez legyen szód és mondásod: mindjárt
beugratok az ablakodon szivem szép szerelme, csak hadd fogjam meg nyargaló
paripám, mert kárt tesz virágos kertedben. S mikor aztán megfogtad a paripádat,
ugrass át a keritésen és siess haza.
Itt lelkem
teremtette, a mi Miklósunk most az ezüstruhába öltözött fel s ráült az
aranyszőrü tátosparipára, a vén kancza leányára, - majd beugrott Tündérszép
Ilona virágos kertjébe, hol egy czintányér karimáján, ugyancsak tánczoltatta az
aranyszőrü paripát.
Meglátja ezt egy
szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az asszonyához, mondván:
- Fölséges
királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér
karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
- Már hogy
tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezzel pofon üti a szobaleányt.
Kevés idő mulva
beszalad a másik is, mondván:
- Fölséges
királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér
kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
- Már hogy
tánczoltatná, válaszolt ennek is Tündérszép Ilona s ezt is pofon cserditette.
Beszalad a harmadik
is nagy lelkendezve s mondja:
- Fölséges
királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy czintányér
karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
- Már hogy
tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezt is pofon cserditette, majd
haragosan az ablakhoz szaladt, hát ekkor látja, hogy az ezüstruháju gavallér,
kit a templomban látott, csakugyan ott tánczoltatja aranyszőrü paripáját egy
czintányér karimáján.
Tündérszép Ilonának
se kell több, kinyitja ablakát, kihajol rajta, mondván:
- Ide-ide, szivem
szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon, selyemágyam meg van vetve.
Erre a szóra
sarkantyúba kapja a lovát az ezüstruháju gavallér, felugratott Tündérszép Ilonához
s háromszor megcsókolta; de a mint leugratott volna a virágos kert földjére,
leesett a lóról.
Hej, Tündérszép Ilona
sem rest, leugrott az ablakból, odaszaladt az ezüstruháju gavallérhoz, izibe
leoldozta a kebléről selyemkeszkenőjét és bekötötte Szép Miklós fejét.
- Jer, szivem szép
szerelme, szólt Tündérszép Ilona, jer fehér szobámba, készen vár fölvetett
selyemágyam, pihend ki magadat.
- Mindjárt megyek,
szivem szép szerelme, válaszolt Szép Miklós, csak az aranyszőrü paripámat fogom
meg, mert lásd, sok kárt tesz a kertedben.
S ezzel Szép Miklós
fölkelt fektéből, megfogta az aranyszőrü paripát, felpattant a tetejére s aztán
- Isten hozzád, Tündérszép Ilona! kiugratott a virágos kertből s be az ólba.
Tündérszép Ilona se
rest, rögtön az ólba küldte az egyik szobaleányát, hogy nézze meg, ott van-e
Miklós s mit csinál; mert az ezüstruháju gavallér igen formázott Szép Miklóshoz
- minthogy az is volt - csak a ruhája volt más.
A szobaleány sem
hagyta ezt kétszer mondani magának, lóhalálában rohant az ólba, de már ekkor a
mi Szép Miklósunk a szalmaágyon feküdt abban a ringy-rongy ruhában, csak a feje
volt bekötve, még pedig Tündérszép Ilona keszkenőjével.
Visszaszalad a
szobaleány s mondja az asszonyának:
- Fölséges
királyasszony! Szép Miklós az ólban fekszik a szalmaágyon, csak a feje van
bekötve, még pedig a mint észrevehettem, fölséged selyemkeszkenőjével.
Tündérszép Ilona sem
rest, izibe leszaladt az ólba; de már ekkor Szép Miklós leoldozta a fejéről a
selyemkeszkenőt s eldugta, az anyakancza pedig rálehelt a fejére s ott semmi
sebhely nem látszott.
- Mi ujság, Szép
Miklós? kérdé Tündérszép Ilona.
- Semmitsem tudok,
fölséges asszonyom, válaszolt Szép Miklós.
- Mindig itt voltál
az ólban?
- Mindig.
- Nem te voltál itt
meg itt a virágos kertemben?
- Én nem voltam.
- No, mert azért
kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki szakasztott másod volt, csak a ruhára
nézve különbözött... Mondjad, bizony nem bánod meg, királylyá teszlek, nem te
voltál-e?
- Én nem voltam.
- Ne gyötörj, Szép
Miklós, mert te voltál... mutasd a fejed!
Szép
Miklós megmutatta a fejét, de azon nemhogy seb, de még a helye sem látszott,
Tündérszép
Ilona pedig, hogy kiment az ólból, pofon ütötte a szobaleányt, hogy mért tette
őt bolonddá.
No
jól van, ez abba maradt. - Itt harmadnap ujra megszólal a tátosló s azt mondja
a gazdájának:
- Öltözködjél fel
édes gazdám az aranyruhába, ülj fel a fiamra, s ugrass be aztán Tündérszép
Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg aranyszőrü paripád, a kert kellős
közepén egy czintányér karimáján. Tündérszép Ilona mostan a szerelem miatt
betegen fekszik, de majd fölkel ő, hogyha meghallja, hogy ott vagy a kertben,
majd kinyitja az ablakát, kihajol rajta, neveden szólit. És te ekkor ugrass be
a szobájába, a többit aztán magadtól is elvégzed, ha nem mondom is.
Itt lelkem
teremtette, a mi Szép Miklósunk most az aranyruhába öltözködött fel, s ráült az
aranyszőrü tátosparipára, már mint a vén kancza fiára. Majd beugrat Tündérszép
Ilona virágos kertjébe s egy czintányér karimáján ugyancsak tánczoltatja az
aranyszőrü paripát.
Meglátja ezt egy
szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az asszonyához, mondván:
- Kelj föl, fölséges
királyasszony! mert egy aranyhaju gavallér a virágos kert kellős közepén egy
czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját.
- Már hogy
tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s a szobaleányt pofon ütötte.
Ennek ez elég volt;
de egy kevés idő mulva beszalad a másik szobaleány is, mondván:
- Kelj föl, fölséges
királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy
czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
- Már hogy
tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona pofon üti ezt is.
Ennek ez elég volt;
de egy kevés idő mulva beszalad a harmadik is, mondván:
- Kelj föl felséges
királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a virágos kert kellős közepén egy
czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját.
Tündérszép Ilona ezt
is pofon ütötte, de mégis meg nem állhatta asszony létére, hogy oda ne
vánszorogjon az ablakhoz, kitekint rajta, hát látja, hogy az aranyhaju
gavallér, kit minap a templomban látott, csakugyan tánczoltatja aranyszőrü
paripáját.
Tündérszép Ilonának
sem kell több, izibe kinyitja ablakát - bezzeg, nem volt beteg! - kihajol
rajta, ölelő két karját kitárja, mondván:
- Jer, szivem szép
szerelme, hires Szép Miklós, mert annak kell lenned, jer kedves férjem, ugrass
be ablakomon, készen vár fölvetett selyemágyam.
Erre a szóra Szép
Miklós sarkantyuba kapja az aranyszőrü paripát, beugratott Tündérszép Ilona
fehér szobájába. Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mondván:
- Én a tiéd, te az
enyém, ásókapa se választ el egymástól!
Lakzit laktak,
faggyat hoztak, hordót furtak, ökröt vágtak, faharanggal harangoztak, tökkel
kolompoztak s bezzeg, volt lé, meg lé, boldog volt az, a kinek csak egy
kanállal is juthatott.
Itt mi történik a
dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, Tündérszép Ilonának hosszu útra
kellett mennie, Szép Miklós maga maradt otthon, ki mint afféle uj gazda nem
tudhatta, hogy hol, mi áll: kutaszkodott a ház körül; de különösen feltűnt az
előtte, hogy 366 szobába be szabad neki menni, csak a 367-ikbe nem.
Ezért Szép Miklósban
föléledt a kiváncsiság, hogy vajjon, mi lehet abban, hogy azon a szobán olyan
nagy vasas ajtó van, ezen pedig három vasrekesz és kilencz lakat.
Biz ő kigyelme, hogy
nem volt otthon a menyecske, egész szabadjából előkereste a kulcsokat,
kiválasztotta a sok közül a nagy vasajtót, majd levetette a három vasrekeszt s
kinyitotta a kilencz lakatot, - ekkor belökte a nagy vasas ajtót, hát látja,
hogy egy 12 fejü sárkány a falhoz van szegezve, három irdatlan vasszeggel; az
egyik volt: a jobbik szárnyában, a másik volt: a bal szárnyában, a harmadik
pedig a lábában.
- Hej, hires Szép
Miklós, mondja a sárkány, igen szomjas vagyok, adj egy pohár vizet, egy világot
adok érte!
Szép Miklós adott
neki egy pohár fris vizet, melyet a sárkány egy hajtókában meg is ivott s
tüstént leesett a szegről a jobbik szárnya.
- Hej, hires Szép
Miklós, mondja ismét a sárkány, igen szomjas vagyok, adj egy pohár vizet, egy
világot adok érte, melyet az meg is ivott s tüstént leesett a szegről a bal
szárnya.
- Hej, hires Szép
Miklós, adj még egy pohár vizet, egy világot adok érte.
Szép Miklós ujra
adott neki egy pohár vizet, mitől az mint a madár egészen szabad lett. A
sárkány aztán Szép Miklósnak nem szólt semmit, hanem Tündérszép Ilonát, ki ép
akkor húzta be maga után az ajtót, derékon ragadta s elvitte messze-messze nagy
sárkányországba. Oda van; volt, nincs. Volt szép asszony, nincs szép asszony.
Szép Miklósnak csak
ekkor esett le az álla s nagy szomoruan bebandukolt az ólba, hol is azt kérdi
tőle az anyakancza:
- Mit búsulsz, mit
bánkódol kedves gazdám, oly keservesen?
- Jobb ha nem is
kérded, kedves lovam! nagyobb az én bajom, mint a Mátrahegy, mélyebb az én
szivem szomorusága, mint a Duna; volt feleség, nincs feleség, volt szép
asszony, nincs szép asszony; oda van a sarkig érő aranyhaju, nád szál termetü
Tündérszép Ilona; elrabolta tőlem az a kutyának való 12 fejü sárkány.
- Hahó kedves gazdám,
jól mondád: nagyobb a te bajod a Mátrahegynél és mélyebb a te szived
szomorusága a Dunánál; mert hasztalan próbálunk szerencsét, mert van annak a
kutyának való 12 fejü sárkánynak - veszett volna a tojásában! - egy vasderes
három lábu tátosparipája, többet tud az, mint mi itt mind hárman, már mint én,
a leányom és a fiam. De azért legyen meg, a minek lenni kell, ülj fel a hátamra
s próbáljunk szerencsét.
Felül Szép Miklós az
anyakancza hátára, mennek mendegélnek hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta
farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis beértek nagy
sárkányországba.
Sárkány ki a
rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szalad, egy
ölelés és egy csók, aztán fel az anyakancza tetejére s illa fóré nád a kert.
Hej, a vasderes is
elkezd dörömbözni s nyeriteni az ólban. Meghallja ezt a sárkány, otthon terem s
beront az ólba.
- Hej, kutya egye a
husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy
dörömbölsz?!
- Szénám is van,
zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt volt s elvitte.
- Ehetem-e, ihatom-e,
alhatom-e?
- Ehetel is, ihatol
is, alhatol is, s ezenkivül két véka mogyorót meg is törhetsz, egyet ugrom,
kettőt szököm, mégis utól érjük.
Itt a sárkány evett,
ivott, aludt, két véka mogyorót meg is tört, majd ráült a három lábu vasderesre,
mely egyet szökött, kettőt ugrott, mégis utolérték Szép Miklóst.
- No Szép Miklós,
szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor adtam, mikor a jobbik
szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá törhettelek volna, másikat pedig
most adom, mert most is megölhetnélek, de többet el ne jöjj hozzám, mert ha
ezer lelked volna is, se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki!
Ezzel a sárkány
Tündérszép Ilonát elvette tőle, hazavitte, Szép Miklósnak pedig koppant a szeme
s azt mondták neki, orrod tőle fokhagymás, ne nyulj-virágnak hiják ezt.
Itt Szép Miklós nagy
szomoruan, mint a kinek az orra vére folyik, hazafelé bandukolt s otthon ráült
a kanczacsikóra s másodszor is elment a szép asszonyért.
Sárkány ki a
rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szalad, egy
ölelés és egy csók, aztán föl az aranyszőrü kanczacsikóra s illa fóré, nád a
kert.
Ej, a vasderes sem
rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü sárkány, izibe hazaszállt s be
egyenesen az ólba.
- Hej, kutya egye a
husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!
- Szénám is van,
zabom is van, de nincsen szép asszony; Szép Miklós itt járt s elvitte.
- Ehetem-e, ihatom-e,
alhatom-e?
- Ehetel is, ihatol
is, alhatol is, s ezenkivül 2 véka diót meg is törhetsz, egyet szököm, kettőt
ugrom, mégis utólérjük.
Itt a sárkány evett,
ivott, aludt, két véka diót meg is tört, csak aztán ült fel a három lábu
vasderes tátosparipára, mely csak egyet szökött, kettőt ugrott, még is
utólérték Szép Miklóst.
- No Szép Miklós,
szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor adtam, mikor a jobbik
szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá törhettelek volna, másikat az imént
adtam, mikor a feleségemet elraboltad, mert akkor is megölhettelek volna, a
harmadikat pedig most adom, mert most is megölhetnélek, de többet el ne jőjj hozzám,
mert ha ezer lelked volna is, se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.
Ezzel a sárkány
Tündérszép Ilonát elvette tőle s hazavitte, Szép Miklós pedig nagy szomoruan
poroszkált hazafelé s otthon ráült az anyakancza fiára, a csődör csikóra; de mielőtt
elment volna, azt mondja neki az anyakancza:
-
Vidd el magaddal, kedves gazdám a montli-zsákot is, hogy ha agyonüt az az
irgalmatlan fenevad, legalább a fiam majd hazahozhat benne, mert ugyis tudom,
hogy most is hiába mégysz; mert minekünk mindhármunknak sincs annyi
tudományunk, mint annak a vasderes három lábu tátoscsikónak.
Szép Miklós szót
fogadott jó tátoslovának; elvitte a montli-zsákot s harmadszor is elment, ha
bele hal is, Tündérszép Ilonáért.
Sárkány ki a
rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szaladt. Egy
ölelés és egy csók, aztán fel az aranyszőrü csődör-csikóra s illa fóré nád a
kert.
Ej, a vasderes sem
rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü sárkány, izibe hazaszállt s be
egyenesen az ólba.
- Hej, kutya egye a
husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy
dörömbölsz?!
- Szénám is van,
zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt volt s elvitte.
- Ehetem-e, ihatom-e,
alhatom-e?
- Ehetel is, ihatol
is, alhatol is s ezenkivül egy véka diót meg is törhetsz, egyet szököm, kettőt
ugrom, mégis utólérjük.
Itt a sárkány evett,
ivott, aludt, egy véka diót meg is tört s csak aztán ült fel a vasderes háromlábu
tátosparipára, mely csak egyet szökött, kettőt ugrott, mégis utólérték Szép
Miklóst.
- No Szép Miklós,
szólt a sárkány; három világot igértem: egyet akkor adtam, mikor a jobbik
szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá törhettelek volna, másikat akkor,
mikor legelőször eljöttél hozzám, mert akkor is megölhettelek volna, harmadikat
pedig akkor, mikor másodszor eljöttél hozzám s akkor ugy-e megmondtam, hogy
többet el ne jőjj, mert se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.
S ezzel a sárkány az
egyik szárnyával ugy megütötte Szép Miklóst, hogy az azt se mondta: “bá”; hanem
ugy elmállott a földön, hogy kanállal se lehetett volna összekaparni. A sárkány
aztán Tündérszép Ilonát hazavitte, az aranyszőrü tátosparipa pedig Szép Miklós
husát vérét összeszedte, montli-zsákra rakta s hazavitte. Otthon aztán az
anyakancza háromszor rálehelt a montli-zsákban levő husra és vérre s kiugrott
belőle Szép Miklós. Ha eddig szép és erős volt Szép Miklós, de most hétszerte
szebb és erősebb.
- Minek költöttél
fel, édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépeket álmodtam.
- Álom ide, álom oda,
válaszolt neki a tátosparipa, de most a dolgod után láss. Ugy-e megmondtam,
hogy mivelünk hasztalan teszel próbát, mert a vasderes csikónak magának több
tudománya van, mint minekünk mind hármunknak!... Itt meg itt, ennél meg ennél a
vén asszonynál, ki - közbe légyen mondva, boszorkány - van egy tátosparipa s
ennek három csikója. A legkisebbik, a három lábu vasderes, mely a sárkánynál
van - hogy zápult volna meg az a tojás, a melyből kikelt! - ketteje pedig még
otthon van az anyjánál. Ezeknek egyikeért kell neked elmenni, ezeknek egyikét
kell neked kiszolgálni. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz,
mint a három tátosparipát őrzöd. Majd elszöknek azok tőled, de te semmitől se
tarts, mert mi mindenkor segitségedre leszünk; majd farkas, majd agár, majd
patkány képében. Azért ha ilyes három állatot látsz, azok mi leszünk. Ha
kiszolgáltad a három napból álló esztendőt, a boszorkánytól ne kérj egyebet,
mint a legkisebb rosz csikót és három bárányt. Majd kinál ő téged aranynyal és
ezüsttel, majd elvezet a pinczéjébe, hol számnélküli sok kincs áll; de te ekkor
is csak azt hajtsd, hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó, meg három
bárány. A pinczéből a kamrába vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb
aranyos-ezüstös öltözet ruhák állanak; de te mindig csak azt hajtsd, hogy neked
nem kell egyéb, mint a rosz csikó és három bárány. A kamrából a márványistálóba
vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb aranyszőrü paripák állanak, majd
mondja ő neked, hogy ha már csikót akarsz, válaszsz az aranyszőrü ménes közül;
de te neked ekkor is csak ez legyen szód és mondásod, hogy neked nem kell
egyéb, csak a rosz csikó és három bárány. Mit lesz mit tenni a boszorkánynak,
utoljára is kénytelen-kelletlen odadja a rosz csikót és három bárányt. S te
aztán húzd ki a rosz csikót a határig, majd földhöz vágja az magát háromszor
is, de te mindezzel ne törődjél, hanem farkánál fogva emeld föl. Mikor a
határra érsz, ott két lánczos fenevad áll őrt. Be csak, beeresztenek, de ki -
nem. Itt az egyik bárányt vesd az egyiknek a torkába, a másikat a másiknak s
ezzel ugorj át a határon s mikor fenn leszesz a levegőbe, a harmadikat azt dobd
oda mind a kettőnek. Azon aztán összevesznek s te szerencsésen kijöhetsz. Ha
egyszer átlépted a határt, többé semmitől se tarts, hanem ülj fel a négy lábu -
mert ennek már nem három, hanem négy lába lesz, mondom, ülj fel a négylábu
vasderes tátoscsikóra s hozd haza a feleségedet.
Itt lelkem
teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott
voltam, a hol mondták, ugy láttam, mint most, de pengyom tóditsuk is, mert biz
ez már az utolját járja, hires Szép Miklós felül az anya-kanczára, két fiát
pedig pányván vezette.
Mén mendegél hetedhét
ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl,
még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen,
egyszer elér a vén banya birodalma határához, hol leszállván az anyakanczáról,
átment a vashidon. A vashid végén lánczra verve ott állt a két fenevad. Be csak
beeresztettek, de hogy jösz ki hires Szép Miklós; ha ezer lelked volna is,
mégis diribról darabra tép az az átkozott két fenevad s csunya halállal mulsz
ki!
Csak mén, csak
mendegél, egyszer elér egy nagy kastélyhoz, mely hegyes karókkal volt körülkeritve,
a hegyes karókon pedig emberfejek.
A vén boszorkány most
is ott számlálgatta, dörmögvén:
- Egy, kettő, három,
négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig a végéhez nem ért.
Az emberfő ép
kilenczvenkilencz volt, csak egy hija a száznak!.. Itt jön a századik, itt
hozza Szép Miklós a fejét.
- Adjon Isten jó
napot, édes öreganyám!
- Ha öreganyádnak nem
szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna! hát hol jársz itt ezen az
idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Szolgálatot
keresek.
- Ép jókor jöttél;
mert ép most vettem el a kocsisom fejét, itt szárad a napon a karóban. Ha
kedved van, megfogadlak. Három napból áll egy esztendő, enni-inni lesz annyi, a
mennyi a bőrödbe fér s egyéb dolgod nem lesz, mint az ólban van három rosz ló,
csak azokat őrzöd. Reggel, fölöstököm után kiviszed a selyemrétre, estve pedig
hazahozod. Ha három álló nap meg tudod őrzeni, a mit kivánsz, azt adok; ha
pedig elalszol s a lovakat nem tudod hazahajtani: karóba húzom a fejed.
Igy lett Szép Miklós
kocsis. Reggelre kelve, a pecsenye és a bor előtte állott, hogy egyék-igyék
annyit, a mennyi csak a bőribe fér; mert estig ugy sem kap semmit. Szép Miklós
evett is, ivott is, de ezalatt a vén banya megtüzesitette a vasdorongot,
kivitte az ólba s üti-veri a tátosparipákat, mondván:
- Hej, kutyák, ha el
nem tudtok szökni, ilyen abrakot kaptok!
Szép Miklós ezt mind
jól hallotta, de hallgatott, mint hal a vizben.
Mikor Szép Miklós az
ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az ólba, kötőfékre szedte a
három rosz lovat, ráült az anyakanczára s elvágtatott a selyemrétre.
Mikor Szép Miklós
átment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se tudta, fiu-e vagy leány.
Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép Miklósunk, hát egy irdatlan
magas jegenyefa hegyében lelte magát. Le se tudott volna róla jőni. Ekkor
előveszi a kötőfékeket, megrázza háromszor s ime saját lovai farkas képében a
fa alatt termettek.
- No édes gazdám,
szólt az anyakancza, mászsz csak a fa keleti oldalára, mert mi nyugatfelé
döntjük le.
Itt a három farkas
azonnal a kaparáshoz fogott; kiásták a fa nyugati oldalát, Szép Miklós pedig a
keleti oldalára mászott. A nagy jegenyefa ledőlt, Szép Miklósnak pedig kutya
baja sem lett.
- No édes gazdám,
szólt ismét az anyakancza, amott a selyemréten legelészik három bárány. Azok a
te lovaid. Majd mi közrekapjuk s errefelé tereljük. S te ekkor ne cselekedjél
egyebet, hanem a középsőt kapd el szarvánál fogva, ugorj rá, üsd főbe háromszor
a kötőfékkel, majd lónak válik mind a három s aztán bátran hazaviheted.
Ugy is lett. - A
három farkas közre kapja a három bárányt s Szép Miklós felé terelték, ki a
középsőt szarvánál fogva szerencsésen el is kapta, ráült a kötőfékkel háromszor
főbe ütötte, lónak vált s aztán mindhármat hazafelé terelte.
Otthon azt mondja
neki a vén boszorkány:
- No édes fiam, hát
megőrizted?
- Meg, édes
öreganyám.
- Ugy-e szelidek ezek
az én lovaim?
- Mint a kezes
bárány.
- Jól van fiam, eredj
be, ott van a vacsorád az asztalon, egyél-igyál, lakj jól, aztán lefekhetsz s
aludjál reggelig.
Szép Miklós bement a
szobába, leült, evett-ivott, jóllakott, majd lefeküdt s aludt reggelig
csendesen.
Reggelre kelve, a vén
asszony behitta fölöstökömre. Bort és pecsenyét rakott eléje. Szép Miklós csak
evegetett, a vén asszony pedig a konyhában ugyancsak tüzesitette a vasrudat s
mikor egészen izzó lett, kiugrik az ólba, üti-veri azokat a szegény pára
jószágokat, mondván:
- Hej, kutyák, ha még
ma se tudtok elszökni, ilyen abrakot kaptok!
Szép Miklós ezt mind
jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem hallgatott, mint a néma.
Mikor Szép Miklós az
ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az ólba, kötőfékre szedte a
három rosz lovat, ráült az anyakanczára s elvágtatott a selyemrétre.
Mikor keresztül ment
a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se tudta: á-e vagy b! - Itt ugy
délután öt óra felé fölébred a mi Szép Miklósunk, hát egy galagonyabokor
hegyében lelte magát, ő sem rest, izibe leugrott róla, elővette a kötőfékeket,
megrázta háromszor s ime saját lovai agár képében előtte termettek.
- No édes gazdám,
szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik bokrában heverészik három nyúl.
Azok a te lovaid. Majd mi közre kapjuk a három nyulat s errefelé hajtjuk. S te
ekkor ne cselekedjél egyebet, mint ezt: fogd meg a középsőt, kapd el a fülinél
fogva, ugorj aztán a hegyébe, üsd főbe háromszor a kötőfékkel, lónak válik s
aztán szép csendesen ballagj hazafelé.
Ugy is lett. - A
három agár közre kapja a bokrot, fölverték a nyulakat s Szép Miklós felé
hajtották, ki a középsőt fülénél fogva szerencsésen el is kapta, majd ráült, a
kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s aztán mindhármat szép csendesen
haza vitte.
Otthon azt mondja
neki a boszorkány:
- No édes fiam, hát
megőrizted?
- Meg, édes
öreganyám.
- Ugy-e szelidek ezek
az én lovaim?
- Mint a kezes
bárány.
- Jól van fiam, eredj
be, az asztalon van az étel és ital; egyél-igyál, lakj jól, majd aztán feküdj
le s aludj reggelig.
Szép Miklós bement a
szobába, leült, evett, ivott, jóllakott, majd lefeküdt s aludt reggelig
csendesen, mint a jó lelkiismeret.
Reggelre kelve, a vén
asszony behitta fölöstökömre; bort és pecsenyét tett eléje.
Szép Miklós csak
evegetett, csak evegetett, az asszony pedig térül-fordul, elővette a vasrudat,
s ugyancsak tüzesitette a konyhában. Mikor a vasrúd már egészen izzó lett,
kiugrik az ólba, üti-veri azokat a szegény pára jószágokat, mondván:
- Hej, kutyák, itt az
abrak, itt a tüzes zsarátnok! s ha még ma se tudtok elszökni, mindig ilyen
abrakot kaptok!
Szép Miklós ezt mind
jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem hallgatott, mint hal a vizben.
Mikor Szép Miklós az
ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az ólba, kötőfékre szedte a
három rosz lovat, ráült az anyakanczára, s elvágtatott a selyemrétre.
De mikor keresztül
ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt sem tudta, fiu-e vagy leány.
De nem is csoda; mert a boszorkány álomporos bort adott neki inni. Itt ugy
délután öt óra felé fölébred a mi Szép Miklósunk, hát egy magas hegy tetején
lelte magát. Ő sem rest, izibe lemászott a hegyről, majd elővette a
kötőfékeket, megrázta háromszor s ime, saját lovai patkány képében előtte
termettek.
- No édes gazdám,
szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik tava partján három fiával együtt
egy csibés tyúk ül. A tyúk a vén banya, három csibéje pedig a három
tátosparipa. Majd mi fölverjük a tyúkot, a csibéket pedig erre tereljük és te
ekkor ugorj elő, kapd el a középső csirkét búbjánál fogva, aztán ülj rá, üsd
főbe háromszor, lónak válik s aztán mindhárom lovat szép csendesen vidd haza.
Ugy is lett. - A
három patkány fölverte a vizi jérczét, csibéit pedig Szép Miklós felé terelték,
ki a középsőt búbjánál fogva szerencsésen elkapta, ráült, a kötőfékkel
háromszor főbe ütötte, az lónak vált s aztán mindhárom lovát szép csendesen
hazaterelte.
Otthon azt mondja
neki a boszorkány:
- No édes fiam,
kitöltötted az esztendőt, most rajtad a sor: mit kivánsz?
- Nem kivánok én
egyebet, felelt Szép Miklós, mint azt a rosz csikót ott az ólban és három
bárányt.
- Oh te bolond! hisz
minek lenne az neked, hisz csak a bajod gyűlne meg vele, hisz az olyan rosz,
hogy akár a csipejére akaszthatod a tarisznyádat!
- Mind haggyán az,
csak nekem a rosz csikó és a három bárány kell.
- Oh te bolond!
kivánj aranyat és ezüstöt, jer a pinczébe, majd más gondolatra jösz.
Itt a boszorkány
bevezeti a mi Szép Miklósunkat a pinczébe, hol kád számra állott az arany meg
az ezüst élire verve; csakugy fénylett, csakugy ragyogott, mintha most kerültek
volna ki a pénzverőből.
- No te bolond, itt
van 7 kád arany és ezüst, hozz három zsákot s rakd meg akár az aranyból, akár
az ezüstből.
- Nem kell nekem sem
arany, sem ezüst, csak a rosz csikó, meg három bárány.
- No te bolond, már
látom, hogy nincsen eszed, azért jer a kamrámba, válaszsz magadnak 12 öltözet
aranyos-ezüstös ruhát, vagy annyit, a mennyi tetszik.
Itt a boszorkány a mi
Szép Miklósunkat bevezeti a kamrába, hol különbnél különb, szebbnél szebb,
aranyos-ezüstös ruhák függtek, sorjába felakasztva. Csakugy fénylett, csakugy
ragyogott rajtuk az a drága igaz gyöngy, kaláris, gyémánt és brilliánt, hogy
ki sem látom mondani.
- No te bolond, itt
van 366 szebbnél szebb, különbnél különb biboros-bársonyos ruha, válaszsz,
melyik kell.
- Nem kell nekem a
biboros-bársonyos ruha, minek volna az nekem, mert nekem csak az a rosz csikó
kell és három bárány.
- No már látom, hogy
csakugyan bolonddal van dolgom, ha már csikó kell, jer az én márványistálómba,
válaszd ki az aranyszőrü ménes közül azt, a melyik szemednek szádnak tetszik.
Itt a vén boszorkány
a mi Szép Miklósunkat bevezeti a márványistálóba, hol az aranyszőrü ménes
aranyvályuból és aranysaroglyából evett-ivott, ólomhidláson állott. Csak ugy
ragyogott, csak ugy fénylett a szőrük, hogy az ember tetőtől talpig meglátta
benne magát.
- No válaszsz! Ott
van az a harmadfű kancza csikó, nézd, hogy rúgja a padlást!... Ott van az a
harmadfű csődör-csikó, nézd hogy ragyog a szőre, nézd hogy okádja orrán-száján
a tüzes lángot. Ha csikó kell, válaszsz innen, vigy akár 12-öt, nem bánom, csak
azt a rosz csikót ne kérd, mert annak úgyse vennéd hasznát, csak a bajod gyülne
meg vele, mert azt nem adom.
- Nem kell nekem sem
az a kancza-csikó mely a padlást rúgja, sem az a csődör-csikó, mely
orrán-száján tüzet okádik; mert nekem csak a rosz csikó kell és három bárány.
Mit volt mit tenni a
boszorkánynak, kénytelen kelletlen odadta a rosz csikót és három bárányt.
Itt Szép Miklós a
rosz csikó fejébe húzza a kötőféket, kivonczolja az istálóból. Itt a rosz
csikónak még jártányi ereje sem volt; még az udvarból sem értek ki, már
lerogyott. Szép Miklós odament hozzá, farkánál fogva fölemelte s csakis igy
tudott tovább vánczorogni a rosz csikó, a vén asszony pedig egy véka tetejére
felült a háztetőre s onnan nevette, hogy és mint vesződik Szép Miklós a rosz
csikóval. De meg is gyült a baja, mert az egyik kezében a három bárányt vezette
pányván, a másik kezéből pedig a rosz csikó kötőfékét tartotta, melyet ugy
vonczolt, húzott maga után mint kutya a d...t.
Itt lelkem
teremtette, nagy kinlódás és vesződés között elértek már a feleútra. A rosz
csikó taktusra minden fél órában egyet lépett és ezt is csak akkor tette, ha
Szép Miklós egyet rántott a kötőféken. Itt a rosz csikó csetlik-botlik,
bukfenczet vetett s elmállott az út közepén, Szép Miklós pedig odament a
farához, farkánál fogva fölemelte s ekkor megszólal a rosz csikó:
- Tekints csak hátra
kedves gazdám, hol látod ülni a vén banyát?
Szép Miklós
visszanézett, hát látja, hogy a vén asszony még most is ott ül a háztetőn az
üres vékán s ugyancsak fenyegeti az öklével a rosz csikót, meg Szép Miklóst.
- Ott ül, kedves
lovam, a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak fenyeget az öklével!
A
vén asszony pedig csak azt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen vissza, vagy
a rosz csikó.
Most, hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós visszanézett, kivezeti az ólból az
anyakanczát, ráül, felszáll rajta a levegőégbe egy zöldes, sötét felhővé
változott s utána a rosz csikónak.
- Ejnye, kedves
lovam, be sötétzöld felhő közeledik felénk!
- Siessünk kedves
gazdám, egy helyett kettőt lépjünk, mert az a vén boszorkány bizony levizel
bennünket.
Itt a sötétzöld felhőből
hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a fiát csalogatta, a rosz csikó
pedig hangos nyeritéssel, hogy szinte megkondult belé a világ, visszafelelt az
anyjának. Erre megeredt az ólmos eső s úgy hullt alá jéggel vegyest, mintha
csak kannából öntötték volna. Ej, Szép Miklós sem rest, kiereszti aranyhaját s
mind a csikót, mind a három bárányt, szépen betakarta: igy nem verte őket agyon
a jéggel vegyes ólmos eső.
Mikor a vén banya
emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a háztetőre egy üres vékára s
egyebet nem csinált, mint örökkön örökké csak az öklével fenyegette mind Szép
Miklóst, mind a rosz csikót.
Itt lelkem
teremtette, mentül közelebb értek a határhoz, a rosz csikó annál jobban
igyekezett; most már nemcsak lépést ment, hanem ügetett, koczogott is.
Csak mennek, csak
mendegélnek, egyszer ujra megszólal a rosz csikó, mondván:
- Tekints csak hátra,
kedves gazdám, hol látod a vén boszorkányt?
Visszanéz Szép
Miklós, hát látja, hogy a vén asszony az üres vékán még most is ott ül a háztetőn
s ugyancsak fenyegeti az öklével mind Szép Miklóst, mind a rosz csikót.
- Hát kedves lovam,
ott ül a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak fenyeget az öklével!
A vén asszony pedig
csak ezt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen vissza, vagy a rosz csikó. Most
hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós visszanézett, izibe beszalad az ólba, kivezeti
az anyakanczát, ráül, felszáll rajta a levegő égbe s egy sötétzöld felhő
képében utána Szép Miklósnak.
- Ejnye, kedves
lovam, be haragos sötétzöld felhő közeledik felénk!
- Siessünk kedves
gazdám, egy helyett kettőt lépjünk, mert az a vén boszorkány bizony levizel
bennünket.
Itt a sötétzöld
felhőből hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a fiát csalogatta, a rosz
csikó pedig hangos nyeritéssel visszafelel neki, hogy szinte megkondult belé a
világ. Erre megeredt az ólmos eső jéggel vegyest s szakadt, mintha csak
kannából öntötték volna.
Ej, Szép Miklós sem
rest, kiereszti aranyhaját s vele mind a rosz csikót, mind a három bárányt,
szépen betakarta: igy nem verte őket agyon a jéggel vegyes ólmos eső.
Mikor a vén banya
emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a háztetőre egy üres vékára s
egyebet nem tett, mind két öklével Szép Miklóst fenyegette.
Itt lelkem
teremtette, egyszer valahára még is elértek a határhoz, hol megszólal a rosz
csikó:
- No kedves gazdám,
ha innen is szerencsésen megszabadulunk, akkor fittyet se hányj minden bajnak!
Majd én itt egy bukfenczet vetek, mintha megbotlottam volna s áthajitom magam a
vashidon, te pedig ezalatt az egyik bárányt hajitsd az egyik fenevad torkába, a
másikat a másikéba, s ekkor hunyd be szemed, szaladj a vashidnak s mikor a
feleközepe tájára értél, a harmadikat ekkor dobd oda mindkettőnek. Ezen a
fenevadak összevesznek; mindkettő el akarja kapni s igy aztán te szerencsésen
megszabadulhatsz.
Ugy is lett. - A rosz
csikó egyet botlik, bukfenczet vet s áthajitotta magát a vashidon. A két
fenevad ugrik utána, hogy majd elkapják, de a láncz visszarántotta. Most Szép
Miklós az egyik bárányt az egyik torkába, a másikat a másikéba dobta s mig azok
azt elnyelték, behunyta szemét, neki a hidnak. Mikor a feleközepe táján volt,
már a két fenevad ugrani akart, hogy mindjárt diribról-darabra szanaszét tépik,
de Szép Miklós ép ekkor hajitotta oda nekik a harmadik bárányt, melyen azok
összevesztek, s egymásra rontottak. Igy szabadult meg Szép Miklós a bizonyos
haláltól; igy szabadult meg a fenevad torkából.
Mikor Szép Miklós
átszaladt a hidon, bezzeg már ekkor nem az a rosz csikó állott előtte, melynek
a csipejére tarisznyát lehetett volna akasztani, hanem a négy lábú vasderes
tátosparipa, melynek széles e világon párját hasztalan keresnénk.
- No kedves gazdám,
szólt a négy lábú vasderes, ülj fel a hátamra, mert ha nem mondod is, ugyis
tudom, hogy hova igyekezünk. Ne félj, majd hazaviszem én a szép asszonyt, pedig
csak lépést megyek, az öcsém pedig egész erejéből lohol utánam, még se ér utol.
Hej, sárkány ki a
rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona eléje szalad, száz
ölelés, száz pár csók, fel a négy lábu vasderes hátára s aztán isten hozzád, 12
fejü sárkány!
Ej, a vasderes sem
rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü sárkány, hazaszáll s beront az
ólba.
- Hej, kutya egye a
husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy ugy
dörömbölsz?!
- Szénám is van,
zabom is van, de oda a szép asszony; itt járt Szép Miklós s elvitte.
- Ehetem-e, ihatom-e,
alhatom-e?
- Se nem ehetel, se
nem ihatol, se nem alhatol, mégsem érjük utol! mert nekem csak három lábam van,
az ő lovának pedig négy, de azért tegyünk próbát.
Itt a sárkány ráül a
három lábu vasderesre s utána Szép Miklós után. Mig a sárkány paripája
lóhalálában futott, addig Szép Miklósé csak lépve ment, s mégsem érte utól.
Mikor a határra
értek, Szép Miklós négylábú vasderes tátosparipája visszanyerit az öcscsének.
Ennek se kell több, hogy meghallotta, fölugrott a csillagokba s ott fölvetette
a farát, ledobta a sárkányt, mely midőn a földre ért, kolimázzá változott s
ezóta kenik a tótok kolimázzal a szekerüket.
Szép Miklós aztán
szép csendesen hazavitte a feleségét, ki aztán fehér selyemágyát megvetette a
virágnyoszolyán, az ura pedig mellé feküdt, s még most is ott alszanak a
cziprusfa árnyékában, hogy ha föl nem ébredtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése