Núnó
és Nünüke (Szavak száma: 893)
I.
Oh
be szép, a mikor érik a búza a magyar alföldön. Csupa aranyszínű az egész
rónaság. Oh be szép, a mikor érik a rizs a keletindiai mocsaras lankákon. Csupa
ezüstszinű az egész lapos.
Núnó
és Nünüke is ebben az ezüstszinű világban születtek és dehogy voltak kiváncsiak
arra, milyen az aranykalászos róna. Bizonyára sejtelmük sem volt arról, hogy
ilyesmi is van és magukban alighanem azt gondolták, hogy nincs is tán más a
világon, mint illatos és édes, ezüstös és fényes rizsvetés.
Harmadnapra
Núnót meg Nünükét levitte az anyjuk a vetések alján folyó Ganges vizéhez. A
hogy belenéztek a folyam mozdúlatlan aczélos tükrébe, hát megpillantottak benne
két kis kedves és mulatságos elefántot.
Mondom:
két elefántbocsot.
II.
Senki
se kételkedjék abban, hogy Núnó és Nünüke, a két kis elefánt, valóságos elefánt
volt. Csecsemő korukban olyan nagyok, mint egy svájczi tehén. A ruházatjuk is a
rendes elefántruha. Szürke nadrág, szürke felöltő, csakhogy nagyon bő. Olyan
ránczos, lebbentyűs, mintha másra szabták volna. Hanem a mint az embert nem
teszi a ruha, az elefántot sem az teszi meg. Núnó és Nünüke is nagy
tiszteletben állottak a nagy elefántcsaládban. Kedvükben jártak a legöregebbek
is, apjuk meg a legislegszebb, legfrissebb és legpirosabb datolyát szakította
le számukra a pálmafáról. És ha nagyon is magasan nőtt a datolyakoszorú, úgy
hogy az öles orrmányával sem birta azt elérni, hát akkor kiszakította számukra
az egész fát.
Mondom, mint egy fűszálat kitép a gyermek, úgy tépte ki
az elefántapa a háromöles datolyafát.
III.
Senki
se kételkedjék abban, hogy Núnónál meg Nünükénél boldogabb két elefántcsecsemő
nem volt az egész Ganges mentén.
Csak
rágondoltak: de jó volna egy kis banán! Volt banán, csövestől. Csak eszükbe
jutott: egy kis nádméz érett rizskásával nem is volna rossz! Menten hozott
valamelyik öreg nádmézet, a rizskalászok meg ott fénylettek az orrmányuk előtt.
Finom,
víg világ járt rájuk. A ruházatuk egyre szűkűlt rajtuk, a mint nőttek, növekedtek.
Főképp, a mikor a mamájuk rákapatta őket egy ételre, aminél soha jobbat, soha
szebbet. Virág volt s a neve lótusz, valami tópartról hozta nekik a mamájuk,
minden harmathulláskor.
Mondom:
hajnalonta hozta, a mikor úgy Indiában, mint az egész világon, húll, csillog,
mint a gyémánt, villog a harmat.
IV.
Senki
se kételkedjék abban, hogy a hajnal tetszett Núnónak meg Nünükének. Már csak
azért is, mert akkor kapták a lótuszt. Ugy várták a hajnalt! A bohó, a falánk,
a könnyelmű kis népség. Egész nap lótuszon éltek volna. De ha csak egyszer
kaptak huszonnégy óra alatt, pedig szinte huszonnégy-naposok valának már.
Elhatározták,
hogy ők huszonnégyszer akarnak enni. Szóval össze nem beszéltek, mert hisz
beszélni nem tudtak, mégis egyet gondoltak, orrmányukkal szaglásztak a
levegőben: merre is van az a lótuszvirágmező? És egy délután, amíg az öregek
ebédután álmukat aludták, elindulának az édes virág illata után, hogy
fölkeressék azt a kivánatos mézmezőt.
Mondom:
elindúlának a lótuszos tavak ismeretlen, messze világába, egyedűl...
V.
Senki
se kételkedjék abban, hogy Núnó meg Nünüke valósággal elillantak.
Sebbel-lobbal
törtettek előre, bizony nem néztek a lábuk alá, nem törődtek azzal, hogy ezen a
délután számos bogárhalál esett azon a tájon. Csak mindenütt a Ganges mentén,
az illat után. Nünüke kisasszony bizony el is fáradt egy kissé, Núnó úrfi
azonban ugyancsak bírta.
Este
lett, éjszaka lett. Igazi indiai, kék éjszaka. Mindennek olyan a színe, mint az
indigó festéké. Rettentő nagyságú sötétkék árnyékok ijesztgették a két
szökevényt. Az égen a csillagok is lilaszínben ragyogtak és a Ganges lilán
tükrözte őket vissza.
A
félelemtől, a hidegtől, az éjszaka kék sötétségétől ugyancsak dideregtek a
czimborák. Mégis mentek előre, az édes illat után és apró, okos szemeiket
megerőltették az éjben: nem látják-e már valamerre a lótusz fehér színét.
Hopp,
hó! ott látják, itt van már. Neki durálják magukat és futnak feléje, közibe.
Hanem
a mikor odaérnek, akkor látják csak, hogy hová jutottak. Fehér ruhába burkolódzott,
körben ülő, bunkós bottal fegyverkezett elefántvadász indusok közé.
Mondom:
elefánt vadászok, helyesebben csíszárok közé.
VI.
Senki
se kételkedjék abban, hogy menten elfogták őket: Núnót is, Nünükét is. Botokkal
megszédítették a fejüket, kötelekkel megkötözték a hátsó lábaikat. Azzal mars
előre, rabságra.
Bezzeg,
be kellett most érniök száraz rizszsel is, csak abból lett volna elég.
Éhezniök, szomjazniok kellett, de nagyon. Aztán a járkálásban is lett részük,
de elég. Az indus elefántcsíszárok lehajtották őket a keletindiai tenger
partjára, ottan hajóra tették és a hajó ment velük hétszer hét éjjel, hétszer
hét napon át, a míg kikötöttek Hamburg városa mellett és Kudisa nevű hajcsárjuk
itt partra tette mindakettőjüket. Ottan átadták egy sárgaszakállú németnek.
Gondolom:
állatszelidítő volt a haragos, vörös képű úr. És czirkustulajdonos
egyszersmind, a ki azt sem engedte, hogy kifújják magukat, mindjárt mesterségre
fogta a szegény elefántgyerekeket.
De
micsoda fura mesterfogásokat tanúltak; hintáztak egy szál deszkán a maguk nehéz
testével. Kugli-bábukon lépkedni, mint valami tánczmester. És - haj, haj! -
tótágast állni egy hordó tetején!
Kezdetben
nehezen is, veréssel is, éhséggel is ment a dolog, később azonban, mint a
karikacsapás. Núnó és Nünüke újra jó módba jutottak. Sokat utaztak, sok
világot láttak. Eljutottak Magyarországba is és most talán Szegeden,
Becskereken, vagy Kolozsvárott - ti tudjátok, hol - ékességei a vörös képű
ember czirkuszának. Ételben, dicsőségben, tapsban, ugyancsak van részük.
De
azért, ha eszük van, sokszor gondolnak arra: «Oh, ha nem lettünk volna olyan
mohók, ha megelégedtünk volna a lótuszszal, a mit jó apánk hozott...! Ott
fürdőzhetnénk most a Ganges kék vizében otthon!»
Mondom:
a búza aranyos világából bizonynyal vágynak vissza ezüst birodalmába a rizsnek.
A
ki kételkedik benne, kérdezze meg tőlük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése