Mátyás
király fája (Szavak száma: 1217)
Azon
a kellemes hegysimúlaton, mely a Zugliget fölött emelkedő lejtőt mintegy sima
lappá vágja, nem messze attól a már-már kipusztúló terebélyes bükkfától, melyet
Vörösmartynk Norma-fának nevezett el: állt még 20-25 esztendővel ezelőtt egy
vén fának végső romja épen egy kétfelé váló útnak közepén.
Budapest
népe most is nagyon szereti azt a helyet járni. Más itt a fű, más itt a levegő,
mint egyébütt; oly óriási fákat, oly gazdag növényzetet nem találni máshol. S
ha az ember a virágos fűbe fekszik a vén terebély fák csillogó levelei alá,
olyan csudálatos érzések lepik el; azok az arcza fölé hajló virágok olyan
csodálatos dolgokat beszélnek neki, a mikre kivűlök nem emlékszik senki.
Sokat
nem tudni már abból, a mi elmúlt: ki élt itt? ki halt itt? de egyet tudott
mégis minden ember: azt, hogy ama roncsolt törzs ott a kétfelé váló úton Mátyás
király fája.
Telepedjünk
le a vén törzs mellé a puha fűszálakra, s hallgassuk, mit beszélnek, mit regélnek
a nagy királyról.
Mátyást,
ki még gyermek volt és eszére már is férfi, vitéz apja egyszer felhozta magával
Budára. Okos emberek, kiket meglepett a gyermek lángesze, azt tanácsolták
szüleinek, hogy ne engedjék őt annyit tanúlni, könyveskedni, mert bizony megárt
az ifjúnak. Mátyást tehát elküldték a budai hegyek közé lovagolni, vadászni. A
fiú úgy lőtt és nyargalt, mint a ki egyebet sem tanúlt.
A
budai hegyek között még akkor szarvasok és őzek jártak, s Garay, Bánfy, Ujlaky
uraimék vadas kertjei nyitva álltak az úri vadászok előtt. Bánfy uram
vadászmesterének laka ott állt a völgyben, egy kis irtovány közepén, annak volt
egy kis leánya, Rózsa. Ide, e kis vadászlakhoz szeretett Mátyás ellátogatni;
itt elereszté lovát és lerakta fegyvereit, s eljátszadozott, elbeszélgetett a
kis Rózsával. Mátyás kilencz éves volt akkor és Rózsa hét. Mátyás szeretett a
jövő dicsőségéről beszélgetni Rózsával, ki levélkoszorút fűzött kalapjára.
“Majd
ha én olyan nagy úr leszek, mint az apám, kormányzó, első hadvezér, talán több
is: milyen szépet csináltatok én ebből az országból! Budavára közepére
építtetek egy új tornyot, nyolczszegletűt, mindenik oldalán lesz egy olyan
alkotmány, a mi az időt fogja mutatni arany kigyófejjel, s kalapácscsal üt
hozzá minden órát.”
A
kis Rózsa alig hihette, de nem mert ellene mondani.
“Oda
a bástya végére építtetek egy nagy palotát oszlopokkal, márvány szobrokkal, a
milyen még nem volt az országban: száz szoba lesz benne.”
“Ah
- sóhajtott fel a kis Rózsa - ki fog aztán abban a sok szobában lakni?”
Mátyást
nem akasztotta meg a kérdés; az ő képzelete sokkal gazdagabb volt, mint hogy
száz szobát be ne tudott volna népesíteni. Hamarjában úgy megrakta a ragyogó
szobákat tanácsbeli nagyurakkal, tudósokkal, művészekkel, hogy saját magának
helye sem maradt benne. A min a kis Rózsa nagyon jóízűt nevetett.
Mátyás ezen sem jött zavarba; egy új
homlokzatot épített hozzá, az lesz a legpompásabb hely. A márvány erkélyekről
épen a Dunára látni, azon túl népes falvak; a parton pompás épűletek, nagy
tárházak külföldi kereskedők számára; egy nagy palota, akkora, hogy negyvenezer
diák elférjen benne s mind az ő költségén tanúljanak diákúl olvasni!
“Majd
meglátod, - mondá Mátyás a kételkedő kis lánynak - majd te ott ülsz az arany
rácsos erkélyen, s látsz a Dunavizen alúlról pompás hajókat jönni felfelé:
ötszáz vitéz mindegyik hajóban, száz ló húzza a parton. Aztán ott a palota
előtt megállnak egyenkint a hajók; pompás vértes, buzogányos hadak szállnak le
róluk; vitéz hadvezérek aranyos mentékben, tündöklő kardokkal, valamennyi előtt
a vezér maga: ezüst pánczélban, tomboló paripán. Az emberek kérdezik egymástól:
ki az? és felelnek egymásnak. “Mátyás jött meg török hadból, hozott diadalt és
elfogott zászlókat!” És te azt onnan felülről fogod nézni.
A
kis lány rábámúlt a beszélő fiúra; azután nagyot sóhajtott: “Sohasem lesz abból
semmi”.
Mátyás
fölpattant e szóra, mely kétségbe vonta nagyravágyó lelke álmait és azt mondá a
leánynak:
“Azért
is meglátod, hogy mind úgy lesz, a hogy én mondtam; vagy ha nem hiszed,
ültessünk ide egy hársfát, a hol mostan ülünk. A hogy az a fa meg fog nőni
szépen, úgy nő meg az én hírem is.”
A
kis Rózsa elnevette magát. Ugyan ki ültetne most fát? Hiszen nyár van, ilyenkor
az nem éled meg. Nem tudod?
“De
ha én akarom, hogy megéledjen!” kiáltá makacsúl a gyermek.
A
lányka megint kinevette. “Nem parancsolsz ám a fának. Még ha király volnál, sem
parancsolnál neki. Ha most elvágod a gyökerét, elszárad, ha arany földbe
ülteted is”.
“Földestűl
együtt hozom el a csalitból, úgy ültetem ide.”
“Hát
azután?”
“Azután
te mindennap megöntözöd.”
“De
messze ide a forrás!”
“Ha
te engem szeretsz, elhozod messziről is rá a vizet.”
A
kis Rózsa megigérte, hogy mindennap megöntözi a fát reggel is, este is.
“Aztán
ha megeredt a fa, én belemetszem a nevünket meg az ország czimerét és az ott
fog látszani száz meg száz esztendő mulva is; és addig sohasem múlik el
Magyarország.”
“Az
nagyon szép lesz!”
Most
már Rózsának is tetszett a gondolat; ő maga biztatta Mátyást, hogy tegyék ezt
meg mindjárt; futott haza ásóért, öntözőért, segített a sürű csalitban egy
szép, egyenes növésű fiatal hársfát keresni. Mátyás kiásta mellőle köröskörűl a
földet, nagy fáradsággal ketten kiemelték helyéből és elvitték addig a pázsitos
lapályig, a honnan Budára lenéztek az imént. Ott beásták a fiatal csemetét,
megöntözték, s megigérték, hogy holnap megint fel fogják keresni s addig
öntözik, a meddig meg nem éled.
És
a hársfa különös csodára, nyár derekán szépen megéledt; régi leveleit
elhullatta, újakat hajtott helyettük. A gyermek bevéste a fa kérgébe a két név
kezdőbetűit és föléje az ország czimerét. A fa még be is forrta a sebet őszig,
a mikor Mátyást ismét Erdélybe vitték Hunyad várába.
A
kis Rózsa egyedűl maradt a hársfával és Mátyásról soká hírt se hallott. De ő
azért hű őrizője és öntözője volt mindig a fiatal fának. Később virágos kertet
alakított a hársfa körűl és úgy nőtt fel, úgy élt igen-igen magas életkort
egyedűl, ápolgatva a kedves fát és virágait.
Egyszer,
mikor Mátyás már király volt, a budai hegyek közt lovagolva, meglátta a szép
kertet és a virúló hársfát; megemlékezett gyermek-álmairól s csinos lakot
építtetett a fa őrizőjének és holta napjáig való tartást rendelt számára;
megparancsolva azt is, hogy a fát és annak őrizőjét senki bántani ne merje. És
a gondosan ápolt fa nőtt és fejlődött oly erősen, mint egy sem az erdő fái
közűl, s Rózsa tudta, hogy minden új hajtása Mátyásnak újabb diadalát, újabb
ragyogó hősi tettét jelenti. Egyszer azonban 1490-ben április hatodikán
iszonyú zivatar dúlt a budai hegyek között, s a fa legfelső koronáját letörte.
Rózsa
tudta, hogy ez Mátyás halálát jelenti, s térdre borúlva buzgóan imádkozott az
elköltözött nagy király lelke üdveért. És valóban Mátyás abban az órában
meghalt.
Rózsa
túlélte a királyt, túlélte még a nemzet dicsőségét, túlélte a Mohácsnál sírba
szálló hazát. Százöt éves korában halt meg abban a kis házban, melyet Mátyás a
fa őrizője számára építtetett. Azt mondják, még akkor is nagyon szép volt,
mint egy angyal, mint egy szent!
A
hársfa pedig még aztán is egyre nőtt és nem hajtott a világ folyására. Daczolt
vészszel-viharral, míg egyszer aztán egy haragos villám ketté nem hasította.
Még így is évek kellettek hozzá, míg végkép elpusztúlt, s ma már csak az öreg
emberek emlékeznek rá, hogy hol állt, hol virúlt Mátyás király fája.
Nem
is maradt ott fenn a rég letünt időből egyéb, mint egy piros rózsabokor a Rózsa
kertjéből s leveleire írva ez a rege a király fájáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése