A törpék kincse (Szavak száma: 1938)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg gróf.
Ennek az öreg grófnak volt egy fia és egy leánya. Busut, így hívták a fiút, és
Emőse, így hívták a leányt, nagyon jó testvérek voltak. Mikor atyjuk meghalt és
a rossz emberek kiűzték őket kastélyukból, nem hagyták el egymást, hanem együtt
indultak ország-világ, szolgálatot keresni.
Mentek, mendegéltek. Már koromsötét volt, mikor egy
kis faluba értek. A legelső ház ajtaján bezörgettek.
Egy hófehér szakállú öreg ember nyitotta ki az ajtót.
- Jó estét, édes öreg apánk! - köszöntötték a
gyermekek.
- Fogadj Isten, gyermekeim! - felelt az öreg. -
Szerencsétek, hogy édes öreg apátoknak szólítottatok, mert különben a küszöb
előtt lett volna a helyetek. Hát mi járatban vagytok?
- Szolgálatot keresünk, szegény, árva gyerekek
vagyunk!
- Jól van, megfogadlak benneteket. Te, fiam,
kecskéimet legelteted ott fenn, ama sötét romok árnyékában. És te, leányom, a
libáimat legelteted itt lenn víz mellett.
A két testvér szolgálatba állott. Busut őrizte a
kecskéket ott fenn, ama sötét romok árnyékában, Emőse pedig leült a víz mellé
a zöld fűre és őrizte az úszkáló libácskákat. Később mind a ketten
elszunnyadtak, mert éhesek is voltak, álmosak is voltak. Mikor másnap reggel
fölébredtek, nem érezték többé az éhséget. Úgy tetszett nekik, mintha nagy
lakomán lettek volna, hol pompás ételekkel és italokkal laktak jól.
Busut lejött a magas hegyről kis hugához. Csodálkoztak
nagyon, hogy sehol sem látják a kis falut, melynek legelső házában tegnap az
öreg ember felfogadta őket és így nem találják meg gazdájukat. Híven őrizték
tovább a rájuk bízott jószágokat. Vad gyümölcscsel, gyökerekkel és kecsketejjel
éltek. Bízva bíztak, reménykedtek, hogy majd csak előkerül a gazda is.
Így telt el sok idő, mikor egyszer Emőse, a füvön
pihenve, csodálatos hangokat hallott a föld alól. Arany-, ezüstcsörgést. Aztán
olyan hangokat, mintha az aranyat, ezüstöt számlálta volna valaki.
- Egy... kettő, három... ötven... száz... ezer...
százezer... millió... tiz millió...
Emőse felébredt.
- Jaj, Istenem, ennyi tenger pénze az édes atyámnak
sem volt, pedig az gróf volt.
Körülnézett és maga mellett a földön egy fényes
pénzdarabot pillantott meg. Félretette. Csillogó arany volt. Épen ekkor jött
Busut, édes tejet hozott kis hugának. Emőse elmondta neki álmát és megmutatta a
fényes pénzdarabot.
- Jó volna talán ásni a pénz után? - szólt a kis
leány.
- Hagyjuk azt, édes hugom, amit a jó Isten nekünk
szánt, megleljük azt úgy is, ha nem szomjazunk olyan nagy kincs után. Őrizzük
a ránk bízott jószágot és mi is megkapjuk jutalmunkat.
De tél felé közeledett az idő. Busut félt, hogy huga
megfázik így a szabad ég alatt, azért fenn a régi várkastély romladozó udvarán
egy kis kunyhót épített. Ide húzódtak télire a jó testvérek.
A mint itt ültek, üldögéltek késő este, egyszerre csak
betoppan hozzájuk az öreg ember, ki őket szolgálatba fogadta:
- No, fiam, leányom, jól őriztétek kecskéimet,
libáimat, mától fogva felmondom a szolgálatot. A kecskéket, libákat elhajtom,
de ti itt maradhattok ebben a várban, mert erre ugyan a madár sem jár.
Fizetéstek az a pénzdarab, mit Emőse az őszszel a fűben talált.
Ezzel az öreg ember eltűnt.
A két testvér megelégedett a fizetéssel és mint a kik
jól végezték munkájukat, nyugodtan aludták át az éjszakát. Azaz, dehogy
aludtak. Mikor javában aludtak volna egyszerre édes dal csendült a fülükbe.
Arra felé tekintettek, a honnan a dal hangzott.
Hát uram fia, mit látnak? Bizony nem mást, mint két
iczinke-piczinke kis alakot. Olyan kicsinyek voltak, hogy Busutnak és Emősének
a czipője sarkáig sem értek. Két valóságos kis törpe. Az egyik férfi volt, a
másik nő, aranyos ruhában.
- Hát ti mit kerestek itt az én birodalmamban? -
kiáltott az iczinke-piczinke kis ember olyan hangon, hogy Emőse megremegett
tőle.
- A te birodalmad? - kérdé Busut bátran, - hiszen én
magam építettem ezt a kis kunyhót a szanaszét heverő kövekből.
- Csakhogy azok a kövek és minden, a mit itt látsz,
ötszáz esztendeje vannak birtokomban, - felelt az iczinke-piczinke ember. - Úgy
van, úgy, hiába bámulsz rám. Két rossz testvér lakott itt, ebben a várban, a
kik folyton czivódtak, hogy kié legyen a vár. Czivódtak őseik kincsei fölött. A
jó Isten aztán úgy büntette meg őket, hogy egy zivataros éjjel összeomlott a
várkastély, a kincseket pedig a föld nyelte el. Én őrzöm itt, ezt a birtokot,
enyém itt minden. De mivel én látom, hogy ti jó testvérek vagytok, nem bánom,
egyezségre lépek veletek. Legyen a tietek, a mi a föld felett van; legyen az
enyém, a mi a föld alatt van.
- Jól van! - szólt Busut - áll az egyezség!
Az iczinke-piczinke emberke karját nyújtotta
iczinke-piczinke feleségének és kiosontak az udvarra. Busut és Emőse utánuk
néztek. Az iczinke-piczinke házaspár felugrott a kút párkányára és onnan
beugrott a vízbe.
Másnap, a mint felébredtek, azt hitték, csak álom volt
az egész.
Körülnéztek. Az egyik sarokban egy rozsdás fűrészt és
egy rozsdás fejszét pillantottak meg. Busut kezébe vette a szerszámokat és így
szólt:
- Ejnye, milyen jó, hogy ilyen pompás szerszámokat
lelek. Építek én olyan házacskát, hogy egész kényelemmel lakhatunk benne a
télen át, nem kell itt a hideg kövek közt fagyoskodnunk.
S valóban elkezdődött a vidám munka. Emőse is segített
bátyjának. Nem nagy fáradságba került, csak fel kellett emelni a fejszét és az
magától kivágta a legvastagabb fát is. Aztán a fűrészt bele kellett illeszteni
a fatörzsbe és az olyan csinos deszkákat fűrészelt, mint a legelső fűrészmalom.
Mikor készen állt a szép, kényelmes házikó, Emősének
eszébe jutott, hogy jó lesz eladni a talált pénzdarabot, mely most már az övék,
hisz az öreg embertől ezt kapták bérül. Elmentek hát az egy napi járásra fekvő
városkába, hol épen vásár volt. Eladták az aranypénzt, vettek rajta tehenet,
tyúkokat, házi eszközöket, mindent egy szekérrel, mire csak egy kis
háztartásnál szükség van.
A tél elmult. Sohasem fáztak. Mindig hordott Busut
elegendő fát az erdőről. Sohasem éheztek, mindig főzött Emőse elegendő
eledelt. Mikor tavasz lett, Busut lekaszálta a nagy füvet a romkastély
udvaráról. A mint így kaszál, egyszerre csak egy óriási vasajtóra bukkan. Az
ajtó nyitva volt. Felemelte. Hosszú lépcsősor tárult fel előtte.
Azonnal hívta ki testvérét.
- Gyere, Emőse, menjünk le ezeken a lépcsőkön.
- Hát menjünk, nem bánom! - felelt a kis leány.
Megindultak. Mindaketten számlálták a lépcsőket.
- Szász... kétszáz... ezer... kétezer... ötezer...!
- Ötezer lépcső! - szólt Emőse. - Mit gondolsz, Busut,
régen jövünk már?
- Egész éjjel! - felelt Busut; - de már a végén
vagyunk.
Valóban leértek. Egy pompásan berendezett és nagyszerűen
kivilágított terembe értek. Senkit sem láttak a teremben. Csak mikor jobban
körültekintettek, látták, hogy a terem egyik részében egy arany hinta van és
ezen hintáztat egy iczinke-piczinke ember egy iczinke-piczinke kis asszonykát.
Megismerték azonnal, hogy ez az a kis házaspár, a ki náluk fennjárt az őszszel.
A kis ember Busut elé ugrott és megszólítá:
- Te Busut! no ne bámulj, hogy tudom a nevedet. Hé, te
gróf úrfi, nem tartottad meg a szavadat. Hisz úgy egyeztünk, hogy a mi a föld
felett van, legyen a tied és a mi a föld alatt van, az meg lesz az enyém. Hé,
fiú, te megszegted az egyezséget, lejöttél a birodalmamba. No most ezért dolgot
adok!
Ezzel az iczinke-piczinke ember feltárt egy nagy
ajtót, halomszámra hevert ott az arany és ezüst.
- Gyertek ide, - szólt most a testvérekhez. - Te,
Busut, számláld meg az aranyat! És te, Emőse, számláld meg az ezüstöt!
Busut és Emőse beléptek az ajtón. Vakító fénynyel
árasztotta be a föld alatt lévő termet a sok drágaság.
Busut és Emőse hozzáfogtak a számláláshoz. Számláltak
sok száz milliomon felül, mikor egyszerre Busut ezt gondolá:
- Ej, ennek a piczi jószágnak ennyi kincse van, nekem
meg nincs semmim, veszek belőle egy zsebbel!
Emőse is épen ekkor gondolkozott így:
- Mit csinál ez a kis ember, ezzel a sok kincscsel itt
a föld alatt. Nekik ennyi, nekünk semmi; tele szedem a zsebemet.
Ezt gondolva, egymásra nézett a két testvér, de
ugyanabban a perczben tovább számláltak.
- Nem, nem bántjuk a másét!
És nem vettek el egy darabot sem a sok kincsből.
Kimondhatatlan jó érzés szállt most a szívükbe,
elkezdtek dalolni és vidáman végezték munkájukat.
Várták, hogy majd csak előjön az az iczinke-piczinke
ember, de az csak nem mutatta magát.
Mikor készen lettek a munkával, felmentek ismét az
ötezer lépcsőn, a vasajtó becsapódott utánuk és eltünt nyom nélkül; többé meg
sem lelték.
Ezentúl csendesen éltek magukban, dolgozva, mulatozva.
Egyszer aztán Busut nagyon beteg lett. Emőse
éjjel-nappal virrasztott mellette.
- Oh, édes jó Istenem - sóhajtott a lányka - ne hagyd
meghalni az én kedves, jó bátyámat, vagy ha elveszed, haljak meg én is!
Több napig feküdt már Busut elerőtlenedve, mikor egy
reggel csak egész vidáman ébredt és felülve ágyában szólt:
- Kedves húgom, köszönöm a pompás bort, mit az éjjel
velem itattál. Teljesen meggyógyított.
Emőse csak mosolygott, mert neki bizony sem bora, sem
semmiféle orvossága nem volt, ő hát nem adhatta bátyjának a finom bort. Bátyja
bizonyosan álmodta azt.
De sebaj, hálát adott az Istennek, hogy bátyja ismét
egészséges. Csendesen éltek, éldegéltek tovább békében, szeretetben. Busut igen
szép kis kertet készített az omladozó vár udvarán. Emőse virágágyakat és
veteményeket rendezett el benne. Esténként a virágok közt levő kis gyeppadra
telepedtek, onnan néztek fel a romokra. Azoknak a romoknak már ők minden
zegét-zugát átkutatták és bebarangolták.
A mint egy este így üldögéltek a holdvilág fényénél,
melynek sugarai az udvar közepén levő kútba estek: egyszerre csak különös
mozgást láttak ott.
- Tán csak álmodom! - gondolá Busut.
- Milyen szép álmom lesz most! - suttogá Emőse is.
S nézték, figyelmesen nézték, a mint a kútból sok-sok
apró emberke kapaszkodik fel, hasonlók ahoz, a ki már kétszer megjelent
előttük. Ezek a kis emberek mindannyian mesterembereknek látszottak. Egyiknek
arany kalapács, másiknak malterkanál, véső, fúró, szekercze, fűrész volt a
kezében. Fürgén ugráltak ki ezek a kis törpék a kútból és egy szempillantás
alatt ellepték az udvart, felkúsztak a falakra. Hemzsegtek mint a dolgos
hangyák. Fúrtak, faragtak, kalapáltak, meszet, téglát hordtak, szegeztek,
falaztak. Szóval építettek.
Mikor készen állott a pompás épület, festették a
szobákat, díszítették a csarnokokat, bútoroztak, berendeztek mindent. Még a
harangot is megöntötték és felhúzták a várkastély tornyába. Erre épen
kivirradt. Hajnalt kezdtek harangozni.
A harangkongásra Busut és Emőse fölriadtak. Ekkor már
a kert is parkká volt alakítva. Előttük magasra lövelt a víz a szökőkútból.
Busut és Emőse a szemüket dörzsölték:
- Oh, Busut - szólt a kis lány, - ha valóban ilyen
volna a mi omladozó várunk, úgy mi csakugyan grófok lehetnénk újra.
- Kedves Emősém - felelt a bátya - nem kivánok én
semmi egyebet, csak téged tartson meg a jó Isten, csak légy mindig jó kedvű és
szeress úgy, mint én téged szeretlek.
- Édes bátyám, hisz én jobban szeretlek, mint saját
magamat.
A két testvér megölelte egymást.
Ekkor az iczinke-piczinke törpe állt elébük és szólt:
- Busut gróf és Emőse grófnő, ime átadom váratokat.
Ötszáz év óta őriztem én itt a romokat, kincseivel együtt, őriztem addig míg
találtam egy testvérpárra, kik ily önfeláldozó szeretettel ragaszkodnak
egymáshoz. Meggyőződtem, hogy ti szegénységben is becsületesen éltek, minden
kísértésnek ellenálltok és a szeretet sohasem fogy ki szivetekből. Ime, átadom
a felépített várat, átadom a törpék kincsét is, mely ama vasajtó alatt rejlik.
Jutalom ez jóságtokért, munkásságtokért. Éljetek boldogul!
Erre az iczinke-piczinke ember kis feleségével együtt
karonfogva ujra eltünt. Eltüntek vele az apró mesteremberek is, nagy hangon
kiabálva:
- Éljen Busut gróf, éljen Emőse grófné!
A nap ragyogó fénynyel kelt föl az égbolton. A
testvérek bámulva tapasztalták, hogy a mit az éjjel láttak, nem volt álom.
A régi várkastély ott állt teljes pompájában,
felépítve.
Nem sok idő telt el és a vár alján is benépesítette a
testvérpár az elhagyatott környéket. Gyönyörű kis helységet építettek arra a
helyre, hol idejövetelükkor csak falut találtak. A falu végére pedig, hol az
öreg ember háza állott, templomot emeltek a jó Isten dicsőségére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése