68. mese

Vízi Péter és Vízi Pál (Szavak száma: 7571)

Volt egyszer egy nagy birodalom, annak egy öreg fejedelme és az öreg fejedelemnek szép leánya.

Nem hazudtam akkor, mikor azt mondtam: szép volt a leány; mert úgy jártak a nézésére, mint a búcsúra, mintha e széles világon minden út csak ide vezetett volna, mintha e lett volna a világ közepe; mindenki ide ért, mindenki ide sietett; mintha nem is anya szülte volna, hanem úgy lopták volna az égből.

Egykor a vén király álmot látott s annak veleje im ide ment ki: hogy az ő kedves, egyetlenegy leánya két korsó vizet öntött ki a földre s a kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a tengernyi áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel boritotta el s ő magát is, mint az ürgét a lyukából, kiöntötte.

A vén király erre kiugrott az ágyból s többé aztán hasztalan feküdt le; mert nem tudott el­aludni, igy a tengernyi éjszakát álmatlanul virasztotta át.

Itt még jó formán alig pitymallott, midőn a király kiadta a parancsolatot, hogy széles biro­dal­mából minden irástudó, álommagyarázó, jós és csillagász az ő királyi rezidencziájába gyüljön össze.

Össze is gyültek szép renddel azok a nagy okos emberek, kiknek aztán a király elébök terjesz­tette az álmát, hogy magyarázzák meg, mit jelent az.

Meg is magyarázták azok s álom fejtésök veleje im’ ide ment ki: hogy a két korsó víz, két hős fiat jelent, kiket leánya szül a világra; a kiöntött vízáradat pedig: a két fiú világra-szóló vitéz­ségét; végre az egész birodalmat, sőt az egész világot elboritó tengernyi özönvíz, mely ama vízáradatból származott: a két fiú hatalmát, kik nemcsak nagyapjok birodalmát, de az egész világot meghódítják.

Az öreg király ez álomfejtés hallattára szörnyen megijedt s tanácsot kérni az ország tátosaihoz és bölcseihez fordult.

Ezek tanácsának veleje oda ment ki: épitessen az öreg király a legmagasb hegy tetején egy vas­házat, még pedig olyant, hogy azon sem ajtó sem ablak ne legyen, csupán csak akkorka lyuk, a melyen egy messzős csupor befér. - Mikor aztán ez kész lesz, ebbe zárassa el legked­ve­sebb leányát, hogy az férfit soha, de soha se ösmerjen.

Minden jó király hallgat tátosai és bölcsei szavára: úgy a mi mese-királyunk is megfogadta azoknak beszédét.

A legmagasb hegy tetején azért egy irdatlan vasházat épittetett, melybe aztán egyetlenegy legkedvesebb leányát befalaztatta. Ajtót vagy ablakot rajta sehol sem hagyott vágni, csak akkor­ka lyukacskát, melyen egy messzős csupor befért; hol aztán neki ételeket adogattak be, hogy mégis a lelkükre éhen-szomjan meg ne haljon!

Mikor a szép leányt elevenen ebbe a koporsóba eltemették: az egész ország kikisérte, az egész ország megsiratta; de mit értek egy ország könyei, ha nem segithettek rajta?

Itt a királykisasszony azzal mulatta magát, hogy egész istenadta nap egyre sírt-rít, s hullt a könye mint a záporeső.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem! a vasház földjéből egy édes forrás buzo­gott fel, s hogy im a királykisasszony szomját ebből oltotta: tőle teherbe esett s egyre vasta­go­dott; de nem csak vastagodott, hanem két aranyhajú gyermeket is szűlt, még pedig mind kettő fiú volt.

Hogy pedig az egy pár cseléd Péter-Pál napkor született; hogy víztől fogantatott: elnevezte az egyiket Vízi Péternek, a másikat pedig Vízi Pálnak.

A királyleány többé nem sírt, nem könyezett, hanem az egy pár cselédkét térdén dajkálgatta és ringatgatta.

Addig-addig ringatgatta a két gyermeket, míg azok hét esztendősök nem lettek. Mikor ép betöltötték a szent hetes számot: neki vetették a hátukat a vasháznak, kidöntötték az oldalát, s kiléptek koporsójukból az isten szabad ege alá. Minthogy édes anyjukat úgy sem vihették ma­gok­kal; minthogy nem volt sem testöknek, sem lelköknek hova lenni: közösen abban álla­podtak meg, hogy őt mindaddig itt hagyják, míg ki nem szabadíthatják. Azért újra felállitották a vasház oldalát s azzal tovább mentek.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, hét esz­ten­dő hét hónap és hét hétig, egyszer oly útra találtak, mely kétfelé vezetett; az egyik hajszra, a másik csaléra. Ez út mellett állott a világ jósfája, mely az ember minden kivánságát teljesí­tette.

A hatalmas két gyermek leheveredett a fa alá. Egyszer Pál, a kisebb, csak elkezdi:

- Ejnye, be jó volna egy sűlt liba!

Alig ejté ki kivánságát: ime! egy sűlt liba repült le a fáról. Kivántak aztán még kenyeret is, s hogy ez is leesett, jó izűn elköltötték az isten áldását.

Hogy megeléglették az isten áldását, azt mondja Péter, az öregebb testvér, a kisebbiknek:

- Nó öcsém, itt az út két felé vezet. Minthogy te kisebb vagy, téged illet az elsőség, válaszsz: hajszra, vagy csaléra mégysz-e? - Pál azt mondta, hogy jobbfelé megyen.

- De öcsém, folytatta Péter, még mást is akarok mondani: itt áll ez a jósfa, szúrjuk ennek az oldalába a késeinket. Azért szúrjuk pedig bele, hogy ha valamelyikünk megakarja tudni, hogy él-e, hal-e a másik testvér, csak ehhez a fához kell neki jönni. Ha él: fehér víz folyik ki belőle; ha pedig meghalt: piros vér.

A mint mondták, úgy cselekedének, bicskájokat mindketten a jósfába szúrták. Aztán meg­ölelték, megcsókolták egymást s elváltak, az egyik, Péter az öregebb, bal-, a másik pedig, Pál az ifjabb, jobbfelé ment.

Megyen, mendegél Péter, a balfelé vezető úton, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hol már messziről meglátott egy farkast, mely az út mellett az alfelén űlve guggolt.

Itt Péter a húrra illesztett egy nyilvesszőt, hogy majd agyon lövi az ordast.

- Ne lőjj agyon, mondja a farkas, inkább odaadom az egyik kölykömet.

Péter nem lőtte agyon a farkast, hanem elfogadta az ordas-kölyköt.

Volt már neki egy állatja.

Megyen, mendegél tovább, előtalál egy tigrist. Erre is ráfogja a nyilát, hogy majd agyon lövi.

- Ne lőjj agyon, mondja a tigris, inkább odaadom az egyik kölykömet.

Péter leeresztette a nyilat s a tigrist nem lőtte agyon; de a tigriskölyköt elfogadta.

Volt már neki két állatja: egy farkas és egy tigris.

Megyen, mendegél tovább a nagy vadon erdőben, egyszer lát az út mellett a két lábán űlni, egy nagy oroszlánt. Péter is ráfogta a nyilát, czéloz, hogy majd agyon lövi, de az oroszlán meg­szólalt, mondván:

- Ne lőjj agyon, inkább odaadom az egyik kölykömet.

Péter leeresztette a nyilat, de az oroszlánkölyköt elvette.

És igy volt már neki három állatja: farkas, tigris és oroszlán.

Megyen, mendegél az ő három állatjával, egyszer elér egy olyan városba, mely egészen gyászszal volt bevonva, mintha az egész városnak halottja lett volna.

Vízi Péter bemegyen a legszélső házhoz, hol egy özvegy öreg asszony lakott. Köszön neki.

- Isten jó nap, anyámasszony!

- Fogadj isten királyfi! hát mi járatban vagy?

- A vitézség pálmáját keresem!

- Hahó királyfi! nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! meglelheted pedig itt e gyászszal bevont városban.

- De el is felejtem kérdeni, mondá a királyfi, mi dolog az, hogy az egész város gyászszal van bevonva, mintha mindenkinek halottja volna?

- Haj! igazán mondja: itt mindenkinek halottja van! a halott pedig nem egyéb, mint a király egyet­lenegy, 18-éves, hajadon leánya, egy ékes virágszál, ki beillenék a csillagok közé is, de még ott is ő lenne a legszebb! S ezt a kerek föld legszebb virágát egy rút, tizenkét fejű sárkány gyomrába akarják eltemetni, a kigyók, békák temető helyére!... de majd el is fárad az állásban a királyfi?... tessék ide a melegre, a tűzlóczára leűlni, míg elbeszélem a történetét.

- Köszönöm szépen, de inkább szomjas mint fáradt vagyok: azért egy korsó vizet kérnék.

- Vizet, vizet! aranyért se’ lehet azt a mi várasunkban kapni, de csak tessék leűlni, majd el­be­szé­lem a historiáját; azonban tejjel szolgálhatok, - mi magunk is hét számra nem iszunk egyebet!

- Huszonnégy esztendeje már annak, kezdé beszédét az öreg asszony, hogy városunk kútjában egy felette elrepülő sárkány egy nagy ebadta sárkánytojást hullatott. A sárkánytojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány, mely a kútat magáénak tartotta s adót vetett rá. Az adó pedig nem volt egyéb, mint minden évben egy 18 éves leány. Már az egész város 18 éves leányát adóba fizettük, csak egy van hátra, s ez: a király egyetlenegy hajadon leánya. Most tehát ezen van a sor; ezt kell eltemetni a sárkány gyomrába, kigyók, békák temető helyére! mert különben, bárha az egész város szomjan veszne is el, egy csepp víz nem sok, de még annyit se enged meríteni. S ha pedig oda adják neki a király egyetlenegy 18 éves leányát: többet nem kiván semmit, hanem elszáll vele messze, messze nagy Sárkányországba. Ezért van felséges királyfi az egész város feketével bevonva, ezért van mindenkinek gyásza, ezért van mindenkinek ha­lottja, kit reggel, délbe és este mindig sirathat. Azért az öreg király az egész országban kihir­dettette, hogy az, a ki a leányát megmenti s legyőzi a tizenkét fejű sárkányt: annak adja fele­ségül fele birodalmával együtt. S holnap lesz az a nap, hogy vagy a sárkányt ölik meg, vagy a leányt vetik be a kútba!

Vízi Péter nem szólt semmit az özvegy asszonynak, de azért föltette magában, hogy ha addig él is, megküzd a sárkánynyal; ezért másnap még hajnalban fölkelt, fente erősen a kardját s jól tartotta állatait. S mikor mind ezzel egészen készen volt, kieresztette aranyhaját, felöltötte legszebb köntösét s ekkor ugy nézett ki mint egy csillag.

Az egész országban csak két ember jelentkezett, hogy megküzd a tizenkét fejű sárkánynyal: Vízi Péter és valami Vörösherczeg; de ez utóbbi, mikor meglátta a tizenkét fejű sárkányt: ijedtében a kút mellett lévő görbe fűzfára mászott fel s onnan nézte, hogy Vízi Péter mint verekedik meg a sárkánynyal.

Hárman voltak jelen: a király leánya, biborba-bársonyba öltözve, a sok drágakő: arany, gyémánt csak úgy csillogott rajta, mint az égen a fényes csillag; Vízi Péter három állatjával és a fára futott Vörösherczeg.

A sárkány, hogy meghallotta, hogy addig nem adják oda neki a király leányát, míg az ország vitézével meg nem verekedik: csak úgy okádta ki a kútból a vörös, kék és zöld lángot, hogy jobban se kellett!

A vörös, kék és zöld láng után a sárkány dühösen kiugrott a kútból s akkorákat fújt, hogy még egy gályavitorlát is képes lett volna fenekestől együtt felforgatni; aztán neki rontott Vízi Péter­nek. Összecsaptak. Vízi Péter csak azon volt, csak azon mesterkedett, hogy a fejéhez férhes­sen; a sárkány pedig csak azon, hogy pikkelyes-pánczélos farkával mellen üthesse a vitézt. Ezért szüntelen kerülgették egymást. Már-már Vízi Péternek majd kampesz lett; jó kardja hagyta cserbe, mert a mint döngetni kezdé a sárkány pánczélos mellét: ketté pattant tövében. Búgott a tört kard, hasitotta a levegő-eget s ép a Vörösherczeg hátában állott meg. Nagyot sikoltott ez, ugy annyira hogy ennek hallatára mindkettő felhagyott a küzdéssel. De a király­leány sem rest: ízibe más kardot adott Vízi Péternek.

Ezt látva a sárkány, csikorgatta két sor fogát, s orrán-száján okádta a különféle lángot.

Most kétszeres erővel rontott a királyfira s az már hátrálni kezdett; de most Vízi Péter három állatja is kedvet kapott a küzdésre, rárohantak a tizenkét fejű sárkányra s körbe-körbe forgat­ták; farkát akarták elkapni. A tigris végre mint legügyesebb ugró, elkapta a fenevad farkát; utána a farkas is belecsimpaszkodott, végre az oroszlán is legnehezebb csombókul odakötözte magát.

A tizenkét fejű sárkány mindenkép szabadulni akart e három csomboktól: azért összeszedvén minden erejét, farkánál fogva a levegőégbe magasra emelte a három állatot s a földhöz ütötte; ujra fölemelte s ismét a földhöz ütötte; de azért, bár nagyokat nyekkent a három szegény állat, azok nem tágítottak, hanem annál jobban szoritották a sárkány farkát! Igy tizenkétszer emelte föl a levegőbe s tizenkétszer ütötte a földhöz.

De ezalatt Vízi Péter se pihent, hanem beugrott a sárkány tátott szájába s hogy fejére le ne csukódhasson e furcsa madárfogó: buzogányával peczkelte ki. S kardjával aztán véres útat vágott magának. E véres úton haladva fölkereste a sárkány lelkét, mely fekete galamb-forma volt; s azt szíven szurva, megadta neki a halálos döfést.

Hogy kirántotta kardját a fekete galamb szivéből, fekete vére három sugárban magasra szökelt fel s befecskendezte az ifjú királyfit. - A fekete galamb halálosan vergődött saját fekete vérében, mindig lassabban-lassabban pihegett melle, míg utoljára egészen lecsendesűlt s ekkor hangos roppanással ketté szakadt a sárkány élte-fonala.

Vízi Péter ekkor sorba járta a sárkány tizenkét fejét s mindegyikbe egy-egy aranyalmát talált. Ezeket zsebre rakván, a sárkány oldalán ajtót vágott magának, s kibújt rajta nagy lucskosan és nagy véresen.

Három állatja még most is tartotta a sárkány farkát s csak akkor eresztették el, mikor gazdájuk egyenként névről szólitotta; de eléb még ekkor is egy jót haraptak rajta.

Vízi Péter hogy igen el volt fáradva, lehajtotta fejét a királyi hajadon ölébe s elnyomta a buzgóság. Hasonlókép cselekedett három állatja is; elnyujtózva heverésztek körülötte s aztán azok is elaludtak.

Ezt látván a fűzfán űlő szép madár, lerepűlt onnan s hírtelen, hogy ne kiálthasson, a király­kisasszony száját bekötötte, aztán fölvette a királyfi kardját s Vízi Péter fejét hóhérmódjára levágta.

A királyi hajadonnak pedig erős kegyetlenül megparancsolta, hogyha nem hallgat s hogyha nem azt mondja a mit ő: halálnak halálával öli meg.

Aztán nagy diadallal vonult be a városba, hogy ő ölte meg a tizenkét fejű sárkányt, hogy már szabad a város egyetlenegy kútja és hogy már most az övé a jutalom bére: a szép királyi kis­asszony tizennyolcz szűz esztendejével, tizennyolcz tavaszával, tizennyolcz bimbajával és a fele királysággal.

Természetesen mitsem tudtak a városban a dologról, a királyleány pedig nem mert szólni: odaadták neki a szép leányt feleségül a fele királysággal együtt, s lakták a hét világra szóló lakzit, mely hét napig, egy álló hétig tartott.

Itt, fölébred a három állat, hát látják urok veszedelmét, csúfos halállali kimultát: elkezdtek az égfelé tartott fővel csunyául vonítani s szükölni, még pedig oly keservesen, hogy a ki azt hallotta volna, bíz megesett volna a szive rajta.

Az oroszlán végre, minthogy őt illete az első szó, szólt ilyeténképen:

- Az én apám királyi udvarában egy túdós orvos im ezt beszélte: az úti-lapu minden sebet be­gyógyit, és minden vágást összeforraszt: azért próbáljuk meg ezt az orvosságot. S te tigris koma, minthogy legjobb futó vagy, szaladj lóhalálába s hozz nekünk útilaput.

A tigris se hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem a fejét a szügyébe vágta s lóhalálába rohant úti-lapuért.

A mint igy nyakra-főre rohan, előtalál egy nyulat, mely ép úti-laput vitt fiainak.

- Mit viszesz te kis nyúlacska? kérdi tőle a tigris.

- Úti laput a fiaimnak.

- Add ide, mert orvosságnak kell.

Mit volt mit tenni a szegény nyúlnak, odadta az úti-laput.

Szalad a tigris az úti-lapuval s átadta a farkasnak, mely köztök a legjobb orvos volt.

A farkasból lett orvos Vízi Péter fejét az úti-lapu segítségével oda ragasztja; de most az egy­szer, a nagy sietség vagy mi miatt, elég az hozzá, az orvos úr ügyetlen volt, mert a tirkóját forditotta előre, a képesfelét pedig hátra.

Az oroszlán, mint a kinek legtöbb esze volt, azonnal észrevette a galibát s figyelmeztette rá az orvos urat.

Az orvos pedig a főt hirtelen lekapta, mely már kezdett odaforrni, aztán pedig megigazította úgy a mint kellett: a képesfelét forditotta előre, a tirkóját pedig hátra.

Ugyan megjárta volna a szegény Vízi Péter, ha oly állapotban, mint azt az orvos ur legelőször oda ragasztotta, talált volna fölébredni; elől lett volna a tirkója, hátul pedig a képesfele!

Az úti-lapu csakugyan használt! mert Vízi Péternek semmi baja sem lett, csak egy veres vonal látszott a forradás helyén.

Nó, megállj Vörösherczeg, mondta magában a királyfi, még te is rá kerülsz az ebharminczad­já­ra s megfizeted ennek az árát busásan; szeget szeggel: életért éltet, nyakért nyakat és fejért fejet!

Midőn aztán a királyfi ezeket mind elgondolta, felállván, a sárkány tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat, melyek mindegyik szájban párosan találtatának. Mikor aztán ezekkel is készen volt, az aranyfogakat tarisznyára tette, az ő három állatjával együtt a város végen lakó özvegy öreg asszonyhoz szép csendesen haza ballagott.

Itt az egész város, az egész ország készül a királyi lakzihoz: tehenet vágnak, ökröt sütnek, száz akós hordót fúrnak s boldognak, boldogtalannak szólt a muzsika, húzta a czigány: - csak Vízi Péternek nem, neki szíve húzott busabbnál búsabb nótákat, hogy az a nagy erős vitéz ennek hallatára majd sírva fakadt, mint egy gyermek és mint egy asszony, kik, hogyha valami baj éri, egyebet sem tudnak, csak a szájukat vonják félre.

Az egész várost a fekete posztó helyett pirossal vonták be, az útakat virágokkal hintették meg. Minden szív virágzott, minden arcz, mint ama tündöklő nap az égen, fénylett az örömtől: - csak Vízi Péter viselt gyászt, fekete gyászt, szomoruság jelét; csak az ő arcza volt sötét.

Hej! abból a nagy búbánatból és abból a nagy szomoruságból jut még valakinek! s jaj neked, ezerszeres jaj Vörösherczeg, mert ha ezer lelked volna is, mégis mindegyiket kioltaná Vízi Péter azzal a nagy sötétséggel, mely őt gyászszal boritotta be.

De még a királyfi csak várt, csak várt; még nem volt idős a haragja; hagy nőjön, hagy erősöd­jön: ezért epével, embersárral, emberméreggel etette-itatta; mert a harag azt eszik, azt iszik s attól hizik meg akkorára, hogy óriás lesz belőle!...

Csak hagy nőjön még, hagy nevekedjék!

De azonban Vízi Pétert, meg a három állatját egy lánczos kutya kezdte mardosni, mely retten­tő szájával, s ebben két sor iszonyú fogával a gyomruknak esett s horgas inával horpaszukat szoritotta. Ez a lánczos kutya volt pedig az éhség; pedig úton útfélen szólt a hegedű, pedig az emberek lakzit laktak mintha mindenki újra megházasodott volna, vagy mindenki most adta volna férjhez egyetlenegy legkedvesebb leányát.

- Eh, gondolta magában Vízi Péter, ez igy nem jól van; ezen segíteni kell!

Azért elküldte a lakodalomba a farkast, nyakába akasztván egy nagy irdatlan kosarat.

Megyen, mendegél a farkas a nagy kosárral, de a király kutyái, melyek akkorák voltak mintegy szamár, nadrágot, szűk nadrágot akartak neki szabni. De a farkas az ily szabókat nem szerette, azért kifizette őket apró pénzzel. Ez az apró pénz volt pedig éles fogai harapása.

Bemegyen a farkas a palotába s megállt az ajtószegben.

A Vörösherczeg alól azonnal kiugrott egy aranyvánkos. Hasztalan tették alá, újra kiugrott; tizen­kétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki alóla, végre abba hagyták.

Az ékes mennyasszony pedig a farkast azonnal felösmerte; fölkelt a négy vánkosról, mert ilyen alkalommal a királyi mennyasszonyok és vőlegények négy-négy vánkoson szoktak űlni, - s úgy megrakta a farkas kosarát, hogyha még többet akartak volna is rárakni, még se fért volna!

De a farkast, a mint kiment a rezidenczia udvarára, újra elővették udvari szabói, hogy majd megnadrágolják; de a farkas se vette tréfára a dolgot, kiugrott a palánk tetején s a kosár fölös­legét kizúditotta. Igy menekedhetett meg a lakodalomból, hol ő kegyelmét akaratlanúl is meg­tánczoltatták.

Ez az elemózsia elég volt két napig s a lánczos kutya elhallgatott; de harmad napra újra ugatni kezdett: azért, hogy elnémitsák, mert vess a kutyának majd nem ugat, a királyfi harmad napra a tigrist küldte el még nagyobb kosárral a lakodalomba.

Ezt is előfogták a király kutyái, hogy majd megtánczoltatják: ezért a legerősebb kutya két lábra állt s átölelte a szinte két lábra álló tigris darázskarcsú derekát s elkezdték kettecskén a német tánczot járni; de a tigrisnek is olyan kedve kerekedett, úgy belejött a tánczba, hogy a király kutyáit mind sorra tánczoltatta; mind a palánkhoz és házoldalához verte. Aztán diadalmasan nyitott be a palotába s megállt az ajtó megett.

A Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak alá, mindig ki­ugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki s végre abba hagyták.

Hogy meglátta a tigrist a király leánya: azonnal megösmerte, fölkelt az aranyos négy vánkos­ról s megrakta úgy a kosarat, hogyha még akartak volna is rá tenni, még se tehettek volna.

A tigris szájába vette a kosarat, kiment a palotából; de a kutyák feléje se mertek szagolni, csak a ház végéről ugattak.

Ez az elemózsia ujra elég volt két napig. Hogy jóllakott a lánczos eb, elnyúgodott; de harmad napra újra fölemelte rettentő száját, s elbüffentette magát: azért Vízi Péter most már az oroszlánt küldte el, egy irdatlan nagy kosárral.

De már ennek a király kutyái feléje se mertek szagolni, szükölve futottak szanaszét, ki a ház­végére, ki a csűr megé.

Itt, bemegyen az oroszlán a királyi rezidencziába, a Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki, végre abba hagyták.

A király leánya, az ékes mennyasszony, hogy meglátta az oroszlánt az ajtószegben a nagy kosár­ral: azonnal megösmerte, s úgy tele rakta a kosarát, hogy ha még akartak volna is rá rakni, még se fért volna.

Ez az elemózsia újra elég volt nekik két napig, s hogy jóllakott az örves kutya: elnyugodott, de harmad napra ismét fölemelte a fejét s elbüffentette magát.

De már ekkor Vízi Péter maga ment látogatóba a lakodalomba.

Látogatóba? véres lakodalomba, hol emberhús az étek, hol embervér a piros bor.

Jaj neked Vörösherczeg! ha ezer lelked volna is, mégis megkellene halnod!

Hogy belépett Vízi Péter, a Vörösherczeg alól tüstént kiugrott a negyedik aranyos vánkos, s a csupasz lóczán űlt.

Hej, inkáb űlt volna ő a puszta földön, hej, nemcsak a puszta földön, hanem a puszta éles kövön is meztelen testtel, mint azon a csupasz aranylóczán.

Vízi Péter egyszál kardra hítta ki a nyomorultat, s kétfelé hasitotta a fejét. Kiomlott fekete vére, fekete lelke pedig elszállt, meg se állt a pokol gyehenna lángjáig, hol a mint a felett repült volna, két szárnya, két légi evezőlapátja összeperzselődött s a tűzbe esett; ott égett eléghetlenűl, ott vergődött szabadulás nélkül. Ha sírt is s ha jajgatott is, csak a tűzet élesztette s az annál jobban égett.

Most a királyleány, az ékes mennyasszony az egész történetet színről színre, úgy a mint történt, elbeszélte.

- Hogyha nem hiszik, vette át a szót a menyasszonytól Vízi Péter, im itt van tizenkét arany­alma, melyeket a sárkány fejeiből szedtem ki; ime itt van huszonnégy sárkány fog, melyeket a sárkány tizenkét szájából törtem ki.

Senki se emelt szót ellene, még maga az öreg király is jobb szerette e csinos királyfit, mint ama Vörösherczeget, ki magán hordta a nevét, pedig tudjuk, mint a szóbeszéd mondja: vörös ember, vörös ló, vörös kutya, egy se jó.

Ekkor kezdődött el mégcsak a hadd el hadd! bezzeg nem hét napig, hanem hét hétig tartott a lakzi; térdig jártak abba a jóféle tyúkhús levesben, s még az árvagyermeknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát!

Hogy elmultak a mézes-mákos hetek: Vízi Péter vadászni készült.

- Óh, szivem szép szerelme! mondja a királyné, ne menj a Boszorkánytanyába vadászni, mert sötétebb az a csillagtalan éjfélnél, rosszabb a pokolnál; mert nincs rá eset, hogy onnan valaki, a ki oda bevetődött, kijött volna s isten fényes napját valaha látta volna.

Vízi Péter égre-földre igérte, hogy kerüli a Boszorkánytanyát, mint ördög a tömjént, pedig magában elhatározta, hogy egyenest a Boszorkánytanyának fordítja a szekérrúdját, de vele volt három állatja is.

Megyen, mendegél a királyfi, egyszer felbukik előtte egy sánta nyúl.

Vízi Péter sem rest, czéloz, de nem talál.

Mi dolog ez, gondolkozik magában Vízi Péter, az ő keze sohasem szokott hibázni?!

Megyen, mendegél odább vagy száz lépésnyire, ujra felugrik előtte a sánta nyúl.

Vízi Péter sem rest, kapja a nyilát s czélba veszi a nyúlat, de ismét nem talál.

Mi dolog ez, tanakodik magában Vízi Péter, az ő keze sohasem szokott hibázni?!

Megyen, mendegél odább a királyfi, újra felugrik előtte a sánta nyúl.

Vízi Péter sem rest, czélba veszi az átkozott sánta nyúlat s czéloz, - de harmadszor is vad helyett bakot lőtt.

Most a vitéznek ideje sem volt a haragra és bosszankodásra; ime! mintha az isten fényes napja egyszerre leszakadt volna a feje felül és mintha egyszerre elvesztette volna a szemevilágát: egy nagy vadon, sötét erdőben lelte magát. A három állat is megszeppent s szükölve futká­rozott gazdája körül.

Vízi Péter is hasztalan tekintett fel a verőfényes égre, neki az nem sütött, neki az nem világitott, mert ott olyan sötét volt, hogy a kanál is megállott volna benne s a legvékonyabb sugárka is, habár oly vékony lett volna is, melyet tündérek szoktak tőfokába húzni, s azzal mint valami aranyfonállal tündéröltönyt varrnak, mondom az ily vékony sugárka sem bírta volna hegyes lángdárdájával keresztül ütni azt a koromfekete sötétséget.

Ime! Vízi Péter a Boszorkánytanyában, a sötétség országában, a poklok hálójában volt meg­fogva!

Itt Vízi Pétert mindenféle vörös szemű, csuszómászó állatok raja özönlötte körül; százlábú csodabogarak, egy fejjel és egy szemmel; sárgahasú kigyók, piros fulánkkal és lángnyelvvel, - apró sárkánykölykök tizenkét, huszonnégy fejjel, mindenik fejben két sor foggal s a két sor fog közül hosszú lángfullánkkal, lángdárdával és a lábai alatt vörös szemű varancsos békák ugráltak odább-odább, melyek oly méreggel köpik tele az ember szemét, hogy belőle csak egy csepp is örökre kioltaná az ember szeme világát.

Megyen, mendegél odább Vízi Péter, tapogatva mint a vak. Itt a feje fölött fekete denevérek csaptak el. Sebes repülésükkel és szárnyaikkal arczul csapdosták a királyfit, aztán czinczogva-vihogva lecsaptak a fejére, s aranyhajának estek. S tán azt tövestől mind kiszaggatták, megették és felfalták volna, ha az be nem lett volna fedve a sisakkal.

Hogy a királyfi odább megyen, a fekete denevéreket baglyok tábora, kuvikok, halálmadarak serege váltotta fel s űzte tovább. Ott huhogtak, ott kuvikoltak a fülébe. A bagoly huhikolás, halálmadár kuvikolás pedig a halál, a fekete halál előjele, előpostája.

Megyen, mendegél odább a királyfi, mint a vak tapogatozva, itt, vörös szemű ebek csordája, vérbe forgó szemekkel, csaholva-ugatva vették körül. Majd farkaikat lábaik közé csapván, vonitani kezdtek. S ettől ez a nagy erős ember is ugy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél, mint a gyáva gyermek, ki még az orrát sem tudja megtörölni.

És e kutya vonitás is mind a halál, a fekete halál előjele, a halál postája!

Megyen, mendegél odább, itt-ott, helylyel-közzel embercsontok voltak elszórva; itt egy kéz, ott egy lábszár, emitt egy kézfő, amott egy koponya... Az embercsontok mindig gyakoriabbak, gyakoriabbak lettek, mignem Vízi Péter egy patak partjára ért, de itt is a patakban víz helyett embervér folyt s véres főket hordott a hátán.

Ezt látva Vízi Péter - valjon nem gondolt-e arra, hogy igy még az ő vére is folyhat, s az ő feje is lehet hajó, csolnak, vagy tán dereglye e furcsa patakon?!

De ha akart volna is igy gondolkozni, nem ért volna rá, mert irtóztató lárma ütötte meg a füledobját; még pedig olyakat ütött rajta, hogy majd beszakította!

Megyen a lárma-felé, hát látja, hogy ott meghalt vén asszonyok nyelvei, melyeket még holtok után is fejszefokkal kellett volna agyonverni, hogy elhallgassanak, tövestől kiszakítva ott handrikáltak mindenféle másvilági dolgokról; perlekedtek, veszekedtek túlvilági pletykákról, ki véknyabban, ki vastagabban, mint az orgonasípok, s oly lármát csaptak, hogy attól még Jeriko falai is leomlottak volna!

E vén asszonyok nyelvei voltak a pokol muzsikusai.

Erre előjöttek a tánczosok. Ezzek voltak pedig a forgószelek.

Melyek aztán elkezdték a német tánczot járni, körbe-körbe forogván iszonyú forgással, hogy láttukra szinte káprázni kezdett az ember szeme.

De tánczosuk nem volt, most tehát azt kellett szerezni.

Mindegyik forgószél neki állt egy-egy sudarfának, azt tövestűl kiszakasztották s elkezdtek azokkal ujra tánczolni. S azokat úgy megforgatták, hogy mikor letették, pozdorjává változtak.

Vízi Péter ide sodortatván három állatjával együtt, futott volna innen, de már késő volt, nem lehetett; mert a forgószél árja magával sodorta s mintha örvénybe jutott volna, először nagy karikákban kezdett tánczolni, mely mindig kisebb-kisebb lett, mig utoljára egy forgószél derékon kapta, mely ép a középen forgott mintegy sergetyű s úgy megforgatta, úgy meg­tán­czol­tatta, hogy ő egészen elszédült, hányni kezdett s a tánczosnéja, a forgószél ruháját, lehányta.

E forgószél kellőközepén mint valami hintóban űlt egy vén asszony, ki nem volt más, mint maga a forgószelek királynéja.

Vízi Péter ezt a királynét ép szemen köpte. A forgószél királyné erre dühbe jött, ezért Vízi Pétert a feje fölé magasra fölemelte s ott, mint a gyermek a parittyáját, meglóbálta háromszor, négyszer s aztán őt messze, messze elhajította.

A forgószélkirályné parancsára a másik három forgószél is Vízi Péter állatjaival hasonlókép cselekedett; mert azokat is a királyfi után dobták.

Repült Vízi Péter akaratlanúl, szárny nélkül. Hosszú aranyhaja egészen lebomlott s mint üstö­kös farka, maga csillaglevén, lebegett utána. Ezer volt a szerencséje, hogy leomlott aranyhaja! mert hogyim a légi úton magához tért, hogy nagyon meg ne üsse magát, ha leesik: aranyhaját kétfelé választotta, karjára tekerte s vele mint aranyszárnynyal evezett a légi uton; úgyannyira, hogy mikor leesett, nem halt meg; annyivalinkább, mert homoktengerbe, puha homokágyra esett.

Vízi Péter három állatja is hasonlókép cselekedett, azok is serényükkel, mint valami légi evezőlapáttal eveztek, feltartott farkaikkal pedig gazdájok felé kormányoztak; ők is végre leczuppantak a homoktengerbe, a puha homokágyra.

A mint mondtam, ez volt itt a homoktenger, fenektelen tenger, hogy a ki abba bele esett, soha többé nem látta isten szép napját, hanem egyre sülyedt lefelé, míg valahol a másvilágon ki nem lyukadt.

Vízi Péter is három állatjával együtt hasonlókép járt; elkezdtek egyre lefelé sülyedni. Eleinte szabadulni akartak, kászmálódni kezdtek, de csak azt nyerték vele, hogy annáljobban sülyedtek, minéljobban fészkelődtek.

Minél lejebb sülyedtek, annál hígabb volt a homok, annál jobban mentek; végre azt mondták magukban: add meg magad Oláh Geczi! valahol majd csak feneket érünk?!

Igy három napig szünetlenűl haladtak lefelé. Negyednapra, lábuk nem érzett homokot, hanem meleg pára ütötte meg testüket. Egy láthatlan kéz végre őket lábuknál fogva lerántotta s egy mélységes vízbe czuppantak le. Ez okozta, hogy izzé-porrá nem szakadtak. Innen valahogy csak kiúsztak s itt oly nagy hőség volt, hogy mihelyt a partra vergődtek, tüstént megszáradtak.

Megyen, mendegél Vízi Péter a földalatti birodalomban, egyszer borzasztó nagy üstök és katlanokhoz ért, melyek alatt láthatlan szolgalelkek büdöskővel és kőszénnel fütöttek.

Itt volt a gyehennalángja.

Mikor abban a borzasztó nagy üstökben és katlanokban legjavában forrt, zubogott az erős sziksó­lúg és a kátrány, úgyhogy már felfújt pofával a tűz közé is kezdett köpködni: bele hányták azoknak az embereknek fekete lelkeiket, kik világéltökben a hét halálos bűnben vétkeztek, de különösen azokét főzték legjobban, kik hazaárulók és a harczban gyávák voltak.

De még itt a fekete lélek egészen nem tisztult meg, hanem ebből kivették s bevetették a gyehenna­lángjai közé.

Ott sírtak, ott jajgattak a tűzben - hasztalanúl; mert sírásaikkal, könyeikkel nemhogy oltották volna a tűzet, de még szitották s annál jobban égtek. Igy égtek ott ezer esztendeig, mígcsak oly fehérek nem lettek, mint a ma-esett hó.

Mikor a lélek a gyehenna lángjaiban egészen megtisztult, hófehér szárnyai ujra kinőnek s el­repül az igazlelkek, a fehér lelkek hazájába, hol a hősök, a csatában elestek nagy tisztességben élnek.

De minthogy Vízi Péter hős volt, vitéz volt: nem ide való volt. Azért a Szél, ki itt tisztogatni és sepregetni szokott, irtóztató nagy tüdejét felfujván, úgyhogy még a pofája is széllel volt bélelve, kifújta őt, három állatjaival együtt a földalatti birodalomból s a lyúk szájánál szép csendesen letette.

Ez a pokollyúk pedig a Boszorkánytanyában ütötte ki magát, s így Vízi Péter ismét e boszor­kányfészekben találta magát.

A mint megyen, mendegél, messziről meglát egy nagy rakás tüzet, mely mint a pásztor-tűz, mint földi csillag, távolból ragyogott feléje.

Az volt ez: pásztor-tűz, földi csillag, csakhogy ördögpásztor tűze, ördög csillaga, hol az ember még király se szeretne lenni.

Hogy Vízi Péter az ő három állatjával a tűzhöz ért: itt egy lelket se látott; ott égett az magában eléghetlenül, mert ha egy darab fa zsarátnokká változott is, azonnal, valami láthatlan szőrös kéz, új darabot tett rá.

Vízi Péter már megis éhezett; elhiszem azt, harmadnapja már annak, hogy csak annyi kenyér se volt a szájában, mint a mennyit egy légy is elvinne a szárnyán!

Ő azért előre forditotta a vadásztarisznyát, szalonnát és kenyeret vett ki belőle. A szalonnát nyársra húzta, piritani kezdte, a forró zsírt pedig kenyerére csepegtette, s igy ette a zsiros kenyeret.

Csak eszik, csak eszik, egyszer valaki ép mellette megszólal repett fazék-hangon:

- Júj, be fázom!

Körül néz Vízi Péter, de senkit sem látott s azzal tovább evett.

Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki körülötte repett fazék-hangon:

- Júj, be fázom!

Vízi Péter újra körülnéz, de senkitsem látott s azért folytatta az evést.

Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki mellette:

- Júj, be fázom!

Föltekint Vízi Péter a fára, hát látja, hogy ott a fatetején egy vén asszony űl, ki a hidegtől-e vagy mitől, úgy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél.

- Jöszte le bolond, ha fázol; itt a tűz, melegedjél!

- Mennék ám, de nem merek az állataidtól!

- Jer le bolond, ha mondom, nem bántanak azok.

- Nem ám, csak egy kicsit - megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat mindegyik hátán végig fekteted: akkor lemegyek.

- Hajitsd le hát, no!

Lehajitja a vén banya az aranyhajszálat, Vízi Péter pedig mind három állatján végig fektette. A vén banya aztán lemászott a fáról, oda űlt a tűz mellé s fűtözni-sütkérezni kezdett; majd fölkelt, a haraszt közül egy varancsos békát keresett elő, ízíbe megnyúzta, nyársra húzta és a tűznél sütni, piritni kezdte.

Csak süti, csak süti, egyszer egy kis idő múlva megszólal a vén banya, mondván:

- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát, te eszel békát.

- Hallgass banya, hallgass!

De a vén asszony nem hallgatott el, hanem újra folytatta a maga mondókáját ilyetén képen:

- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát, te eszel békát.

- Eszel bizony majd megmondom, hogy mit! s ha tüstént nem fogod be a szádat, mindjárt a pofádhoz ütöm ezt a szalonnát!

De a vén asszony csak nem hallgatott, hanem ujra ismételte a mondókáját:

- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát, te eszel békát.

Vízi Péter se veszi tréfára a dolgot, hanem minden nyársastúl együtt, ugy mint süstörgött a tűzön, a vén asszony pofájához vágta a forró szalonnát, mondván:

- Most már ha tetszik, megeheted!

De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldván nyelve kerekét, elkezdett darálni asszony módjára:

- Hát azt gondolod jó bolond, hogy félek tőled!... én itt királyné vagyok, de te féregnek is kevés!... vagy tán állataidban bizol?! nézd meg csak, kővé vannak azok válva!...

Vízi Péter híja és szólitgatja állatait, de egyik se jelent meg; kővé voltak válva.

Most összetűztek. - S nem sok idő telt el bele, hogy Vízi Péter vére is a vérpatakban foly­do­gált, hátánvive tátogó levágott fejét, - a testét pedig a boszorkánykirályné besózva nagy kádak­ba rakta el.

S a Boszorkánytanyán azonnal megszünt a Kuvik, a halálmadár, a bagoly huhogás, a denevér czinczogás és elhallgatott az ebek vonítása, melyek mind-mind a halál, a fekete halál postájai valának.

Midőn a másik testvér, Vízi Pál a csodafához visszajött, kihúzta bátyja kését: ime! a lyukból vér, piros vér folyt ki, hármat bugyborékolva.

Azt jelentette pedig az első véres bugyborék: meghaltam.

- A második: keress föl.

- A harmadik: bosszúlj meg!

És a testvér megértette a vér beszédét. Azért elhatározta magában, hogy fölkeresi meghalt bátyját és megbosszúlja.

A mint megyen, mendegél, ő is előtalálta a három állatot: a farkast, a tigrist és az oroszlánt. Ő is agyon akarta ezeket lőni, ezért már fel is fogta a nyilát, de mégis megkegyelmezett nekik; élet-adóúl azonban elfogadta a három kölyköt: s igy már neki is volt farkasa, tigrise és oroszlánja.

Hogy elért annak a városnak végére, hol a bátyja a királykisasszonyt megszabadította a tizenkét fejű sárkánytól s hol ezért a vitéz tettért az ékes virágszált, a fele királysággal együtt el is nyerte, mondom, hogy ideért: elébe harangoztak, bátyja felesége pedig nagy pompával, hatlovas, üveges-aranyos hintón ment ki a fogadására. Az ékes királyasszony aztán őt magá­hoz az üveges-aranyos hintóba fölvette, de eléb össze-visszacsókolta, mondván:

- Csakhogy ujra itt vagy, - csakhogy gonoszul nem vesztél abban az átkozott Boszorkány­tanyában.... úgy-e megmondtam, hogy ne menj oda?...

Közbe légyen mondva, a két testvér annyira hasonlított egymáshoz a legutolsó hajszálig, hogy köztük még saját édes anyjuk is alig tudott különbséget tenni; sokszor megesett rajta, hogy Pétert Pálnak, Pált Péternek szólitotta.

Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy mit beszél ez a szép asszony s egyszerre, mint a nap, világos lett előtte, hogy bátyja a Boszorkánytanyán veszett el. Azért elhatározta magában, hogy bátyját, ha addig él is, fölkeresi s megbosszúlja szomorú halálát - de erről természetesen semmitse szólt a szép asszonynak, hanem hallgatott mint hal a vízben, csak az ékes virágszált hagyta csevegni, gondolván magában, hogyha asszony, hát hagy beszéljen; de különben még azért is hallgatott ő kigyelme, nehogy magát, mint a haris, a szavával elárulja.

Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is. Vízi Pálnak mit volt, mit tenni, a bátyja feleségével egy ágyba le kellett feküdni. Az asszony a nagy öröm vagy mi miatt sehogy se tudott nyugodni, mert férjét mindig ölelgetni csókolgatni szerette volna; Vízi Pál pedig pihenni, aludni szeretett volna: azért a kardját fektette közébük, a fiatal menyecskének pedig azt mondta: hogyha kezét, vagy akármi részét a fele közepe ágyon átteszi, azt a részét a közébük tett kard azonnal el­metszi, elvágja.

Az asszony meg akarta próbálni, hogy valjon igazat mond-e az ő kedves férje, vagy nem: kendőjét áthajtotta a kardon, s ime! a kendő kétfelé vágva, kétfelé esett. Az asszony aztán csen­desen maradt s nem mert többé Vízi Pálhoz nyúlni, hanem gondolkozóba esett s elgon­dolta, hogy most ez az ő kedves férje mily különös ember! hogy az most nem akar játszani!

Reggelre kelve Vízi Pál azon szín alatt, hogy vadászni megyen, elbúcsúzott bátyja feleségétől. A fiatal menyecske pedig sírva fakadt, hogy férje-ura jobb szereti a vadakat s azoknak társaságát, mint őt; de ezzel Vízi Pál mitsem gondolt, eléb való levén előtte bátyja, mint ez a síró szép asszony könyei!

Megyen, mendegél Vízi Pál az ő három állatjával, egyszer a sánta nyúl ő előtte is felugrik. Ráfogja a nyilát és czéloz, - de nem találta.

Ő előtte is háromszor ugrott fel a sánta nyúl, háromszor vette czélba és háromszor hibázta el.

Mikor harmadszor pattant el a nyil, mintha nem is a sánta nyúlra, hanem magára arra a fényes napra lőtt volna s az szakadt volna le az égről: egy nagy vadon sötét erdőben lelte magát.

Ő is hasztalan tekintett a fényes égre, neki az nem sütött, neki az nem világitott; mert itt oly sötét volt, hogy a kanál is megállott volna benne s az a legvékonyabb sugár is, habár oly vékony lett volna is, a milyent tündérek szoktak tőfokába húzni, s vele mint valami arany­fonállal, tündéröltönyt varrnak, mondom, még az ily vékony sugárka sem bírta volna azt a nagy sötétséget lángdárdájával által ütni!

Ő is a Boszorkánytanyán, a sötétség országában járt s a poklok hálójában volt megejtve.

Ő azonban oly szerencsés volt, hogy a vörös szemű csúszó-mászó állatok raját, a denevér se­re­get, a baglyok táborát, a vörös szemű ebeket, vérbe forgó szemeikkel, irtoztató vonitásaikkal és a vérpatakot, mely embervérrel folyt s ember főket hordozott, kikerülte s egyenesen a tűznek tartott.

Hogy Vízi Pál három állatjával együtt a tűzhöz ért; körülötte egy lelket sem látott; ott égett az magában eléghetlenűl, mert ha egy darab zsarátnokká változott is, azonnal valami láthatlan szőrös kéz új darabot tett rá.

Vízi Pál éhes is volt, fáradt is volt. A vadásztarisznyát azért előre forditotta, belőle szalonnát vett ki, nyársra húzta, és sütni, piritani kezdte a parázstűznél. A süstörgő forró zsírt kenyerére csepegtette s úgy ette a zsiros kenyeret.

Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon megszólal valaki, mondván:

- Júj, be fázom!

Vízi Pál körülnéz, sehol senki, azzal tovább evett.

Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon újra megszólal valaki ilyeténképen:

- Júj, be fázom!

Körül tekint újra, - sehol senki! azért tovább evett.

Csak eszik, csak eszik, egy kis idő múlva újra megszólal valaki, mondván:

- Júj, be fázom!

Vízi Pál föltekint a fára, hát látja, hogy ott a fatetején űl egy vén asszony, hidegtől-e vagy mitől dideregve, hogy szinte a foga is vaczogott bele s remegett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél.

- Jöszte le bolond, ha fázol!

- Mennék ám, de nem merek!

- Mitől?

- Az állataidtól.

- Jer le bolond, szelidek azok, mint a kezes bárány: nem bántanak!

- Nem ám, csak egy kicsit - megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat mindegyik hátán végig fekteted, akkor lemegyek.

- Vesd le hát, no!

A vén banya leveti az arany hajszálat, de ez a tűzbe esett s ott elégett; de ezt a boszorkány nem vette észre. Ezért nagy bizton lemászott a fáról, odaűlt a tűz mellé, elkezdett sütkérezni, fűtözni; majd fölkelt, megfogott egy varancsos békát, a kabátját ízibe lerántotta, nyársra húzta és a tűznél piritani, sütni kezdte.

Vízi Pál csak nézi, csak nézi, de nem szólt semmit, gondolván magában, hogy ki-ki egye meg a maga pecsenyéjét; de a vén asszony egy kevés idő múlva csak elkezdi:

- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát, te eszel békát.

- Hallgass banya, hallgass!

De erre a vén banya semmitsem hederitett, hanem csak a magáét hajtotta:

- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát, te eszel békát!

- Hallgass banya, hallgass!

De bíz a vén asszony nem hallgatott el, hanem folytatta a maga mondókáját:

- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, - én eszem szalonnát, te eszel békát.

Vízi Pál se veszi tréfára a dolgot, hanem a forró szalonnát, úgy a mint süstörgött a tűzön, minden nyársastól együtt a vén asszony pofájához vágta, mondván:

- Ne, edd meg! egye meg a pofád!

De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldotta a nyelve kerekét s darált össze-vissza asszony módjára.

- A bátyádat is én öltem meg, téged is én gyilkollak meg; ott ama nagy kádakban van a húsa besózva, a tiéd is odajut; ott ama patakban folyik drága vére, a tiéd is odajut, és ott ama vér­patakban uszik ékes feje, a tiéd is odajut.... Azt gondolod hogy félek tőled?! én, a boszor­kányok királynéja?!... vagy tán állataidban bizol? azok már rég kővé váltak aranyhajszálam bűvös erejétől.

Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy miket beszél ez az asszony, aztán egyet fűtyentett s a három állat a vén asszonyt ugy közrekapta, hogy az moczczanni sem mert. De nem is lehetett neki, mert a farkas a lábába harapott s annál fogva tartotta.

Itt, bezzeg megszeppent a boszorkány királyné s minden ördögi mesterségeit elővette csak­hogy szabadulhasson, ezért mindenféle állattá: kigyóvá, békává, kutyahallá, tengeri kutyává és disznóvá változott, de azért a farkas nem eresztette el, mert annáljobban szorította.

A boszorkány végre átlátta, hogy ez nem fizeti ki magát, azért a könyörgéshez fogott.

- Csak éltemnek kegyelmezz, mondá Vízi Pálnak, feltámasztom a bátyádat; feltámasztom mind azokat, kik általam gonoszul vesztek.

- No jól van, mondá Vízi Pál, nem bántalak, hanem igéreted váltsd be.

A vén banya aztán mindenféle apró üvegeket szedett elő, melyekben egy-egy csepp vér, a meg­öltek tulajdon vére volt, - s ezeket a vércseppeket bele öntötte a vérpatakba, ime! a vér­folyása azonnal megszünt s mindenki vére külön vált a másikétól. Ezt a külön vált vért zsaly­tá­rokkal merte ki, aztán a besózott ember-húsra öntözte. Mikor ezzel is készen volt, a besózott húst bűvös szerrel meglocsolta, közbe-közbe varázsigéket mormogván, mindenkit egyenként nevéről szólitott.

S ime! a boszorkány királyné e varázsigéjére az idézett személyek, testestől-lelkestől, úgy a mint az életben éltek, egyenkint megjelentek.

Legelőször jött elő Vízi Péter, ki alighogy testvérét meglátta, oda szaladt hozzá s ugy össze-visszacsókolta, ölelgette, hogy majd kiszorította a lelket belőle; mert a pihenésben, besózás­ban mindenki hétszeres erőt nyert vissza.

Aztán jöttek hírneves vitézek, jó katonák a szomszéd városból, hol már Vízi Péter uralkodott. S ezek mind-mind éltöket véröket felajánlották Vízi Pálnak, hogy készek érte még a sárkány­nyal is megküzdeni, s ha kell, a világból is kimennek vele.

Minthogy Vízi Pál boszorkánynak, rosz léleknek tett fogadást: azt nem volt köteles megtar­ta­ni, - az alól azért maga-magát feloldozta, gondolván, hogy istennek kedves dolgot cselekszik.

Ő azért éles kardját kihúzván, szivén döfte a vén banyát, kinek, ezzel a szúrással, ezzel a halálos döféssel, fekete lelke világát azonnal kioltotta.

Ime! hogy a boszorkány fekete lelke a pokol gyehenna lángjai közé elrepűlt, mintha e Boszor­kánytanya ettől lett volna oly sötét: az egyszerre megvilágosodott s feltünt az isten drága napja! A sötétség lakói, mintha a pokol nyelte volna el azokat, mind eltüntek. A haraszt alól, piros, kék, fehér, ezer meg ezerféle virágok és erős fakadású füvek bújtak elő, melyeket szelid őznyájak, szarvas-tehenek csipegettek; a vérpatakok helyén tiszta víz csörgedezve, beszél­getve, futott odább; a baglyok, kuvikok és denevérek helyett, dalos madárkák vidámitották a tájat. Minden, minden megváltozott s a sötétségországa helyett, a világosságországa állott elő.

A testvérpár aztán hat állatjával és a feltámasztott nép kiséretében bevonult a városba. Itt, elébük harangoztak s nagy lőn minden szív öröme azon, hogy a király megérkezett és hogy nincs többé Boszorkánytanya.

Maga a fiatal királyné pedig üveges-aranyos hintón férje-ura elé ment, de bezzeg meg volt akadva akkor, mikor meglátta férje szakasztott mását, s el nem tudta találni, hogy most már melyik az övé, melyiknek boruljon a nyakába, melyiket csókolja össze-vissza?

Vízi Péter végre előlépett s szeliden megérintette felesége gyenge karját, a szemébe tekintvén, szót szólt hozzá:

- Hát nem ismersz aranyos rubintom, éltem bimbaja; hisz szivem szép szerelme én vagyok a te férjed?!

Csak ekkor ösmerte fel férje-urát, csak ekkor esett a nyakába s csak ekkor csókolta össze-vissza: nevetett is, sírt is.

Most Vízi Péter egy nagy darab földet felszántott, vasboronával megboronálta s hengerrel apróra törte. Mikor ez meg volt, a felszántott földbe a sárkány szájaiból kiszedett fogakat, az égtől kérvén rá áldást, elvetette.

S ime! a sárkányfogak kikeltek és kihajtottak. A hajtások pedig ékes virágszálak, tündöklő haja­donok valának, még pedig oly fölösleges számmal, hogy a Boszorkánytanyán feltámasz­tott hősök mindegyikének jutott egy-egy feleség, egy-egy szép leány.

De mielőtt e gazdag vetést a szerelem sarlójával learatták volna; de mielőtt az ékes virág­szálakat a szerelem kezével leszakitották volna: eléb édes anyjuk kiszabaditására idultak el a testvérek.

Minthogy azonban igen erős férfiak táborán uralkodtak; minthogy hat harczos állatjuk is volt: ezt nem nagy erőfeszitéssel véghez is vitték. Mikor aztán édes anyjukat kiszabaditották: őt bibor-bársony trónba, mint méltó helyre, a mely azt megillette, beültették s megkoronáztatták az aranykoronával.

Mikor ezt is véghez vitték, e világon levő minden országot hatalmuk alá hajtottak, meg­hóditottak s azokon aztán békeségesen megosztoztak.

Igy teljesedett be az öreg király álma, hogy az ő kedves leánya két korsó vizet öntött ki a földszínére s a kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a tengernyi áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel árasztotta el s ő magát is, mint az ürgét lyukából, kiöntötte.

Hogy bevégezték a munkájokat, már ekkor szépen felnőtt a sárkányfog vetés; viritottak a 18 éves hajadonok. Minden vitéz harczost egy-egy szép leánynyal jutalmaztak.

Hej! ezek az asszonyok nem hijába hogy sárkányfogakból származtak, de közülök egy-néme­lyik valódi emberhúst evő sárkány! És annyi csakugyan szent igaz, hogy minden haragos, zsém­beskedő, pörlekedő rosz asszony sárkányfogból való; az volt neki a magja, abból fakadt, abból nőtt ki.