58. mese

A jó fiu (Szavak száma: 6702)

Volt egyszer egy király s ennek egy áldott jó fiacskája, kiről még az irigyei is csak jót tudtak mondani, de szerették is őt ugy, mint a galamb a tisztabuzát, vagy még ennél is jobban: ezért a királyfinak, a mért oly jó szive volt, nem volt egyéb titulája, mint a “Jó-fiu.” Igy hitták, igy nevezték, ugyannyira, hogy utoljára még a nevét is elfelejtették s még a rezidencziában is Jó-fiu néven szólitgatták.

Itt lelkem teremtette, meghal a királyné, a Jó-fiu árván marad és az apja özvegyen, pedig még javában való erőteljes ép ember volt: ezért azt a tanácsot adták neki, hogy itt meg itt ép most halt meg a király, kinek a felesége szinte özvegyen maradt és a kinek szinte csak egy fiacskája van: azért tegyék össze a kenyeret, vegye el feleségül a király özvegyét.

Ugy is lett. - A mi királyunk megházasodott s elvette annak a másik királynak az özvegyét.

Itt lelkem teremtette, alig jött az özvegy a házhoz, hát látta, hogy a Jó-fiut mindenki szereti, mig az ő vásott porontyával csakúgy félvállról beszélnek az emberek. Ezért az özvegy ször­nyen meggyülölte a Jó-fiut s mindenféleképen vesztére tört, hogy és mint forditsa el attól az apja szivét.

Most is mit-mit nem költött rá, hogy a Jó-fiu ilyen csunyául, olyan csunyául akart vele bánni.

Megharagszik ezért a király s menten azt üzente a fiának, hogy többet ne merészeljen a szeme elé kerülni, mert igy hasitja, ugy hasitja ketté a fejét és 24 óra elfolyása alatt kipusztuljon a birodalmából.

Mit volt mit tenni a szegény Jó-fiunak - atyja szine elé nem eresztették, mert az özvegy őröket állittatott fel az ajtó előtt - elindult országvilágszerte bujdokolni.

A mint mén mendegél, egyszer egy igen szép árnyékos helyre ért, s hogy el volt fáradva, leheveredett a pázsitra s elaludt csendesen.

Csak alszik, csak alszik, egyszer honnan honnan nem, egy tátosparipa termett előtte, mely gyengén megrugta a lábával a királyfi talpát, ki erre menten fölébredt és felugrott fektéből.

- Kelj föl édes gazdám, szólt a tátosparipa, mert hosszu út áll előttünk: azért ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e mint a zúgó fergeteg, vagy ahogy a legsebesebb röptü madár száll­hat?

- Csakhogy édes lovam, válaszolt a királyfi, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.

- De még azt is akarom mondani, szólt ujra a tátosparipa, hogy azon a birodalmon, melyen most keresztül megyünk s mig csak a tulsó szélére nem érünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig csak a két fülem körül nézz el.

Ezzel a királyfi felült jó tátosparipája hátára s mentek mendegéltek hetedhét ország ellen levegői uton.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a Jó-fiu letekint, hát meglát ott a földön heverni egy igen szép gyémántbokrétát.

- Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok aranyba foglalva! Édes lovam, felvegyük-e vagy itt hagyjuk?

- Ugy-e megmondtam, hogy se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig csak a két fülem közül nézz el! Most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették a gyémántbokrétát s azzal tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra letekint a földre a Jó-fiu s meglát ott a földön heverni egy olyan másik gyémántbokrétát, melynek az első fia sem lehetett.

- Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok aranyba foglalva! Édes lovam, fölvegyük-e vagy ott­hagyjuk?

- Ugy-e megmondtam, szólt a tátosparipa, hogy mig ezen a birodalmon átvergődünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig csak a füleim közül nézz el! Most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették a másik gyémántbokrétát is s igy már volt kettő s azzal tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer harmadszor is letekint a királyfi a földre s meglát ott a földön heverni egy olyan gyémántbokrétát aranyba foglalva, melynek az elébbi kettő még csak fia sem lehetett.

- Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok a földön heverni!... Édes lovam, fölvegyük-e vagy ott hagyjuk?

- Ugy-e megmondtam, szólt a tátosparipa, hogy addig, mig ezen a birodalmon keresztül nem megyünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj!... Most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették a gyémántbokrétát. S igy már volt három s azzal tovább mentek hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy város előtt leszállt a tátosparipa s azt mondja a gazdájának:

- Édes gazdám! itt meg itt a város végén lakozik egy vadász. Eredj be hozzá vadászképében s mondd meg neki, hogy szolgálatot keressz. Majd ad az te reád ékes vadászköntöst, majd elvezet az téged a királyhoz, ki aztán megfogad szinte vadásznak. Állj be hozzá, de én rólam se felejtkezzél meg, ha mindjárt a béredből kellene is kiengedni. Kérd meg a királyt, hogy engedje meg, hogy tengődjem én a királyi szemétdombon.

S ezzel a Jó-fiu elindult a tengernyi nagy város felé, a tátosparipa pedig megrázkódott s olyan kóczos, rihes csikóvá változott, hogy a kutya sem ette volna meg, majd fölszaladt a város végén levő szemétdombra s ott legelészett.

Itt a királyfi megtalálta a vadászt, beállit hozzá s köszön neki, a mint dukál:

- Adjon isten jó napot, vadász uramnak.

- Fogadj isten Jó-fiu, hát mi járatban vagy?

- Szolgálatot keresek.

- Ép jókor jöttél; mert a király ép tegnap mondta, hogy keressek a számára egy vadászt: azért ha kedved tartja, elvezetlek a királyhoz; de elébb öltsd fel ezt a czifra vadászköntöst, mert ilyen ruhában csak nem állithatunk be a király elébe, a milyenben vagy.

A Jó-fiu felöltözködött a czifra vadászköntösbe s igy aztán beállitottak a király szine elébe, ki aztán megfogadta őt szinte vadásznak. De a Jó-fiu a lováról sem felejtkezett meg, mert - bár a béréből kellett kiengednie - kialkudta, hogy engedje meg a király, hogy az az ő rosz csikója, hagy tengődjék a szemétdombon. - A király megengedte.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a kék király - mert közbe légyen mond­va, igy hitták a Jó-fiu gazdáját - nagy vadászatot hirdetett, hogy mutassa meg az uj vadász, hogy mit tud. Csak vadásznak, csak vadásznak, de se a kék király, se a vendégei, senki se, egy borda vad nem sok, de még annyit se lőttek, ugyhogy még a puskájukat - ha csak a levegőbe nem akarták pufra eldurrantani - se tudták kilőni. Az uj vadász pedig, már mint a mi Jó-fiunk, annyit lőtt, hogy majd megszakadt alatta; - ugyannyira, hogy utoljára már nemis győzte lőni, hanem a puskatusával agyba-főbe verte, de még ez nem volt elég, hanem utoljára puszta kézzel fogdosta s kötözte a fákhoz; - de nemis csoda! mert a tátosparipa kopóvá változott s az hajtotta fel a temérdek számnélküli sok vadat.

Itt a kék király, meg a vendégei látják, hogy mit cselekszik az uj vadász, nem fogytak ki a dicséretből, maga pedig a kék király azonnal kinevezte a Jó-fiut vadászok főmesterének, a maga asztalához ültette s ott evett velök egy tálból, pedig mint tudjuk, nem jó nagy urakkal egy tálból cseresnyét enni!

De igaz is! mert most is mi történt, mi nem, a király a vadászat alatt elvesztette a bokrétáját a kalapja mellől s ezért szörnyen a búsulásnak adta a fejét; se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult abban az első székben, mint a kinek apja anyja fekszik a teritőn. A Jó-fiu meg­szánta a kék királyt s azt kérdi tőle:

- Hogyha meg nem sérteném a felséges királyt, mondja meg nekem, hogy ugyan mi után epeszti magát annyira?

- Oh jó ember, már hogyne epeszteném magam, mikor az imént vadásztomban, legkedvesebb gyémántbokrétámat elvesztettem!

- Ha csak az a baja fölségednek, szólt a Jó-fiu, azon könnyen segithetünk s kisebb gondja is nagyobb legyen annál; mert van nekem három gyémántbokrétám, mind három aranyba van foglalva, válaszszon fölséged közülök, azt, a melyik legjobban tetszik.

S ezzel a Jó-fiu kivette a kebeléből a három gyémántbokrétát s odadta mind hármat a király­nak. Itt a kék királynak szeme-szája elállt a csudálkozás miatt; mert az apja, szép apja se látott olyan bokrétákat, milyen az a három volt.

- Hol vetted ezt a három drága bokrétát, kérdé a király, melyeknek nem lehetne az árát megadni?

- Hol vettem? jártomban-keltemben itt meg itt találtam.

A király csak nézi, csak nézi, hát látja, hogy a bokréták tövei egy-egy aranyhajszállal vannak betekerve. S ekkor az a gondolatja támadt, hogyha már annak bizonyosnak egy hajszála is ilyen, hát akkor milyen lehet annak ékes hordozója. Azért szemöldökeit összeránczolta, hara­gosan a Jó-fiu felé fordult s azt mondja neki:

- Hallod-e te emilyen amolyan vadásza, ha te nekem ennek a három aranyhajszálnak ékes hordozóit el nem hozod: ha ezer lelked volna is, mégis gonosz halállal mulsz ki!

Itt a Jó-fiut mintha pofon ütötték volna, egészen elszomorodva kelt föl az asztaltól s sirva-riva jó tátosparipájához ténfergett, mely azt kérdi tőle:

- Mit sirsz mit risz oly keservesen, kedves gazdám?

- Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor a kék király azt parancsolta: hogy ha én annak a három aranyhajszálnak ékes hordozóit el nem hozom: ha ezer lelkem volna is, mégis gonoszul veszek!

- Ugy-e megmondtam, hogy mindaddig, mig azon a nagy birodalmon keresztül nem megyünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig a fülem közül nézz el!... Most már benne vagyunk, azért ne folyjék a te két szemed könye, hanem menj vissza a kék király­hoz s mondd meg neki: hogy csináltasson a számodra olyan hajót, melyre 7 esztendei eleség fölfér, az én számomra pedig méressen ki hét véka zsarátnokot.

Itt a Jó-fiu visszamegyen a kék királyhoz s azt mondja neki:

- Fölséges király! ha már annak csakugyan meg kell lenni, mint a meghalásnak, hogy nekem csakugyan el kell hoznom annak a három arany szálnak ékes hordozóit: csináltasson fölséged, egy olyan hajót, melyen 7 esztendei eleség elfér az én rosz csikóm számára pedig méressen ki 7 véka zsarátnokot.

A kék király rögtön kiadta a parancsolatot a hajócsinálóknak, hogy készitsenek olyan hajót, a melyen 7 esztendei eleség elfér, a tátosparipának pedig kimérette a 7 véka zsarátnokot, melyet az hét szippantásra, mintha a föld nyelte volna el, ugy felszitt, hogy aranyért sem lehetett volna egy mákszemnyit belőle találni, - az ácsok pedig elkészitették a hajót.

Itt a Jó-fiu ráül a hajóra, de jó tátosparipáját is magával vitte, melynek a számára egy külön istálló volt csinálva, a 7 esztendei eleséget felrakták a hajóra s aztán elindultak ország-világ­szerte a három aranyhajszál ékes hordozói fölkeresésére.

A tátosparipa jó eleve meghagyta a gazdájának, hogyha ő egyet rúg, a Jó-fiu azonnal lejőjön hozzá, ha mindjárt az étel mellől kellene is fölkelnie.

Mentek mendegéltek aztán a sik tengeren, egyszer a tátosparipa egyet rúgott. Meghallja ezt a Jó-fiu s azonnal jó tátosparipájához sietett.

- Hallod-e kedves gazdám, mint zúg errefelé 12 Igaz járása-kelése. Hozzád jőnek azok; de te mindent a kedvökre cselekedjél s ha enni kérnek, enni adjál nekik; de ha azt kérdik tőled, “Mivel tartozunk”, csak az legyen szód és mondásod: meg van már ezért fizetve. Majd kinál­nak ők téged aranynyal ezüsttel, de te egy kis krajczárt se fogadj el.

No jólvan, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam, a hol beszélték, ugy láttam, mint most, egyszer nagy zúgás-, csörömpölés- és csattogással itt jön a 12 Igaz, meglepik a hajót mint a madarak és enni-inni kérnek. A Jó-fiu adott nekik annyit, a mennyi csak a bőrükbe fért; ugyannyira, hogy a hét esztendőre való eleséget egy szempillantás alatt mind az utolsó falatig elfogyasztották s aztán azt kérdik szót szólván:

- Mivel tartozunk?

- Semmivel, felelt a Jó-fiu, megvan azért már régen fizetve.

- Kivánj annyi aranyat és ezüstöt, a mennyit csak elbir a hajód, mégis kifizetjük!

- Minek volna nekem az arany és az ezüst, csak a bajom gyülne meg vele.

- No jólvan, válaszolt a 12 Igaz, már látjuk, hogy kivel van dolgunk: azért ne, itt van ez a kis sip, csak ebbe fuj bele s akármilyen nagy bajod lesz, tüstént a segitségedre leszünk.

Ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, csörömpölés és csattogás között eltávozott, a Jó-fiu pedig zsebre tette a kis sipot.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy szigethez értek. Ezen a szigeten lakoztak a három gyémántbokréta kötözői, a három szép leány.

Mikor a szigethez értek, egyet dobbantott a tátosparipa, a Jó-fiu azonnal az ólba sietett s kérdi tőle:

- Mi bajod van kedves lovam?

- Nekem semmi, válaszolt a tátosló, csak neked ne legyen; mert ebbe a kastélyba, mely itt a szigeten előttünk áll, be kell menned. Az ajtók csukva vannak, de te előtted maguktól ki­nyitódnak, utánad pedig maguktól becsukódnak. Menj be rajtuk, majd az ebédlőbe érsz, hol már készen vár a teritett asztal, mely két személyre van megteritve. Ülj le az egyikhez, hogy melyikhez, hát ahhoz, a melyikhez a kedved tartja. A másik hely üres lesz, de nem lesz az sokáig, mert az asztalra perdül egy karika-gyűrü, hármat fordul s leánynyá vál. A leány aztán leül veled szemközt, szép szavával kinál, hogy egyél-igyál, lakj jól, de te egy árva szót se szólj, hanem ülj veszteg, némán a magad helyén. Háromszor szól hozzád a szép leány s mikor harmadszor sem válaszolsz, neki esik a hajadnak és agyba-főbe ver; ugyhogy alig birsz kijőni a magad lábán, de mégis kijösz. És ekkor csak azt veszed észre, hogy a karika-gyűrü a nevetlen ujjadon van.

No jólvan, a Jó-fiu aztán bement a nagy kastélyba. Az ajtók maguktól kinyitódtak előtte, maguktól becsukódtak utána. Itt a Jó-fiu teménytelen szobák során keresztülmenvén, egyszer azon veszi észre magát, hogy az ebédlőben van, hol már az asztal két személyre meg is volt teritve. Leül az egyikhez s hozzá; látott az evéshez. Csak eszik, csak eszik a Jó-fiu, egyszer egy karika-gyűrü pördül az asztalra, hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy a Jó-fiu sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott olyant, s mint a juh, szemét-száját el is eresztette és kés kanál, villa, kiesett a kezéből.

- Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben, tudom ugyis, ha nem mondod is, hogy értem jöttél?!

A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.

A leány szép szóval erősen kinálgatja a Jó-fiut, mondván:

- Egyél igyál szép szerelmem, lakj jól, mert ugyis tudom, ha nem mondod is, hogy messzi földről jösz.

A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott a széken, de azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.

Mikor vége volt az ebédnek, a szép leány ujra megszólalt, mondván:

- Most a tiéd vagyok szivem szive; itt van karcsú derekam, öleld meg.

A Jó-fiu harmadszor sem válaszolt, megharagszik ezért a szép leány, neki a Jó-fiu hajának, tépi, mint a kendert, majd agyba-főbe veri s ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány, hogy a királyfi leesett a földre, de az még ott is ütötte. Ugy egy óra felé felocsúdik a Jó-fiu, kitán­torodik a szobából, kiér a kastélyból, hát csak ekkor vette észre, hogy a nevetlen-ujján ott van ám a karika-gyűrü.

Aztán a Jó-fiu valahogy csak elvánczorgott a hajóra, fölkereste jó tátoslovát, de már ekkor se nem szólt, se nem beszélt, hanem csak lerogyott a szalmaágyra, mely ugy a szögletben állott.

A tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odament fölibe, háromszor rálehelt s azonnal, mintha ketté vágták volna, minden fájdalma elmult és csendes álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa fölkeltette, azt találja neki mondani:

- Minek háborgatsz, még mikor oly jól aludtam s oly szépet álmodtam.

- Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most láss a dolgod után. Eredj be má­sod­szor is abba a nagy kastélyba, az ajtók előtted maguktól kinyilnak és maguktól becsukód­nak utánad. Menj be rajtuk, majd az ebédlőbe érsz, hol már készen vár két személyre a teritett asztal. Ülj le az egyikhez. Hogy melyikhez, melyikhez nem, az légyen tetszésed szerint. A másik hely üres lesz, de nem lesz az sokáig, mert az asztalra perdül egy karika-gyűrü - de sokkal szebb ám mint az első - hármat fordul s leánynyá vál. A leány aztán leül melléd, szép szavával kinál, hogy egyél-igyál, lakj jól, de te egy árva szót se felelj rá, hanem ülj veszteg, némán a magad helyén. Háromszor szól hozzád a szép leány s mikor harmadszor sem válaszolsz, neki esik a hajadnak, agyba-főbe ver; ugyannyira, hogy alig birsz kivánczorogni a magad lábán, de tán ki se tudsz: azért hadd meg a szolgáknak, hogyha délutáni két órára itt nem leszesz; menjenek be érted. És mikor már egyszer kinn leszesz, akkor veszed észre, hogy egy karika-gyűrü a mutató-ujjadon van.

No jól van, a Jó-fiu szót fogadott jó tátosparipájának; bement a nagy kastélyba. Az ajtók maguktól kinyitódtak előtte és maguktól becsukódtak utána. A Jó-fiu teménytelen szobák során keresztül menvén, az ebédlőbe ért, hol már az asztal két személyre megis volt teritve. Leül az egyikhez s hozzálátott az evéshez.

Csak eszik, csak eszik, egyszer az asztalra egy karika-gyűrű pördül, hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy olyant, sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott a mi Jó-fiunk; de el is állott, mint a juhnak, szeme-szája, és kés, kanál, villa kiesett a kezéből.

- Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben, tudom ugyis, ha nem mondod is, hogy értem jöttél?!

A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.

Csak eszik, csak eszik, a szép leány pedig kinálgatja erősen, mondván:

- Egyél-igyál szép szerelmem, lakj jól, mert ugyis tudom, ha nem mondod is, hogy messzi földről jösz.

A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.

Mikor vége volt az ebédnek, a szép leány harmadszor is megszólalt, mondván:

- Most szivem szive, a tiéd vagyok; itt van karcsu derekam, öleld meg.

Mikor a Jó-fiu harmadszor sem válaszolt, megharagszik a szép leány, neki esik a királyfi hajának, tépi mint a kendert, majd agyba-főbe veri s ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány, hogy a királyfi leesett a földre, vérbe-fagyba ott hagyva fetrengett, de az még ott is ütötte-verte. Mikor a királyfi felocsúdott, kitántorodott a szobából, kivánczorgott a kastélyból, hát csak ekkor vette észre, hogy a mutató-ujján ott van ám a karika-gyűrü.

Aztán a Jó-fiu valahogy csak elténfergett a hajóra, fölkereste jó tátoslovát, de már ekkor se nem szólt, se nem beszélt, hanem szótlanul lerogyott a szalmaágyra, mely ugy a szögletben állott.

Itt a tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odamén fölibe, háromszor rálehelt s ime, annak azonnal, mintha ketté vágták volna, minden fájdalma elmult és csendes álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa fölkeltette, azt találja neki mondani:

- Édes lovam, minek háborgatsz, mikor oly jól aludtam s oly szépet álmodtam.

- Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most láss a dolgod után. Eredj be har­madszor is abba a nagy kastélyba s szinte azon az uton és módon, mint a két első gyűrüt elhoztad, hozd el a harmadikat is, - majd meglátod, hogy a harmadik gyűrü, mely a középső ujjadra magától fölpenderül, oly gyöngyörves lesz, hogy annak a két első fia sem lehet; de meg is zsákol érte a szép leány ugy, hogy alig birsz kijőni a magad lábán; mert most is három­szor intéz hozzád beszédet, de te egy árva szót se válaszolj, különben én is, te is és az egész hajós nép itt veszünk gonoszul. De még azt is akarom mondani, hogy jó eleve hadd meg a hajósoknak, hogyha délutáni két órára ki nem jösz a nagy kastélyból, tüstént menjenek be érted s hozzanak ki.

A Jó-fiunak minden kedve elment a bemenéstől s oly savanyu képet vágott, mintha vadalmába harapott volna; be is akart volna menni meg nemis, de mégis bement, s ugyanazon az uton és módon eljutott a kastély ebédlő szobájába, hol már két személyre meg is volt teritve az asztal. Leül az egyikhez s hozzálátott az evéshez.

Csak eszik, csak eszik, egyszer az asztalra egy karika-gyűrü pördül, hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy olyant a Jó-fiu sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott. A két első leány is szép volt, de ez még kétszerte szebb, de el is állott a Jó-fiu szeme-szája mint a juhnak, és kés, kanál, villa kiesett a kezéből.

- Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben; mert tudom ugyis, hogyha nem mondod is, hogy értem jöttél?!

A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott a széken, de azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.

Csak eszik, csak eszik, de a leány is kinálgatja szép szavával:

- Egyél-igyál, lakj jól, szivem szive, mert ugyis tudom, ha nem mondod is, hogy messzi földről jösz, megéheztél.

A Jó-fiu ujra, másodszor sem válaszolt, hanem izgett-mozgott a széken, mintha parázson ült volna s az evés-iváshoz látott.

Mikor vége volt a papos ebédnek, a szép leány harmadszor is megszólalt, mondván:

- Most szivem aranyos bimbója, a tiéd vagyok; itt van karcsu derekam, öleld meg.

A Jó-fiu, mint tátosparipája meghagyta, harmadszor sem válaszolt, megharagszik ezért a szép leány, neki esik a hajának, tépi mint a kendert, majd agyba-főbe veri s ugyannyira megpisz­kolta az a semmi leány azt a nagy erős embert, hogy az leesett a földre, vérbe-fagyba hagyva ott fetrengett, de a leány még ott is ütötte-verte. Itt eljön a két óra is, de a Jó-fiu még akkor is ott hevert a pádimentomon vérbe-fagyba hagyva.

A hajóslegények ezért tanakodnak s mondogatják: egy óra, fél kettőre, két óra, már nem jön, már nem jön, menjünk be érte.

Ugyis lett; be is mentek s ugy hozták ki, mintegy darab fát s aztán a Jó-fiut lefektették a szalma­ágyra.

Itt a tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odamén fölibe, rálehel háromszor s ime az, mintha ketté vágták volna, azonnal jobban lett és csendes álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa fölkeltette, csak ezt mondta a Jó-fiu:

- Minek keltettél fel édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépet álmodtam?

- Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, most láss a dolgod után: szedjük fel a sátorfánkat s induljunk hazafelé. Mikor már azt mondhatjuk, hogy otthon vagyunk: huzd le azt a három gyűrüt az ujjaidról, pörgesd meg egyet-egyet háromszor, majd meglátod, hogy milyen szép leányokká válnak azok.

Ugy is lett. - Fölszedték a sátorfájukat s hazafelé igyekeztek. Heted napra azt mondhatták: itthon vagyunk. S ekkor a Jó-fiu lehúzta az ujjáról a gyűrüket, egyet-egyet megpörditett háromszor s leánynyá változtak.

- Hej, te emilyen-amolyan kutya, szólt a középen álló királykisasszony, ki a legszebbik volt, elhoztál ugy-e?! de most mondd meg: magadnak hoztál-e vagy másnak?

- A kék királynak hoztalak.

- Sohse leszünk mink az övé!... azért kutya, megjátszunk még veled!

No jól van, ez abba maradt. Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu már megérkezett, pedig hét esz­ten­dőre való eleséget vitt magával. Meghallja ezt a vörös vadász, ki a Jó-fiu irigye volt. Azért irigykedett pedig reá, hogy a fővadász mesterségét az nyerte el, nem ő. Mondom, hogy meg­hallja a vörös vadász, hogy már itt a révben van a Jó-fiu, ennek se kell több, beállit a királyhoz.

- Fölséges király! kezdé beszédét a vörös vadász, ujságot mondok, még pedig nagyot: itthon van a Jó-fiu, pedig hét esztendőre való eleséget vitt el magával.

- Eredj, szaladj a révbe, mondd a Jó-fiunak, hogyha elhozta a három leányt, rögtön vezesse föl a rezidencziámba.

Leszalad a vörös vadász a révbe, mondja a Jó-fiunak, hogy mit üzent a király. A Jó-fiu még ekkor is ugy a szalmaágyon heverészett. Azt találja mondani a Jó-fiu a vörös vadásznak:

- Menj vissza, mondd meg a királynak, hogyha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.

Visszamegyen a vörös vadász a király szine elébe s a Jó-fiut erős kegyetlenül elvádolta, hogy igy nem jön, ugy nem jön, hogy igy nem engedelmeskedik, ugy nem engedelmeskedik.

Itt lelkem teremtette, megharagszik a kék király, s nagy léptekkel megindul a hajó felé. Itt a Jó-fiu a király elébe vezeti a három világszép királykisasszonyt, kiknek a láttára egészen megjuhászodott a kék király.

A kék király aztán fölvezette a három világszép király kisasszonyt a maga szobájába, hol az egyiket meg akarta ölelni, de az elfordult tőle, mondván:

- Hahó, király, nem addig van az! mindaddig nem leszünk mi a tieid, mig a mi rezidencziákat ide el nem hozod s ennek a te rosz viskódnak tetejében három aranyhajszálra föl nem állitod!

- De hogy hozzam én azt el s hogy állitsam fel? ki fogja azt megcselekedni?

- Majd megcselekszi az a kutya, a ki bennünket ide hozott.

- Hej, fővadász, állj elő, lekiáltott a kék király az ablakából a Jó-fiunak.

- Jelentem alásan, itt vagyok.

- Hallod-e te fővadász - vesztél volna az anyádnál! - addig megállásod se legyen, se ne egyél, se ne igyál, mig a három királykisasszony kastélyát ide el nem hozod s három aranyhajszálra az én kastélyom hegyébe föl nem állitod; különben, ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog vastagabb végét!

Itt a Jó-fiu nagy szomoruan kiténfergett a szobából s jó lovához bandukolt.

- Mi bajod van kedves gazdám, mi epeszti a szivedet?

- Haj, jobb ha nem is kérded, nagy az én bajom, nagyobb a sz. Gellért hegyénél, mikor az a kutyának való király azt parancsolta, hogy addig megállásom se legyen, se ne egyem, se ne igyam, mig a három királykisasszony kastélyát ide el nem hozom s három aranyhajszálra a rezidenczia tetejére föl nem állitom.

- Ha csak ez a bajod, felelt neki a tátosparipa, ennél kisebb gondod is nagyobb legyen, csak eredj vissza a királyhoz s kérj tőle egy félesztendei eleséget, az én számomra pedig egy véka zsarátnokot.

A Jó-fiu visszamegyen a királyhoz s kért tőle fél esztendőre való eleséget és egy véka zsarát­nokot. A király adott neki.

Itt a Jó-fiu megint hosszu útra indult, megint a tenger szinén evezett.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a tátosparipa egyet rúgott, a Jó-fiu pedig, hogy meg­hallotta, azonnal a lovánál termett.

- Mi bajod van, kedves lovam?

- Nekem semmi sincsen, csak neked ne legyen; de ha a tanácsomra hallgatsz, még a hajadszála sem görbül meg: vedd elő csak azt a kis sipot, melylyel a 12 Igaz jó minap megajándékozott, fuj belé, majd megjelenik annak a hangjára a 12 Igaz, majd kérdik tőled, hogy mit parancsolsz kedves gazdánk és ekkor neked csak ez legyen szód és mondásod: nem egyebet, mint azt, hogy a világszép három királykisasszony kastélyát, ugy a hogy van, vigyétek el a kék király birodalmába s állitsátok fel három aranyhajszálra a rezidenczia hegyébe; de elébb a 12 Igazt vendégeld meg azzal, a mi csak a hajón van és ha kérdik, hogy mivel tartoznak, egy kis krajczárt se fogadj el tőlük. Majd kinálnak ők téged aranynyal és ezüsttel, de te csak ugy cselekedjél, mint a hogy én parancsolom.

Itt a Jó-fiu felmegyen a hajó tetejére, előveszi a kis sipot, belefúj, hát nagy zúgás, csörömpölés és csattogás között azonnal ott termett a 12 Igaz, meglepik a hajót mint a madarak és enni-inni kérnek. A Jó-fiu, a mi csak a hajón volt, már mint a félesztendei eleséget mind odadta a 12 Igaznak, kik aztán, mikor jóllaktak, azt kérdik tőle:

- Mivel tartozunk?

- Semmivel, felelt a Jó-fiu, meg van ezért már régen fizetve.

- Kivánj annyi aranyat-ezüstöt, a mennyit csak elbir a hajód, mégis kifizetjük.

- Minek volna nekem az arany és ezüst? csak a bajom gyülnék meg vele!

- No jól van, válaszolt a 12 Igaz, már látjuk, hogy kivel van dolgunk: azért mit parancsolsz kedves gazdánk?

- Nem egyebet, mint azt, hogy a világszép három királykisasszony rezidencziáját, ugy a hogy van, mindenestül, még ez éjjel vigyétek el a kék király birodalmába s annak a kastélya tetejére három aranyhajszálra állitsátok fel.

- Jól van, válaszolt a 12 Igaz, meglesz, csak te menj bátran haza s mikorára hazaérsz, már akkor a világszép három királykisasszony rezidencziája is ott lesz a maga helyén.

Ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, csörömpölés és csattogások között eltávozott, a Jó-fiu pedig haza­felé forditotta a szekere rúdját s mikorára hazaért, már ott volt a kék király kastélya tetején a világszép király kisasszonyok rezidencziája három aranyhajszálra felállitva.

Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu már megérkezett, pedig fél esztendőre való eleséget vitt magával.

Meghallja ezt a vörös vadász, a Jó-fiu irigye, izibe beállit a kék királyhoz s csak elkezdi:

- Fölséges király! ujságot mondok, még pedig nagyot: itthon van a Jó-fiu, pedig félesztendei eleséget vitt el magával.

- Eredj, szaladj a révbe, mondd meg a Jó-fiunak, hogy hivatom s jőjön fel a rezidencziámba.

Leszalad a vörös vadász a révbe, mondja a Jó-fiunak, mit üzent a király. A Jó-fiu még ekkor is az ágya szalmáját nyomta. Azt találja mondani a Jó-fiu a vörös vadásznak:

- Menj vissza, mondd meg a királynak, hogy mindjárt megyek; különben hogyha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.

Visszamegyen a vörös vadász a kék királyhoz s a Jó-fiut erős kegyetlenül elvádolta, hogy ezt mondta, hogy azt mondta, hogy igy nem akar, hogy ugy nem akar engedelmeskedni.

Itt lelkem teremtette, megharagszik a kék király, erős léptekkel megindul a hajó felé; de már ekkor a Jó-fiu ép szemközt jött reá, kinek azt találja mondani a király:

- Hát te ilyen, amolyan bestiája, mit üzentél nekem? elvégezted-e azt, a mit rád parancsoltam?

- Tekintsen csak fölséged a rezidenczia fölé.

Odanéz a király, hát látja, hogy a világszép királykisasszonyok rezidencziája három aranyhaj­szálon már ott áll a kastélya felett. Ennek se kell több, izibe visszafordul s egyenesen a három királykisasszonyhoz nyitott be.

- No szivem szép szerelmei, teljék szivetek kivánsága, már itt van a rezidencziátok; de most már csak az enyimek vagytok?!

S ezzel a vén kék király meg akarta ölelni az egyiket, de az elfordult tőle, mondván:

- Hahó király, nem addig van az! majd odafent leszünk a tiéd, de elébb átköltözünk a mi rezi­dencziánkba.

S ezzel a három világszép királykisasszony azonnal fölkerekedett, szedték-vették a sátorfá­jukat, hogy fölmennek a maguk rezidencziájába.

A világszép három királykisasszony elöl ment, a kék király pedig utánuk. Itt lelkem terem­­tette, egyszer csak előáll egy aranygarádics, melyen a három kisasszony izibe felfutott. A kék király is fel akart menni, de az aranygarádicsot nem találta, elvesztette a szeme elől. A három királykisasszony csak onnan felülről nevette, hogy mint tapogatózik a kék király - hasztalanul; mert az aranygarádics nyom nélkül, a hogy előállt, ugy el is tünt, csak az egyik királykis­asszony kiáltott neki le ilyeténképen:

- Hallod-e, te vén bolond kék király, mindaddig nem leszünk mi a tiéd: mig az élet és halálnak vizéből nem ihatunk, mig azokból egy-egy kőkorsóval nem hozol nekünk.

- De ki hozza azt el? kérdé a vén király.

- Majd elhozza az a kutya, a ki bennünket ide hozott.

- Hej fővadász, állj elő! kiáltott a király a mi Jó-fiunknak.

- Jelentem alásan, itt vagyok.

- Hej, te emilyen amolyan kutya - vesztél volna az anyádnál - mindaddig se ne egyél, se ne igyál, mig az életnek és a halálnak vizéből egy-egy kőkorsóval nem hozasz; különben ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog vastagabb végét.

Itt a Jó-fiu nagy szomoruan kiténfergett a szobából; mert azt se tudta, hogy merre van az ajtó s egy üveges almáriumba nyitott be, csak mikor a fejét megütötte, tudta, hogy hányadán van a dolog s aztán jó lovához vánczorgott.

- Mi bajod van kedves gazdám; mi epeszti a szivedet?

- Haj, édes lovam, jobb ha nem is kérded; nagyobb az én bajom mint a Sz. Gellért hegye s jobban nyomja a szivemet, mintha az feküdnék rajta!... hát az imént a király maga elé hivatott s ekkor azt mondta nekem: hogy addig se ne egyem, se ne igyam, mig az életnek és a halálnak vizéből egy-egy korsóval nem hozok.

- Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak eredj be a királyhoz s kérj tőle egy fél esztendőre való eleséget, az én számomra pedig egy véka zsarátnokot.

Itt a Jó-fiu visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy fél esztendei eleséget és egy véka zsarát­nokot. A király adott neki, csakhogy aztán itt legyen az életnek és a halálnak vize egy-egy kőkorsóban.

Ezzel a Jó-fiu ujra elindult a sik tengeren hetedhét ország ellen, egyszer a tátosparipa egyet dobbantott, a királyfi pedig azonnal ott termett.

- Mit parancsolsz kedves lovam?

- Nem egyebet, mint azt: fujd meg csak a te kis sipodat, majd megjelennek előtted a te szol­gáid, a 12 Igaz s majd kérdik tőled: mit parancsolsz édes gazdánk és ekkor neked csak ez legyen szód és mondásod: nem egyebet, mint azt, hogy hozzatok nekem az életforrásból egy korsó vizet, ugyszinte a halálforrásból is s azok azt menten teljesitik; de elébb vendégeld meg őket amúgy magyar miskásan és ekkor majd kérdik tőled: mivel tartozunk; de te erre csak ezt feleld: semmivel, ugyis meg van már azért fizetve.

Itt a Jó-fiu fölmegyen a hajó tetejére, belefuj a kis sipba, hát nagy zúgás, zörgés és csattogás között imhol jön a 12 Igaz s enni-inni kérnek.

A Jó-fiu adott nekik annyit, a mennyi a bőrükbe fért, ugyannyira, hogy a félesztendei eleség­ből itt-ott maradt valami vagy semmi; s ekkor kérdik:

- Mivel tartozunk?

- Semmivel, válaszolt a Jó-fiu, meg van már azért fizetve.

- Kivánj aranyat ezüstöt annyit, a mennyit csak a hajód elbir s azonnal kifizetünk.

- Minek lenne nekem az arany és ezüst, csak a bajom gyülne meg vele.

- Már látjuk, hogy kivel van dolgunk, azért azt kérdjük tőled: mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Nem egyebet, mint azt: hogy hozzatok az élet- és halálforrásból egy-egy kőkorsó vizet.

Alig hangzott el a parancs, már ott állt a két kőkorsó, az egyikben volt életviz, a másikban pedig halálviz.

S ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, zörgés, csattogás között eltávozott, a Jó-fiu pedig hazafelé forditotta a szekér rúdját s harmad napra azt mondhatták: itthon vagyunk.

Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu hajója megérkezett. Meghallja ezt a vörös vadász, tüstént beállitott a király elé s azt mondja neki:

- Fölséges úr! ujságot mondok, még pedig nagyot: a Jó-fiu megérkezett, pedig félesztendőre vitt eleséget.

- Tüstént szaladj a hajóra, mondd meg neki, hogy rögtön jőjjön a szinem elébe.

Hej, a vörös vadász sem rest, izibe leszalad a tenger partjára, fel egyenesen a hajóra, fölkeresi a Jó-fiut s elmondja neki, hogy mit üzent a király. A Jó-fiu erre csak azt találta mondani:

- Menj vissza a királyhoz, mondd meg neki, hogy egyszeribe ott leszek; különben ha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába mint én: ő is pihenne még.

Visszamegyen a vörös vadász a kék királyhoz s a Jó-fiut erős kegyetlenül elvádolta, hogy az ezt mondta, azt mondta, hogy az igy nem akar, ugy nem akar engedelmeskedni.

Itt lelkem teremtette, megharagszik a vén kék király, kezébe veszi a botját, egy nagy köpö­nyeget akasztott a nyakába, s maga ballagott le a hajóhoz; de már ekkor a Jó-fiu elébe jött, kezében hozván a két kőkorsót.

- Hát te ilyen olyan bestiája, mit üzentél nekem?

- Nem üzentem én felségednek egyebet mint azt: hogy egyszeribe ott leszek; különben ha ő is, már mint felséged, oly hosszu utat akasztott volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.

- Hisz a vörös vadász ezt mondta, azt mondta.

- Hazudott a kutya, különben szaváról ismerik meg a harist, ő kigyelme régóta irigyem, hogy miért, miért nem, azt csak a jó Isten tudja.

- Tüstént karóba húzatom a gazembert!

S a kék király akkép cselekedett, mint mondá; a vörös vadászt lefülelték, karóba húzták, vérét a föld itta, husát a kutya ette, csak a feje száradt ki a verőfényes napon, de legalább igy nem fog többé neki fájni, mert nem lesz nyers.

Itt a kék király kezébe vette a két kőkorsót s felkiáltott a világszép királykisasszonyoknak:

- Szivem szép szerelmei, teljék szivetek kivánsága: itt van az életnek és halálnak vize egy-egy kőkorsóban; de most már csak az enyimek vagytok.

- Hahó, vén kék király, nem oda Buda! mindaddig nem leszünk mi a tiéd, mig magadat össze nem aprittatod és e vizzel valamelyikünk meg nem öntöz.

- De szivem szép szerelme, hogy cselekedjem én azt meg?

- Majd megcselekszi az, a ki idehozott bennünket.

Már ekkor nem mondta a világszép királykisasszony ezt a szót: “az a kutya”...

- De, folytatá tovább a világszép királykisasszony, hogy meglásd mind te, mind az a másik, hogy semmi bántódástok nem lesz, próbául megengedjük, hogy elébb a Jó-fiu tátosparipáját apritsák össze.

Mit volt mit tenni a Jó-fiunak, ki kellett vezetni jó tátoslovát, majd ő maga sziven szúrta, min­­den vérét egy edénybe szedte, a husát pedig diribról darabra vágta, majd az összeapritott hust a felfogott vérrel leöntözte. A három királykisasszony ugy az ablakról nézte, hogy mit mivel a Jó-fiu, majd az egyik a három közül izibe leszaladt az aranygarádicson, kezébe vevén az egyik kőkorsót, melyben életviz volt és az összeapritott tátosló husára néhány cseppet öntött, s ime! a hus és vér közül kiugrik egy gyönyörűséges gyöngyadta 24 éves ifju, aranyhajjal, arany­foggal s neki esik a leánynak, meg akarta ölelni és csókolni, de az elfordult tőle s mint a nyil felszaladt az aranygarádicson, de mégsem állhatta meg, hogy vissza ne tekintsen a szép ifjúra s ekkor ezt kiáltotta vissza neki:

- Hahó, szép ifju, nem te ülsz az első székbe, nem téged illet a választás, hanem azt, a ki ben­­nün­­ket idehozott.

S ezzel a szép ifju a Jó-fiuhoz fordult s azt mondja neki:

- Hallod-e hű bajtársam, Jó-fiu! Én neked sokkal tartozom, hogy a ló képéből megszaba­ditottál, mert azelőtt én is csak oly ép kézláb voltam, mint te, de egy boszorkány megigézett, megbabonázott, lóvá változtatott, most pedig - hála Isten! - ismét visszanyertem elébbi formá­­mat: azért itt van parolás tenyerem, hogy örökké hű bajtársad leszek, soha a bajban el nem hagylak, mert én is csak oly királyfi vagyok, mint te; - de elég legyen a szóból ennyi, most a dologra: vetkőzzél csak te is le, szúrd sziven magad, majd én minden csepp véred fölfogom, husodat pedig összeapritom, - majd te hozzád is leszalad egy királykisasszony, majd téged is megöntöz az életvizből, eddig is csinos fiu voltál, de akkor 7-szerte csinosabb leszesz.

Mit volt mit tenni a Jó-fiunak, ráadta a fejét, levetkőzött, sziven szúrta magát, omló piros vérét felfogta a tátoslóból lett királyfi, ki aztán annak a husát összeapritotta s a vérrel meg­locsolta.

A három királykisasszony most is az ablakban állott, majd az egyik a három közül izibe le­­szaladt az aranygarádicson, kezébe kapta az egyik kőkorsót, melyben szinte életviz volt és az összeapritott husra egy pár cseppet kiloccsantott s ime, a husból és vérből kiugrik egy gyöngy­adta gyönyörves királyfi aranyhajjal, aranyfoggal. Eddig is szép volt a Jó-fiu, de most hét­szerte szebb, ki neki esik a világszép királykisasszonynak, meg akarja ölelni és csókolni, de az elfutott előle, felszaladt az aranygarádicson a három aranyhajszálon álló rezidencziába, de mégsem állhatta meg, hogy vissza ne tekintsen és ekkor ezt kiáltotta vissza:

- Hahó, szivem szép szerelme! igaz, hogy te ülsz az első székben, téged illet az elsőség, mert te hoztál ide, de hármunk közül kell választanod.

A vén kék király az ablakból nézte, hogy mit cselekszik a tátosparipa és a Jó-fiu, ő is végre ráadta a fejét, hogy őt is szúrják sziven, omló piros vérét fogják fel, husát apritsák össze, s aztán őt is hagy öntözze meg az egyik királykisasszony.

Ugyis lett. - Őt is sziven szúrták, omló piros vérét felfogták, husát összeapritották, majd a vért a husra öntötték.

A három királykisasszony az ablakból nézte, hogy mi történik a vén kék királylyal, végre egyik a három közül izibe leszaladt az aranygarádicson, kezébe kapta a kőkorsót, de ebben nem élet, hanem halálviz volt, melyből egy pár cseppet öntött az összeapritott husra s ime, a kék királynak még a csontja is porrá égett, hamuvá lett.

S ekkor a másik két királykisasszony is lejött az aranygarádicson s mindhárman össze­fogóztak, a Jó-fiu elébe léptek, mondván:

- Most már válaszsz közülünk.

Az a világszép királykisasszony, a ki jobbról állott, ugyszinte az is, a ki balról volt, fejük billentésével a középsőre mutattak, hogy azt válaszsza. Csakugyan a Jó-fiu azt is választotta, már mint a középsőt, de ez is volt a legszebb mindhárom között, jóllehet alig lehetett különb­­séget köztük tenni, mert mind ruhára, mind termetre, mind szépségre igen egyformák voltak. A tátosparipából lett királyfi a jobb oldalon álló királykisasszonyt választotta, mert ennek a személye tetszett személyének legjobban, a harmadik királykisasszony végre a fővezérnek nyujtotta a kezét.

Aztán lakzit laktak, bezzeg volt lé, meg lé, boldog volt az, a kinek egy kanállal is juthatott.

A kék király holta után a Jó-fiut választották meg királynak, ki a feleségével együtt él, ha meg nem halt.