20. mese

Bagoly, héja (Szavak száma: 913)

Egy bagoly megunván egyedül huhogni,
A páros élethez kivánt hozzá fogni.
Sok festett madárral az erdő volt tele,
De egyik sem akart barátkozni vele.
Igy bagoly társ nélkül hogy egy helybe szorult,
Fekete epéje sokszor búba borult.
Mondá: hogy legalább ha egy társa volna,
Epesztő búvában olykor hozzá szólna,
Elűznék unalmit rózsás mosolygási,
Felderítnék szívét kedves huhogási.
Sok szárnyas állatot vizsgála e végett,
Hogyha lelne köztök kivánt feleséget.
De az volt a nagy baj, hogy az ő hajnala,
Egyéb madaraknak éjszakája vala.
A nap ágyához még szintén el nem ére,
Hogy kijött lyukából egyszer szerencsére.
S mint két nagy lepedőt két kerek szemhéjját
Felhúzván meglátott távolka egy héját.
Pár után szomjúzó szíve megrepdesett, -
Hogy meglelte végre, kit soká keresett.
Látja hogy gyönyörű dáma szemre főre,
Olyan mint az övé orra, szárnya, szőre.
Látására vére hogy nagyon felhevült, -
Csak neki rugtatott, s bátran mellé repült.
Ott, mint a szeretők, ő is ireg forog,
Hallgat, fohászkodik, sohajt, szíve dobog.
Sok tipogásának hamar az lett vége;
Kérdi, ha lenne‑e neki felesége?
Álmos szemét akkor a héjja vetette
A mosolygó hímre, ki sohajt mellette.
A páros életen hihető hogy kapott;
Mert sok kérés nélkül vele körmöt csapott.
Akkor hevenyében a repdeső vadak
Nagy monárkhájának, a sasnak hírt adnak,
Ki minthogy már szemét álomnak hajtotta,
Jó válasszal őket könnyen bocsátotta. - -
A bagoly szép párját viszi az odúba,
Hol nőtelen feje százszor borult búba,
Örül, feleségre hogy végre szert teve,
Ki víg óráinak osztályossa leve.
Mondja: “Kedves kincsem! add a szerelemnek
Az időt, melyet más prédál most a szemnek.”
De a szép vőlegény akármint vigada,
A héja menyasszony pislogva szunnyada. -
Tovább nem állhatván, rá mereszti szemét,
Rendre szemlélgeti hitvese tetemét;
Hát látja, hogy véres az orra s a szája,
S hogy még álmában is mérges a formája.
Akkor a jó bagoly mindjárt gyanakodott,
Hogy a házasságban hebehurgyálkodott,
A menyasszony reggel felkél s elhül belé,
Hogy magát egy büdös rút odúban lelé.
Átkozta az órát, a melyben elhagyta
Szép fészkét e lyukért, s magát férjnek adta.
Hiszen, mikor - úgymond - engem társul kére,
Nekem ez a hazug palotát igére...
Kivánja, hogy urát minden gonosz érje,
A mikor meglátja, hogy bagoly a férje.
E szörnyű látásra majd holtra ijedett,
S már égő haragja jobban felgerjedett,
Mond neki mérgesen: “Te vak, bolond, szegény,
Hogy juta eszedbe, hogy lennél vőlegény?”
S azonban körmével úgy csap a fejére,
Hogy ugyan patakzik a vak bagoly vére,
A ki felserkenvén nem tud mit gondolni,
Hogy szép hites társa igy kezdi csókolni:
De hogy többször is vág boltos homlokára,
Akkor ő sem veszi a csókot tréfára,
Huhog, sírva mondja: “Mely nyomorult levék,
Hogy ily mérges nőstényt feleségül vevék!
Ki éles körmével bús fejem hámozza,
S epekedő lelkem már holtig kínozza.”
Igy telt első napja a páros életnek,
S mind ketten jól látják, hogy így nem lehetnek.
Mert hol a férj bagoly, s a feleség héja,
Ott a házasságnak szenvedés a célja.
A bagoly a sashoz az nap sírva mene,
Mondván, hogy áspissá lett párja ellene.
Kéri válassza el, őtet csak ez ízzel;
Mert inkább ellakik a tűzláng a vízzel.
A sas e bolond párt nagyon kinevette,
S a mocskot a bagoly pénzen ott nem vette:
“Te éjnek madara! hogy tudtad gondolni,
Hogy ily hebehurgyán kelljen házasodni?
Hát csak azt kell nézni, micsodás a szőre?
Ha bagoly volna is, tudni kén előre;
Mérges‑e vagy jámbor? Jó‑e az erkölcse?
Így házasságodnak lenne szép gyümölcse:
De minthogy bolondul csak neki rugtattál,
Rettenetes példát egyebeknek adtál,
Hogy mátkáját előbb minden jól esmérje,
Mintsem feleségül magának megkérje.”
Így a bagoly s héja hogy egygyé lettenek,
Minden nap keserű kenyeret ettenek;
Mert egyik napja volt másik éjszakája,
Az egyik siralma másik víg órája,
Ha a héja nappal a bagolyt kínozta,
Az ő napját s jussát az estve elhozta.
Így addig civódtak, s addig verekedtek,
Míg a nagy bú által halálra epedtek. -

Sok magyar házasul e bagoly módjára,
S holtig gyötrő nyűgöt önként húz magára.
Nem sokba kerül most pajtás a feleség:
Mert olcsó a búza, bor, s egyéb eleség.
Úgy van: s messze földre indul azon nyomban,
Ott körül néz egy lányt reggel a templomban
S ha látja, hogy tetsző hátulja s eleje,
Nem sokat kérdi ő, van‑e agyveleje?
Dolgos‑e vagy tunya? jó, rossz‑e? nem tudja,
Két vén asszony által mikor már alkudja.
Mert hogy a templomból a házhoz megtére,
Izent, hogy lánynézőt várjanak estvére,
“Lánynézőt, mond a vén, csörgött‑e a szarka?”
“Úgy van, felel a lány, s délnek nyúlt a farka.”
“No lányom délről jő, ki téged elvészen.”
“Isten dolga látom, még ma férjed lészen.”
Úgy lett a mint mondá. A nap el nem nyugodt,
E két ismeretlen, hogy már kezet fogott.
A kérők hozatnak jó bort a korcsmáról,
Isznak, hogy jó ünőt vettek le lábáról.
Négy hétre a paraszt elviszi mátkáját,
S úgy kezdi ismerni sok titkos hibáját.
Akkor kezd bánkódni, mikor otthon látja,
Hogy mérges, kikapó, csak a száját tátja,
Egy helyt a menyasszony sír, hogy igen szegény,
Részeges, s azonban korhely a vőlegény.
Másutt a férj búsul, sír, dúl‑fúl, kesereg:
Mert feltörte hátát az asszonyi nyereg. -
De ilyen a paraszt. - Ha egy tehént vészen,
Sok ízben a felett bölcs discursust tészen,
S húsz forintot érte nem ád míg hibáját
Meg nem kérdi, s tudja idejét, fajtáját:
De ha házasodik, csak hű belé Balázs,
Mintha itt tűrhetőbb volna, a megcsalás.
Az ily házasságért sok aztán meglakol!
Mert páros élte lesz holtig égő pokol,
Sírás rívás hallik ott minden időbe’,
Míg az egyik végre megy a temetőbe’. -