7. mese

A szegény takács szerencséje (Szavak száma: (546)

Volt egyszer egy takács, szegény, mint a templom egere. Egy nap három gazdag diák tért be hozzá, megesett a szívük rajta, s adtak neki száz ezüstpénzt, könnyítsen a sorsán. Megörült a szegény takácsa, elhatározta, hogy hasznos dologra fordítja a pénzt, de egy darabig még gyönyörködni akart a csengő ezüstökben. A feleségének nem szólt a szerencséjéről, s jól elrejtette a pénzt előle, olyan helyre, ahol senkinek se jut eszébe keresni: a rongyok közé.

Néhány nap múlva rongyszedő járt a faluban, s az asszony eladta neki néhány garasért az egész halom ócska rongyot. Elbúsult a szegény takács, amikor hazatért, s az asszony megmutatta neki a rongyokért kapott garasokat.

Esztendő múlva megint arra járt a három gazdag diák. Betértek a takács házikójába, azt gondolták, meggyarapodott az óta. De még nagyobb nyomorúságban találták. Elpanaszolta nekik a takács, hogy s mint járt a száz ezüsttel.

Megsajnálták a diákok, adtak neki újabb száz ezüstöt, s a lelkére kötötték, hogy erre jobban vigyázzon.

A takács most megfogadta erősen, hogy okosabb lesz. Most sem szólt a feleségének, s eldugta a pénzt a hamus vödörbe. De megint csak megjárta. Szappanfőző járt a faluban, összegyűjtötte a hamut, s egy-két darab szappant adott érte cserébe. Odaadta neki a hamut a takács felesége is. Az ura éppen távol járt. Elöntötte a méreg meg a keserűség, amikor hazatérve megtudta, mi történt.

A következő esztendőben megint betértek hozzá a diákok, s látták, hogy a takács koldusabb, mint valaha, csupa rongy a ruhája, s majd elviszi a szél olyan sovány. Megmérgesedtek a diákok, egy darab ólmot vetettek elébe, s azt mondták:

-       Többet nem érdemelsz! Egy rézgarast is kár adni neked, ha ilyen ostoba vagy! Most látsz bennünket utoljára!

Azzal bosszúsan otthagyták, a takács meg felvette a földről a darab ólmot, és az ablakpárkányra tette.

Nemsokára bekopogott hozzá szomszédja, a halász. Megkérdezte:

-       Kedves szomszéd, nincs egy darab ólmod vagy egyéb nehéz tárgyad? A hálómra kellene, nehezéknek.

Odaadta neki a takács az ólomdarabot, a halász megköszönte szép szóval és megígérte:

-       Az első nagy hal, amit fogok, a tiéd lesz!

-       Bizony jó hasznát látnám – örült meg a takács.

Amikor a halász hazatért, csakugyan hozott a takácsnak egy jókora halat. Felbontották, s egy nagy követ találtak a gyomrában. Fogta a takács a követ, az ablakba tette. Este, amikor besötétedett, elámult a takács: a kő világítani kezdett a sötétben, s minél sötétebb lett odakinn, annál tündöklőbb fényt árasztott.

-       Jó lesz lámpásnak – mondta a takács, s a feleségéhez fordult: - Nehogy ezt is elkótyavetéld, mint azt a kétszáz ezüstöt! – És az asztal közepére tette a követ, hogy világos legyen tőle az egész szoba.

Másnap estetájban egy gazdag úr lovagolt el a ház előtt, s meglátta az ablakból a tündöklő követ. Bekopogott, és azt mondta a takácsnak:

-       Add el nekem ezt a követ! Tíz ezüstpénzt adok érte.

-       Nem eladó! – felelte a takács.

-       Húszért sem?

-       Annyiért sem.

A gazdag úr egyre többet kínált érte, végül már ezer ezüsttallért ígért, mert a kő becse gyémánt volt, s még sokkal több pénzt is megért.

Amikor ezret kínált, a takács a markába csapott, s megvolt a vásár. Egy csapásra a falu leggazdagabb embere lett a szegény takácsból. Akkor aztán előállt a felesége:

-       Látod-e ember! Ha nem adtam volna el kétszer is a száz ezüstöt! Nekem köszönheted a szerencsédet!