213. mese

Padmanaba (Szavak száma: 3016)

Volt Damaszkuszban egy kereskedő s annak egy növendék fia. A fiúnak Hasszán volt a neve s messze földön nem volt párja szépségben. Az arca olyan volt, mint a hold; a termete ciprushoz hasonlatos; a kedve vidám, az esze eleven és a hangja: milyen hangja volt ennek a fiúnak! Aki hallotta az ő hangjának az édességét, aki hallotta az ő játékát a citerán, nem győzte eleget hallgatni: megbűvölte, megvarázsolta, hallgatta volna ítélet napjáig. A fiúnak ez a sok szép tulajdonsága nagy hasznára volt az apjának. Üdítő italokat árult az apja s az emberek tömegesen tódultak a boltba csak azért, hogy hallják Hasszánnak a hangját, hogy lássák gyönyörű arcát. Természetesen, a kereskedő az italokat sokkal drágábban adta, mint mások, de adhatta volna akármily drágán, mégis mindig tele lett volna a boltja. Egyszer, amikor Hasszán éppen a citeráján játszott, nyílt az ajtó s belépett rajta, a híres Padmanaba brámán, hogy üdítő italt igyék. Ő sem győzte csudálni Hasszánt: gyönyörködve hallgatta énekét, hallgatta játékát s nézte hosszan, sokáig gyönyörű szép arcát. Aztán elkezdett vele beszélgetni s még jobban gyönyörködött a fiúnak az eszességében, eleven, gyors eszejárásában. Másnap ismét eljött a boltba a brámán, aztán eljött harmadnap is, eljött negyednap is, eljött minden nap. Bámulta, csodálta a fiút, folyton vele beszélgetett s valahányszor elment, ezüst helyett aranypénzzel fizetett.

Telt, mult az idő. Egyszer azt mondja Hasszán az apjának:

- Apám! Csudálatos ember ez a brámán. Valami gazdag és előkelő ember lehet ő, s mely nagy gyönyörűség a vele való társalkodás! És úgy tetszik nekem, hogy ő is szeret velem társalkodni. Aztán valahányszor elmegy, mindig egy aranyat ad nekem.

- Hm, hm, - hümmögött az öreg - e mögött valami titok lappang; nem szeretem én az ilyen dolgokat. Ennek az embernek gonosz szándékai lehetnek. Sok eset van arra, hogy a világ legbölcsebb emberei komoly arccal járnak-kelnek, beszélgetnek s a komoly arc mögött gonosz lélek lappang. Azért azt mondom én neked, hogy, ha holnap ismét eljön, mondd meg neki, jöjjön fel az én szobámba, szeretnék vele közelebbről megismerkedni. Én majd kitapogatom, mert én tapasztalt ember vagyok ám, hogy igazi bölcs-e, s igazán jó ember-e.

Másnap, mikor újra eljött a brámán, Hasszán megmondotta neki, hogy mi az apja kívánsága. Fölvezette az apja szobájába, ahol már terítve volt gazdagon. Nagy szívességgel fogadta a kereskedő a brámánt, leültette az asztal mellé; beszélgettek evés közben erről, arról, mindenről. Hát bizony meggyőződhetett a kereskedő, hogy a brámán ritka bölcs ember s ritka becsületes ember. Mikor aztán felkeltek az asztaltól, megkérdezte a kereskedő: Hová való? Mely országba való? Mert látja rajta, hogy idegen. Valóban, idegen volt a brámán, más országbéli ember. S mikor ezt megtudta a kereskedő, azt mondotta néki:

- Ha nálunk akarsz lakni, szívesen látlak. Van az én házamban a te számodra lakás.

- Bizony, szívesen elfogadom az ajánlatodat, - mondotta a brámán - mert jó barátok közt lakni maga a paradicsom.

A brámán csakugyan ott is maradt a kereskedő házában s attól kezdve napról-napra hordotta a szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább ajándékokat s mindjobban és jobban megszerette Hasszánt. Egyszer aztán azt mondotta a fiúnak:

- Óh, édes fiam, nem rejtőzködöm tovább, elmondom néked, ami szívemen van. Úgy veszem észre, hogy a te lelked igen alkalmatos a titkos tudományokra. Igaz, hogy egy kissé vidám, eleven kedvű vagy, de hiszem, hogy megváltozol; hiszem, hogy lesz benned elegendő komolyság, mély érzés, a bölcsességhez s a titkokhoz illendő, mert én tégedet meg akarlak tanítani mindazokra a bölcsességekre s mindazokra a titkokra, amelyeket én tudok. Azt akarom, hogy szerencsés, boldog ember légy; azt akarom, hogy annyi kincsed legyen, amennyit soha el ne tudj fogyasztani, bármilyen hosszú élettel áldjon meg az Isten. Eljössz majd velem s én téged elvezetlek oda, ahol rengeteg kincs vagyon. Az a kincs mind a tied lesz.

- Uram, - mondotta Hasszán - én még igen fiatal vagyok, apám nélkül semmit sem tehetek. Meg kell előbb kérdeznem őt, mit szól hozzá.

- Jól van, fiam, beszélj. Én is beszélek az apáddal.

El is mondotta a kereskedőnek, hogy mi a szándéka, meggyőzte szándékának a tisztaságáról s a kereskedő megengedte, hogy a fiát magával vigye. Egy nap aztán a brámán elindult Hasszánnal, kimentek a városból, mentek, mendegéltek a város határán s addig mentek, míg egyszerre csak egy régi, elhagyatott, omladozó ház elé értek. A mellett a ház mellett volt egy kút. Az a kút szinültig tele vízzel.

- Jegyezd meg jól ezt a kutat, - mondotta a brámán. - Ez alatt rejtőzik a gazdagság, az a rengeteg kincs, amelyről én neked beszéltem.

Elmosolyodott az ifjú s monda:

- Hát aztán hogy fogom én ezt innen kihozni?

- Óh, fiam, - mondotta Padmanaba - nem csudálom, hogy ez a dolog oly nehéznek látszik teneked. Nem minden embernek van meg az a különös adománya, amely énnekem; csak azoknak az embereknek, akiket a mindenható Isten az ő mindenhatóságának csudáiban részel­tet, csak azoknak van hatalmuk az elemek felett; csak azok tudnak uralkodni az elemeken; csak azok tudják megbontani a természetnek a rendjét.

Ezt mondván a brámán, papirost vett elő, arra néhány szanszkrit betűt írt, aztán a papirost beledobta a kútba, s ahogy beledobta, a víz abban a pillanatban mind egy cseppig eltűnt. Üresen állott a kút. Most aztán szépen leereszkedett a létrán, mely a kútban állott, le egészen a kút fenekére. A kútnak a fenekén volt egy rézajtó. Ez a rézajtó pedig lezárva rengeteg nagy acél lakattal. De a brámán a papirosra imádságot írt, azzal a papirossal megérintette a lakatot és íme, a lakat kinyílt azonnal. Kitárult az ajtó s beléptek egy bolthajtás alá. A bolthajtás alatt állott egy rettenetesen fekete szerecsen, állott egyenesen, s fogott egyik kezével rengeteg nagy fehér márványkövet. Úgy fogta, hogy Hasszán szörnyen megijedt. Azt hitte: na, ebben a pillanatban a fejéhez vágja azt a szörnyű nagy követ.

- Ne, ne menjünk tovább, forduljunk meg, - mondotta Hasszán - agyonüt ez a szerecsen.

- Jer, csak jer, - mondotta a brámán.

Kézen fogta az ifjút s vezette magával, aztán megállott a szerecsen előtt, hirtelen elmondott egy rövid imádságot, ráfújt a papírra s ime, a szerecsen abban a pillanatban hanyatt esett, elvágódott a földön. Most már mehettek szabadon, bátran a bolthajtáson végig, s hogy ezen végighaladtak, elértek egy széles, nagy udvarra. Ennek a széles, nagy udvarnak a közepén állott egy gyönyörűséges szép, nagy templom, csupa tiszta kristály. Állott pedig a templomnak a bejáratánál két sárkány, szemben egymással, s mind a kettőnek a szájából szakadva szakadott a láng. Hej, csak most ijedett meg igazán Hasszán!

- Ne, ne menjünk tovább, porrá égetnek ezek a szörnyetegek.

- Ne félj, fiam, - bátorította a brámán - csak bízzál énbennem s ne feledd, hogy nem elég a bölcsesség, amelyre én tanítlak tégedet, de nagy, erős bátorság is kell ahhoz. Nézd, hogy megijednek mindjárt tőlem ezek a szörnyetegek. Úgy eltűnnek, mintha föld nyelte volna el őket, mert nagy az én hatalmam, parancsolok a szellemeknek s nincs az a varázslat, amit én meg ne tudjak előre.

Ezt mondván, néhány értelmetlen szót mormogott s ime, a sárkányok félénken húzódtak vissza a barlangjukba. Abban a pillanatban kinyilt a templomnak az ajtaja s ők beléptek.

Hasszán meglepődve állott meg. A szeme is káprázott a szertelen nagy ragyogástól. Arany, gyémánt, mindenféle drágakő: ezzel volt cifrázva a templomnak a fala, födele, mindene. S világított ez a sok drágaság itt a föld alatt, akárcsak a Nap a föld felett. Mikor a templomot kívül-belül megbámulta Hasszán, tovább mentek s beléptek egy mellékszobába. Annak a szobának az egyik szögletében volt egy nagy halom arany, egy másik szögletében egy halom rubin, a harmadikban egy ezüst korsó, a negyedikben egy halom fekete föld. És volt a szobának a közepén egy gyönyörű szép trón, azon a trónon ezüst koporsó, ezüst koporsóban feküvék egy király, a fején arannyal, drágakövekkel, gyöngyökkel ékes korona, s vala a koporsó előtt egy széles, arany deszka. Azon az arany deszkán Hasszánnak ismeretlen betűkkel felírva ez:

»Az emberek, amíg élnek, mindig alszanak, csak a halál órájában ébrednek fel. Mi örömem van nekem abban mostan, hogy hatalmas nagy birodalmam vala, s hogy az enyém volt mind ez a sok drága kincs, amely itt van? Semmisem tart oly kevés ideig, mint a boldogság, s minden emberi erő nem egyéb, mint gyengeség. Óh, esztelen halandó! Valameddig az élet ringó bölcsejében fekszel, ne bízd el magadat a te szerencsédben, gondolj az időre, azokra az időkre, amidőn a fáraók uralkodtak. Ők nincsenek többé s nemsokára te sem leszel, mint ahogy ők nincsenek.«

- Miféle fejedelem fekszik a koporsóban? - kérdezte Hasszán.

- Ez egy régi egyiptomi király - felelte a brámán. - Ő építtette ezt a földalatti helyiséget, ebben ezt a drága szép templomot.

- Csudálatos dolog, amit te beszélsz, - mondotta Hasszán. - Más királyok a földön hagynak maguk után emléket, ha azt akarják, hogy róla az utódok megemlékezzenek s íme, ez a föld alá hordja kincseit, a föld alatt állít magának emléket, amiről az emberek nem tudnak, amit halandó ember nemigen lát.

- Igazad van, - mondotta a brámán - de hát ez a király nagy tudós ember volt. El-eltűnt az udvarából és idejárt erre a helyre, hogy csudálatosnál csudálatosabb dolgokkal foglalkozzék; hogy csudálatosnál csudálatosabb dolgokat találjon ki az ő elméje. Sok mindenféle titkot ismert ő. Ismerte a bölcsek kövének a titkát is. Tudta, hogy miképpen kell ebből a fekete földből, mely itt van a szögletben, előállítani a legdrágább kincseket.

- Hát lehetséges ez, - kérdezte Hasszán - hogy ebből a fekete földből drága kincseket lehessen csinálni?

- Hogyne volna lehetséges, - mondotta a brámán - s hogy ezt neked bebizonyítsam, elmondok neked két török verset, amelyben benne van a bölcsek kövének egész titka. Hallgass ide: »A Nyugat leányát házasítsd össze Kelet királyának fiával, a házasságból születni fog egy gyermek, a szép ábrázatú szultán.« Majd még jobban megmagyarázom neked ennek az értelmét. »Keletnek fekete földjét öntözd meg vízzel, gyúrd össze és előáll belőle ez, amit te itten látsz. Ha te ebből a fekete földből elviszel egy marokkal, csak akarnod kell s megcsinál­hatod belőle Egyiptom minden ércét, ezüstöt, aranyat, gyémántot, rubintot, mindenféle drágaköveket.«

- Valóban, csudálatos egy föld ez, - mondotta Hasszán - most már nem csudálom, hogy ezt a rengeteg kincset látom itt.

- Még csudálatosabb, amit én neked mondok, - folytatta a brámán. - Ez a föld meggyógyít mindenféle betegséget. Ha a beteg már halálán van, ha már lelke elszállni készül, csak egy csipetnyit kell adnod a szájába s azonnal visszanyeri erejét, egészségét. De még egyéb tulajdonsága is van ennek a földnek: ha ennek a nedvével megdörzsölöd a szemedet, látod a jó és gonosz szellemeket. Nemcsak látod, hanem hatalmad is lészen azok felett. Ime, - folytatta beszédét a brámán - most már elhiheted, hogy minő nagy kincset szántam én neked.

- Valóban, ez megbecsülhetetlen, - mondotta az ifjú. - Hanem mielőtt ez a sok kincs az enyém lenne, szeretnék valamit megmutatni az édes apámnak: hadd lássa, hogy mennyire szeretsz te engem, mennyire jó barátunk vagy te minekünk.

- Helyes, - mondotta a brámán - vígy magaddal, amit csak akarsz.

Hasszán élt a kedvező alkalommal, jól megrakodott arannyal, rubinttal, aztán a brámánnal elindult vissza. Végighaladtak a templomon, végig az udvaron, végig a bolthajtáson, ahol a szerecsen még mindig ott feküdött elaléltan; kimentek a rézajtón, aztán utánuk megint be­csapódott az ajtó. Aztán felmentek a létrán és ahogy kiszállottak a kútból, ez ismét megtelt vízzel. Színültig megtelt. Ámult-bámult Hasszán, amikor látta, hogy olyan hirtelen megtelt a kút ismét vízzel. A brámán észrevette a fiú csodálkozását.

- Csudálkozol, ugyebár? Hát te sohasem hallottál a talizmánról?

- Nem, - felelte az ifjú, - sohasem hallottam s szeretném tudni, hogy mi az.

- Nemcsak megmondom, hanem egyszer meg is tanítlak rá. Most csak annyit mondok neked, hogy az én talizmánom legmagasabbrendű minden talizmán között; hogy az én talizmá­nomnak betűkben, szavakban és imádságokban van az ő csudálatos hatása. Ezt a talizmánt nekem álmomban nyilvánította meg Visnu, a nagy próféta, a világ minden pagodáinak ura. Tudd meg, fiam, hogy minden betű egy angyalé, és ha te azt kérdezed tőlem, hogy mi az angyal, akkor én azt felelem neked: az angyal az Isten mindenhatóságának egy sugara. A betűkből lesznek a szavak; a szavakból lesznek az imádságok, s ezekből az írott, vagy szóval elmondott imádságokból lesz az angyaloknak a lelke, az a lélek, amely a csudákat műveli, azokat a csudákat, amelyek a közönséges embert nagy bámulatba ejtik.

Miközben a brámán ezeket beszélte az ifjúnak, szép csendesen beértek a városba. Aztán hazamentek. Hej, volt nagy öröm otthon, amikor Hasszán az aranyat, rubintot, amit magával hozott, lerakta az asztalra! Eddig sem voltak szegények, de most már gazdagok voltak. Milyen gazdagok! Csak úgy úsztak a nagy bőségben. Hanem közbe legyen mondva: Hasszánnak az anyja, aki mostohája volt neki, kapzsi, telhetetlen asszony volt. Őneki nem volt elég az a rengeteg arany, az a rengeteg rubint, amit Hasszán hozott. Folyton attól félt, hogy egyszer majd elfogy, nagy szükséget látnak s milyen rossz lesz majd a nagy bőség után! Mondta, egyre mondta a fiának:

- Fiam, fiam, ha így folytatjuk az életünket, leszegényedünk, bizonyosan tönkremegyünk.

- Ne aggódj, anyám, - mondotta Hasszán, - a mi gazdagságunknak a forrása kimeríthetetlen. Ha elfogy mind ez a kincs, amit itten látsz, lesz helyette más. Majd legközelebb, mikor ismét elmegyek a brámánnal, újra hozok magammal kincseket, hozok magammal fekete földet s abból majd lesz arany, ezüst, gyémánt, mindenféle drágakő, mert már tudom a módját.

- Jobb volna, hogyha aranyat, csak aranyat és rubint hoznál, - mondotta az asszony, - minek azt a fekete földet!? De hallod-e, mi lesz akkor, ha Padmanaba nem tanít meg téged minden titkára s az ő imádságaira? Ha Padmanaba hirtelen meghal, mit csinálsz akkor? S ha meg nem hal, de megharagszik miránk s itthagy minket? Hátha egyszer eszébe jut, hogy ezt a tenger kincset másokkal ossza meg!? Azért azt mondom én neked, fiam, ne hagyj békét a brámánnak, hadd tanítson meg az imádságaira. Aztán, ha megtanított, akkor megöljük őt, hogy másokkal a titkot ne közölhesse.

Haj, de elszörnyüködött erre a beszédre Hasszán!

- Óh, anyám, anyám, - mondotta, - mit beszélsz te! Hát képes volnál te erre a gonoszságra, erre a cudar háládatlanságra? Ime, a brámánnak köszönhetjük ezt a rengeteg sok kincset. Nekünk ígérte mindazt, ami ott van a föld alatt. Ott pedig annyi van, hogy a világ legnagyobb fejedelmének is a kincsvágyát lecsendesíthetné. S te őt meg akarnád ölni? Nem, nem, anyám, inkább leszek újra szegény, legyünk újra szegények, nem bánom, de kezemet én arra az emberre nem emelem.

- Jó, jó, - mondotta anyja, - hiszen tudom, hogy te jószívű vagy, de hát mindenki csak a maga javát akarja. Itt van most a kedvező alkalom, hogy gazdagok legyünk, amíg élünk, hogy soha el ne fogyjon a házunkból a kincs. Ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani. Látod, az apádnak már beszéltem erről. Az apád sokat tapasztalt ember, s helyeselte, amit én most neked mondottam.

Addig, addig beszélt az asszony, hogy Hasszán megtántorodott. Mert hiába, Hasszán még nem volt eléggé komoly.

- Jól van, - mondotta anyjának, - megkérem a brámánt, hogy tanítson meg az imádságokra.

Elment a brámánhoz s kérte, igen kérte, hogy tanítson meg neki mindent, amit tennie kell odalent a föld alatt.

- Mindenre megtanítlak, - mondotta a brámán, mert annyira szerette Hasszánt, hogy nem tudott neki semmit sem megtagadni. Minden imádságot leírt egy papirosra s pontosan megjelölte neki azt a helyet, ahol ezt, meg azt, meg amazt az imádságot el kell mondani. Aztán általadta neki a papirost. Akkor az ifjú visszament a szüleihez s mondta nagy örömmel:

- Ime, itt vannak az imádságok: a brámán leírta nekem. Most már mehetünk.

Mondotta az asszony:

- Megyünk s amikor visszajövünk, megöljük a brámánt.

Másnap csakugyan el is indultak. A brámánnak nem szóltak semmit, hogy hova, merre mennek. Kimentek Damaszkusz határába, egyenesen ahhoz az elhagyott épülethez. Ahogy odaértek, Hasszán az egyik írást beledobta a kútba s íme, csakugyan, abban a pillanatban eltünt a víz. Aztán leszállottak a létrán a kút fenekére, ott a rézajtót csak megérintette az imádságos papirossal Hasszán, s íme, az ajtó kinyílt.

Mentek tovább. Ott állott ismét a szerecsen, fogta a kezében a rengeteg nagy fehér márvány­követ. Megijedtek mind a hárman szörnyüségesen, különösen az öregek. Félve húzódtak Hasszán mellé; már vissza is akartak szaladni, de Hasszán elmormogta az imádságát s a szerecsen hanyattvágódott a földre, aléltan terült el. Aztán átmentek az udvaron. Ott állottak a templom előtt a sárkányok. Hasszán elmondotta a harmadik imádságot s íme, a sárkányok vissza­kullogtak odujokba. Most beléptek a templomba. Hasszánnak a szülei nem sokat nézték, mi a templomban volt, ők mentek egyenesen oda, abba a szobába, amelyről Hasszán beszélt, ahol vala az az ezüstkoporsó s ezüstkoporsóban az egyiptomi szultán; ahol a szobának harmadik szögletében vala tengersok arany, rubin és gyémánt s a negyedik sarkában a fekete föld.

Nem törődtek sem az ezüstkoporsóval, sem a szultánnak sem azzal az írással, ami az aranydeszkán ragyogott. Bizony, nem törődtek a fekete földdel, ügyet sem vetettek rá, hanem nekiestek mohón az aranynak, a rubinnak, a gyémántnak. Szedték, markolták, megrakodtak szörnyen, hogy alig tudtak lépni. Támolyogtak erre, támolyogtak arra, majd összeroskadtak. Aztán kijöttek a szobából, általingadoztak a templomon, ki az udvarra, de haj, egyszerre három rettenetes szörnyeteg állotta az útjukat! Rémülten kapaszkodtak egymásba, halálos félelem szállotta meg mind a hármat; reszkettek mint a nyárfalevél. Az arcuk elfehéredett, mint a fehérített vászon.

- Vége az életünknek! - kiáltotta Hasszán. - Óh, te gonosz asszony - fordult anyjához, - te vagy az oka a mi pusztulásunknak. Padmanaba bizonyosan megtudta, hogy itt vagyunk, hiszen ő bölcs ember, a világ legbölcsebb embere. Tud ő mindent s mert megtudta a mi gyalázatos szándékunkat, bizonyosan elhatározta szörnyű halálunkat. Megérdemeljük cudar háládatlan­ságunkért. Ime, ránk küldötte ezt a három szörnyeteget, meg kell halnunk szörnyű halálnak halálával.

Alighogy ezt mondotta Hasszán, kívülről ismerős hang hangzott be a föld alá. A brámánnak a hangja volt ez:

- Halljátok, nyomorultak! Ti az én barátságomra méltatlanok vagytok. Ime, elraboltátok volna az én életemet, ha a nagy Isten, Visnu, meg nem nyilvánítja nékem a ti gonoszságtokat. Meg akartatok ölni, hát íme, érezzétek az én igazságos bosszúmat. Érezzed először te, asszony, akinek eszében megszületett a gonosz gondolat, hogy megöljetek engem; s érezzétek ti is, apa és fia, akik gyengék valátok, akik nem tudtatok ellenállni gonosz asszony gonosz tanácsának. Haljatok meg szörnyű halálnak a halálával.

Ahogy elhangzott a brámánnak a szava, abban a pillanatban a szörnyetegek rávetették magukat apára, anyára, fiúra, - szerteszét szaggatták.

Meghaltak a telhetetlenek szörnyű halálnak a halálával.