166. mese

Özvegy Miskolczi Mártonné kacsái. (Szavak száma: 1247)

Özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom a hatalmas első Rákóczi György erdélyi fejedelem idejében élt s Nógrádvármegyében, Somosújfalu helységében lakott.

Mivel pedig felejthetetlen hitestársa, nemes, nemzetes és vitézlő Miskolczi Márton uram, egész életében, késő vénségeig, Bocskai, Bethlen s első Rákóczi György, szóval az igaz magya­rok és hazafiak pártján harczolt, hátrahagyott felesége is jobbágyaival - mert volt vagy hetven telke - folytonosan nyugtalanította a zsoldos katonákat. Somoskő vára már a zsoldo­soké volt.

Özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom ménesei, csordája és gulyái a haza boldogságát akaró párt javára nőttek fel s szaporodtak el. A tiszttartók a gabonatermés nagyobb részét a sza­badság bajnokainak magtárába szállították be s a szénának és szalmának is hadi czélokra ment el a fele. Szóval özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom a fejedelem ügyének hű szolgálója s honleány volt a javából.

Sokszor intette is őt tiszteletes Keleméri Lőrincz, udvari lelkész s a két kis Miskolczi-gyermek, Béla és Tamás bölcs és tudós nevelője, hogy:

- Mégis sok, a mi sok! Egy kicsit takarékosabbnak kellene lenni a nagyasszonynak!

- A haza ügye - mondogatta ilyenkor a fenkölt lelkű honleány - mindennél előbbre való, édes tiszteletes uram! Aztán jut is, marad is s boldogúlt férjem emlékeért nincs oly áldozat, a mi nagy volna!

Nem is volt a bécsiek előtt gyűlöltebb név az özvegy Miskolczi Mártonné nagyasszony nevénél.

Kimondták, hogy ha már a férjét el nem pusztíthatták s ki - bár a csata annyi tüzében vett részt - mégis öregen, békés halállal mult ki, pusztúljon el legalább az asszony.

És kicsi híja, hogy nem az lett a sorsa a jó nagyasszonynak.

Ugyanis egy júliusi éjen - lehetett úgy tizenegy óra körűl - zsoldosok jelentek meg a somos­újfalui nemesi kúria előtt s beüzentek az agyonra ijesztett és betanított cselédleánynyal, hogy a nagyasszony egy perczre jőjjön ki, mert legkedvesebb tehene, a Szegfű hirtelen nagy beteg lett s tán még lehetne rajta segíteni, ha a nagyasszony saját házi patikájából gyógyító szereket adatna be neki.

A jó özvegy mit sem gyanitva kiment. Ott azonban német parancsszóra vagy három zsoldos megragadta, egyik a száját tömte be, más kettő pedig megkötözve lóra emelte s mielőtt a cselédség észrevette volna, az éj homályában elszáguldottak véle. Egyenesen Somoskő várába vitték, mit azonban a zsoldosok teljesen eltitkoltak.

Ki tudná leírni a két árva, Béla és Tamás s a tudós nevelő úr szörnyű fájdalmát! Ki birná megszámolni azt a sok keserű könnyet, a mit a gyermekek anyjuk balsorsa felett ontottak?

Senki! Senki!

Özvegy Miskolczi Mártonné asszonyomat pedig Somoskő várában, lánczra verve a legsanya­rúbb munkára kényszerítették. Elhatározták ugyanis, hogy a vizet ő hordja a konyhára addig, míg a hadi törvényszék nem itél felette.

A zsoldosok, kik se nem vetettek, se nem arattak, úgy látták el magukat élelmiszerekkel, hogy a vidéket bekalandozták s a mi szemüknek és szájuknak megtetszett, azt egyszerűen elvitték, egy kis írást hagyva hátra, hogy majd megfizetik Bécsből.

Pedig azt ritkán fizették meg.

Egy délelőtt, mikor ismét ily rabló járatra akartak kimenni, azt tanácsolta özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom egy portyázó katonának:

- Rég nem ettek már az urak kacsa pecsenyét. Kacsákat kellene ma hozni!

- Igaz biz az - erősítgették a katonák - de vannak-e kacsák a környéken?

- Vannak bizony! Példáúl az én somosújfalui udvaromban is van egy jó csapat. Magam nevel­tem őket. Abból hozzanak el vagy tizenkettőt. Ilyenkor ott lenn heverésznek a Medves patak partján. Szépen hízott, igazi franczia kacsák.

- Derék! pompás! - mondogatták a katona urak - ha csak lehet, elhozzuk valamennyit!

Ezzel elmentek. A jó nagyasszony pedig, ki hírt sem tudott adni hollétéről s keserves álla­potáról, szívszorongva várta a kacsákat.

Tudta ő jól, hogy ha a somoskői vár kútjából, a kút vedrén, kacsát a fenékre bocsátanak, az nem marad ott, hanem kiúszik onnét a Medves patakjába. Ezért várta hát oly szívszakadva a kacsákat. Majd hírt adnak róla övéinek a kacsák. És csakugyan, a katona urak hoztak is vagy tizenkettőt. Hatot még az nap este nyársra húztak közűlök, de a másik hat megmaradt hír­mondónak.

A jó nagyasszony most, kire a kacsák gondozását bízták, egy kis papirosra ennyit írt:

- Keleméri uram! Somoskő várában lánczon vagyok. Hadi törvényszék elé állítanak; legyen szabadítóm! s adja tudtúl bús sorsomat a fejedelem ő nagyságának.       

Özvegy Miskolczi Mártonné.

Ezt a papirost egy kis skatulyába dugta, a skatulyát pedig egyik kacsa nyakára kötve, a kacsát az éj leple alatt a kút fenekére bocsátotta.

A veder üresen emelkedett fel s a jó nagyasszony álomra hajtotta a fejét.

Virradatkor már ott volt a kacsa a somosújfalui úriház udvarán s mivel nyakán észrevették a skatulyát, megfogták s levették a skatulyát nyakáról.

Özvegy Miskolczi Mártonné levele nagy örömet szerzett otthon.

Mily meglepetés a tiszteletes úrra és a két árvára! Tehát tudják már, hol van a jóságos édes anya és épen egy jámbor kacsa segedelmével!

Másnap meg már egy más kacsa érkezett meg, ugyancsak egy kis skatulyával a nyakán. Levél volt ebben a skatulyában is s a levélre a következő sorok voltak írva: «Csekély az egész őrség. Mindössze száz gyalog, ötven lovas, meg vagy tíz pattantyús. Holnap éjjel, mert ma valami győzelem emlékére lakomát ülnek s mámorosak lesznek, el lehet bánni vélök.»

Keleméri uram nem vette tréfára a dolgot. Felültette a bandériumot, vagy háromszáz legényt. Társzekerekre pedig létrát s kötélhágcsókat rakatott. Felszerelt néhány faltörő és szakállas ágyút is s ezt kérdezte a harczos népségtől:

- Készek vagytok-e özvegy Miskolczi Mártonné asszonyomért egytől egyig meghalni?

- Készek vagyunk egytől-egyig meghalni! - felelték nagybüszkén a jó magyar fiúk.

- El tudnátok-e hagyni a nemzeti zászlót, a melyre most ezennel fel fogtok esküdni? - kérdé tovább tudós Keleméri Lőrincz tiszteletes úr.

- Soha! - válaszoltak a fiúk hősies határozottsággal.

- Tehát esküdjetek!

- Esküszünk!

S megesküdött valamennyi.

- A fejedelem ő nagysága a mai harczias időkben másutt van elfoglalva s nem jöhet ide Somoskő várát megvíni - folytatta Keleméri Lőrincz úr - én leszek a vezéretek s veletek élek, veletek halok.

Ezzel megindúltak s kis idő múlva Somoskő vára alá értek.

Mikor szép holdfényben az első faltörő megszólalt, a jó nagyasszony magában ennyit mondott:

- Szólnak már a Miskolczi Mártonné kacsái!

A faltörőt a szakállas követte s a vár urai majdnem eszüket vesztették a pokoli zajban.

Ágyúszóra ágyúszóval feleltek s tartották magukat szívósan s makacsúl.

De az ostromlók jobban győzték. Hajnalra már a vár bástyáját rommá lőtték.

Az ostromlók most létrákat illesztettek a falakhoz s azokat megmászni igyekeztek.

De még hiába. Mint a sebzett tigris, oly elszántan védelmezték magokat a megtámadottak.

E közben Keleméri Lőrincz uram a másik bástyát is kezdte már lövetni. Hullottak is erre a gyönyörű bazaltkövek, mint a polyva, mert tudni kell, hogy Somoskő vára az ott lévő világ­hírü bazaltkőből volt építve.

Özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom ezalatt lánczaitól óhajtott megszabadúlni. Sikerűlt is, mert egy szintén fogoly czigány fegyverkovács a csata folyama alatt lereszelte a lánczokat s megszabadította tőlük.

Épen jókor, mert mire az aranyhajú nap a keleti égbolt peremén megjelent, a várbeliek ki­tűzték a fehér lobogót.

A zsoldosok megadták magukat. Keleméri uram vasra verette valamennyit, a várat pedig a fejedelem nevében elfoglalta.

Mennyi zsákmány, mennyi rablott holmi esett ott martalékúl, el lehet képzelni!

De el lehet képzelni azt is, hogy mily nagy volt özvegy Miskolczi Mártonné öröme, midőn a vár piaczán Keleméri urammal találkozott.

- Köszönöm - szólt a tiszteletes kezét megrázva - két kis árvám nevében köszönöm!

Keleméri Lőrincz úr a várban parancsnokot hagyva, a nagyasszonynyal s a bandérium egy részével eltávozott, a zsoldosokat pedig útnak indította, messze Erdélyország földére, a nagy­hírű kincses Kolozsvárra.

Az árvák sírva borúltak otthon édes anyjuk nyakába s édes anyjuk ezerszer is megcsókolta őket egy végben.

Ez a története özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom kacsáinak.