928. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

AZ ARANYHAL (2. rész. Szavak száma: 718)

Az öregasszony gondolt egyet, fogta a halat, megmosta, szépen becsomagolta, és elindult vele a palotába. Mikor odaért, a király így köszöntötte:

- Kedves öreganyám! De régen nem láttalak mifelénk! Mondd csak bátran, mi járatban vagy!

- Felséges királyom, a fiam halászni volt, és ezt a halat fogta. Elhoztam: gondoltam, talán megvenné felséged.

Azzal kinyitja a csomagot, és mutatja a királynak. Az csak nézi, nézi, aztán megkérdi az öreg­asszonyt, mennyit kér a halért.

- Uram királyom, adj érte, amennyit jónak látsz.

- Kedves néném! Ha annyit adnék érte, amennyit gondolok, sose tudnám kifizetni ezt a halat. Tudod, mennyit ér ez? Százszor többet, mint a koronám meg az egész birodalmam.

Elcsodálkozott a szegény asszony, de a király így folytatta:

- Nem akármilyen hal ez: színaranyból van! Ha itt hagyod, nem jársz rosszul. Küldetek azon­nal élelmet meg mindent, ami kell. A többit majd elrendezzük a fiúval. Mondd meg neki, hogy jöjjön tüstént a palotába.

Hazamegy az öregasszony, mondja a fiának, mit üzent a király.

- Megmondtam én, édesanyám, hogy a király megbüntet majd. Mi egyébért hívatna a palotába? - kesergett Petit-Jean.

- Ne hidd, fiam - mondta az anyja -, meglátod, semmi bántódásod nem lesz. A király gazdagon akar megfizetni a halért.

„Lesz, ahogy lesz” - gondolta Petit-Jean, és elindult a palotába.

A király örömmel fogadta.

- Szép halat fogtál, te Petit-Jean! - mondja neki. - Tudod-e, mennyit ér? Hétszer annyit, mint a koronám meg az egész királyságom. Olyan jutalmat adok érte, hogy nem lesz okod panaszra. Ha te is úgy akarod, itt maradhatsz a palotában, fiamnak fogadlak, kitaníttatlak, és igazi herce­get faragok belőled. Anyád is itt élhet veled; szolgálók lesnék minden kívánságát. De ha inkább otthon maradna, palotát emeltetek a viskója helyébe. Küldök mellé szolgálókat, nem lesz hiánya semmiben.

Petit-Jean boldogan elfogadta a király ajánlatát; sietett haza, és elmesélte az anyjának, milyen szerencsével járt.

- Adjunk hálát, fiam, a szerencsének, hogy ilyen jóra fordult a sorsod. A királynak pedig köszönd meg még egyszer a jóságát. Ami engem illet, én már csak jobban szeretnék itt marad­ni ebben az öreg házban, nyugodtabban leszek én itt magamban, mint a palotában. Meg aztán a fényes urak társasága sem való nekem.

Petit-Jean így hát egyedül tért vissza anyja válaszával a király udvarába. A király pedig, ahogy ígérte, elküldte a szolgálókat az öregasszony házába.

Petit-Jean ott maradt a palotában. Szép ruhákba öltöztették, kiszolgálták, mint egy igazi herceget. Aztán messzi iskolába küldték, hogy elkezdje a tanulást; a király a legjobb tudósokat tette meg Petit-Jean tanítóinak. De mint tudjuk, a mesében az idő gyorsan halad, s Petit-Jean betöltötte huszadik évét, mire befejezte az iskoláit. Akkor aztán visszatért a palotába, hogy kipihenje magát.

Volt a királynak egy szépséges szép leánya, nem élt nála soha szebb a nap alatt. Hét lakat alatt őrizték a toronyszobában, nehogy valaki megszöktesse. Ha reggelenként sétálni ment, két ko­mor­na kísérte; ilyenkor az arcát mindig sűrű fátyol borította, hogy senki se láthassa szépségét.

Történt egy reggelen, hogy Petit-Jean jókor felkelt, és kiült a kertbe. Éppen a történelem­köny­vét lapozgatta, amikor a szépséges királylány elsétált előtte. A királykisasszony picit föllib­bentette a fátylát, úgy nézte a legényt. Az ámult-bámult a lány szépségén, de senkinek se szólt róla, csak megemelte sapkáját a szép lány előtt.

Másnap reggel ugyanúgy történt minden. A szépséges királylány most már a feje búbjáig emelte fel a fátylát, és még jobban megnézte Petit-Jeant. Neki is nagyon megtetszett a fiú. Mikor aztán felment a szobájába, úgy jajgatott és zokogott fájdalmában, hogy senki sem tudta megvigasztalni.

Szaladtak a szolgák, s jelentették a királynak, hogy mi történt a szépséges királykisasszonnyal. Ment a király fölfelé a toronyszobába, ahogy csak a lába bírta. Kérdi a lányát, mi bántja a szívét.

- Ó, én királyi édesapám - felelte a szépséges királykisasszony -, még kérdi, mi bajom, mikor itt vagyok bezárva, és senki emberfiát nem láthatok? Megtudtam, hogy van egy bátyám, és annyi örömöm sem lehet, hogy láthatnám.

- Hagyd el, lányom - felelte a király -, ez a fiú nem a bátyád, ez csak Petit-Jean, egy nyomorult halászfiú, akiből én csináltam embert.

- Ha ez így igaz, apám, és Petit-Jean nem a testvérem, ne legyek többé királylány, ha nem az ő felesége leszek.

Petit-Jean kicsi gyerek kora óta soha le nem vette fejéről a halászsipkát.

Ezt még öreg édesapja tanácsolta neki, nehogy az embereket megigézze gyönyörű szép hajával. És lám: igaza lett, mert a szépséges királykisasszony mindjárt belészeretett, ahogy sapkát emelt előtte.