801. mese...

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

Jönnek a Menydörgők. (2rész, szavak száma: 1086) 

Sátán, a kígyó

- Hallod-e, Sátán, én vagyok itt, aki neked ezt a jó lakást szereztem, folytatta Ravasz. Mindig rendelkezésedre vagyok, akármiben. Senki téged olyan nagyra nem tart...

- Jól van jól, sziszegte alúlról az előbbi kísérteti hang. Miért kerestél fel? Mert ha te róka vagy is, a kígyó eszén ugyan túl nem jársz. Tudom, hogy ok nélkül se ide nem jösz, se nem hízel­kedel.

- Halld tehát, Sátán, csakugyan oka van annak, hogy meglátogattalak. A szabadok közül egyesegyedűl én gondolkozom; a többi napról-napra élődik s várja a jó szerencsét. Még maga a király is. Megvallom neked, államcsínyen töröm a fejemet. Hozzád jövök, aki mindnyájunk között a leghatalmasabb vagy...

- Ki vele, mit akarsz?

- Látod, Sátán, minden bajnak a tigris az oka. Mert baj van, tudod-e?

Ravasz, a róka

- Mindent tudok, de bajt én sehol nem látok. Miattam ugyan lelövöldözhetnek a Menydörgők mindnyájatokat: nekem nem árthatnak. Én láthatatlan vagyok: s akinek pedig láthatóvá válok, az a halál fia.

- Igaz, Sátán: és mégis baj van. Én mondom neked. Mert a Menydörgők felgyújthatják az erdőt is, épp úgy, ahogy a lápot. Már hallottam félfüllel valamit erről a szándékukról. Pedig a tűz még náladnál is hatalmasabb. Azt hiába marod meg, nem fog rajta. Ha körülsziszegnek a lángnyelvek, te sem menekülhetsz. A szikla is áttüzesedik tőlük s akkor hiába bújsz alája...

A Vörös ördög dühösen csapott ki a fejével a kövek közűl: - Ne ijesztgess, mert megkese­rűlöd; - mit akarsz? állj elő már vele.

- Mit akarok? Semmit sem akarok. Csak kérdezlek, nem lehetne-e módját ejteni, hogy a veszedelem oka csöndben, feltünés nélkül megszünjék?

- Világosabban beszélj. Ördög érti az ilyen virágnyelvet.

Zulejka, a tigris

- Ha például Zulejka hirtelen eltünnék. A Menydörgők ő rá haragszanak olyan szertelenűl.

- Kezdelek érteni. Azt szeretnéd, ha India gyöngyét váratlan szerencsétlenség érné, hogyha például én megölelném.

- Csitt, Sátán, én egy szóval se mondtam ilyet.

- Kis kedves, milyen óvatos vagy! Nem tetszenék, úgy-e, ha Zulejka sejtené, mily igaz barátja vagy. No, ne is fecsegj tovább. A gonosz gondolatot elhintetted bennem. Hanem mondok egyet. Ismerlek és előre figyelmeztetlek annak a következményeire, ha a tigrist ugyanily célból keresnéd fel...

- Miféle ugyanily célból? kérdezte Ravasz, méltatlankodva.

- Nono, tetőled kitelik, hogy Zulejkát viszont rám uszítod. Elhiteted vele, hogy az életére török s ezzel vak dühre ingerled, hogy támadjon meg s igyekezzék valahogy eltiporni. Tudod, hogy abba ő is belehalna. Igy azután te, jómadár, egyszerre kettőnktől szabadulnál meg, mi?

- Ejnye, Sátán, de fürgén jár az eszed, - kacagott Ravasz, - tréfálkozva. De magában elképedt és szorongva mondta: - Ez a bitang a vesémbe lát. Jó lesz iszkolni innen.

- Elég, sziszegte a Vörös ördög némileg idegesen, vége a kihallgatásnak, - hagyj magamra.

Ravasz nem mondatta kétszer. Köszönt és leugrott; azon igyekezett, hogy jó messzire essék a sziklától. Hisz’ a Sátán szándéka kiszámíthatatlan.

Elsurrant a gaz közt s nagy kerülővel fordúlt az őserdő felé, ahol a százados fák közt állandó volt a homály.

Egy óránál is tovább tartott, amíg folyvást kifelé ment az erdőből; s még órákig tartott volna, amíg leért volna a sikság szélére, ahol az embertömegek sátortáborban szállottak volt meg a rengeteg körül.

Az előőrsök megelőzték a nagy csapatokat. Előretolt sátrak voltak az erdőben, hallgatagon. Ezekben a sátrakban mindenütt csak két-három Menydörgő tanyázott. A Menydörgők színe-java. A legjobb lövők. A rettenthetetlen bátrak. Az igazi férfiak.

Ravasz tudott már erről a csöndes előnyomulásról s most meg akart bizonyosodni, hogy hány ilyen előőrs van, s hol foglalták el azokat a pontokat, ahonnan uralkodni akarnak a környéken.

A nap már lehanyatlott, s az őserdőben a homály növekedett. A sűrűség nappali hangjai elhallgattak, ellenben kezdtek jelentkezni az estiek.

Holló

Egy holló megszállott valamelyik faóriás koronáján s mély károgással hirdette, hogy neki már este van.

Az avaron halk moszatolással csúszott el egy ártatlan erdei sikló. Máskülönben nagy volt a némaság; - csak az erdő szélén dörrent meg néha egy-egy lövés. Ott, az őrtüzek mellett, még nem készültek az emberek aludni.

Néhány komor Menydörgő a szárnyasegerekre lövöldözött.

Ebben a mélységes magányban fülelt Ravasz, amikor egyszerre borzasztó sikoltás metszette végig az őserdőt.

Utána mintha megmozdúlt volna a föld: dübörgés, robaj, röfögés, ordítás, azután egymásután két fülsiketitő durranás hallatszott. A dörgést mintha tompa zuhanás követte volna. Azután ismétlődött a röfögő bőgés, ami közé éles kiáltások vegyűltek.

Még a Ravasz kipróbált idegzete se bírta tovább ezt a pokoli lármát. Farkát zászlóként lengetve rohant visszafelé, az erdőbe, s csak arra állott meg, hogy mögötte ziháló, nehézkes lélekzettel üget valaki. Megfordult. Cézár jött vele szemközt. Cézár, akinek a félválla össze volt törve, és amint a hold éppen kisütött, látni lehetett, hogy sötét, szinte fekete vér patakzik belőle.

- Mi történt, nagyúr? kérdezte a fiskális, elfeledve a maga ijedtségét.

A gorilla csak most vette észre Ravaszt.

Komoran mordult rá:

- Ha kiváncsi vagy, menj vissza és nézz körül egy kicsit. Azt hiszem, egy pár Menydörgővel kevesebb van. Hanem a fehér személyt elejtettem. Sikított és karmolt.

Ez a beszéd teljesen érthetetlen volt Ravasznak. Minthogy a gorilla egy szót se mondott többet: rászánta magát, hogy akármi lesz is, visszasompolyog és megtudja, amire kiváncsi volt.

Utközben hallotta, hogyan köhög Cézár rekedten, fáradtan, sipoló lélekzettel.

Lement egészen az előőrsig.

A sátorból nyöszörgő hangok törtek ki. Egy erős, durva hang káromkodott.

- Maga az eleven ördög volt, - mondta hevesen. Szegény pajtásom, te ugyan megjártad. De miért is cipelsz magaddal asszonyt?

- Nem ő cipelt; - én nem akartam mellőle elmaradni, siránkozott a nyöszörgő, kétségbeesett hang, amely azután mindjárt zokogásban tört ki. Jajgatva kérdezte: «Ó, vajjon él-e még?!»...

A káromkodó hang most gyöngédre változott. - Él, mondta, de maga ne sírjon: azzal csak izgatja. Hozzon vizet.

Könnyű mozgás támadt a sátorban. Ravasz megriadt, elfutott. Tovább hallgatózni nem mert. Amint azon tanakodott, hogyan egészitse ki a történteket, suttogó hang szólt hozzá felülről. Csúnya libegett ott, a kis szárnyasegér.

- Én az egészet láttam, Ravasz, - mondta közlékenyen. Borzasztó volt. Ebben a sátorban három híres Menydörgő lakott egy asszonnyal, aki az egyiktől egy lépést sem tágitott. Cézár már tegnap is itt settenkedett s látta, amint az asszony vizet hozott a patakból. Az imént kilépett az asszony a sátorból, s Cézár, mintha a földből nőtt volna ki, előtte termett: meg­ragadta, vitte. Az asszony sikoltott, a Menydörgők kirohantak; mindnyájan bőgtek, orditottak; villámlás és égzengés támadt; Cézár balkarja lehanyatlott; - úgy látszik megsebesült - nem tetszhetett neki a dolog. Itt hagyott mindent s elkocogott a sötétségben. Az egyik Menydörgő feltápászkodott s elindúlt segítségért. A másikat az az egy, aki épen maradt, bevonszolta a sátorba. A fehér nő azóta egyre sír.

Denevér

A szárnyasegér elbeszélését messziről idehangzó vontatott, elfojtott bőgés szakitotta félbe. Ravasz megismerte a Zulejka hangját. «India gyöngye» alkalmasint most indult kalandos útaira.